Van úgy, hogy már lemondtál valamiről. Szerelemről, boldogulásról, vagy akár csak egy kedvenc zenekarról. Akik aztán megrázzák magukat, levetik poros köpönyegüket, előlépnek a homályból, és egy újabb koromfekete mesterművel megmutatják, hogy akkor foglalják vissza a birodalmukat, amikor csak akarják.

A Paradise Lost valóban olyan zenekar, amely 27 éves pályafutása alatt szinte sosem adott ki két egyforma lemezt. Kisebb-nagyobb kisiklások azért előfordultak (Believe In Nothing, Faith Divides Us), de azt nem lehet mondani, hogy belemasíroztak volna az önismétlés sírjába. Bármerre is tekeredett karrierjük egyre terebélyesebb óriáskígyója, mindig minőségi és változatos albumokkal öntötték hangokba a földi bánatot: ha behozták az elektronikát (Host, One Second), simán lefőzték a jó ideje csak vergődő Depeche Mode-ot, még szinte tinédzserként egy egész stílus alapszabályait teremtették meg (Gothic), és ha kellett, az éppen agonizáló, monumentális, dallamos metal élére álltak (Icon, Draconian Times). Ezúttal sem vádolható a brit ötös azzal, hogy csak megismételtek egy bevált formulát - pedig már a 14. lemezüknél járnak. A 2012-es Tragic Idol mozaikablakai is már jó fényt vetettek rájuk, jelen cikkünk tárgya viszont az utóbbi 10 évük egyik legjobb albuma.

A Lost ősidők óta mestere a hangulatteremtésnek, és ez alól a The Plague Within sem jelent kivételt. Olyan nyomorúságos, elgyötört középkori sötétség árad a dalokból, ami egyfelől nem teszi könnyű nyári hallgatnivalóvá a 10 tételt; másrészt mégis valósággal körülfon, te pedig már csak azon veszed észre magad, hogy zuhansz, zuhansz a fekete mélységeibe. Akár egy kivégzés kísérőzenéje, vagy mint mikor végigtekintesz egy csata harcmezején, ahol megtépázott zászlók lobognak, gazdátlan lovak kóborolnak, és a földön fekvő, tehetetlen páncélos lovagok nyögdécselnek a megváltó halálért.

De ugyanennyire benne van a feudális rendszer feláldozható, egyszerű emberének kiszolgáltatottsága, akinek a gyerekét elvitte a pestis, a feleségét megerőszakolták a falut feldúló katonák, a terményt be kellett szolgáltatnia a földesúrnak, az utolsó reménye Isten maradt, de az egyház mégis rázárja a templomkaput, és eredendő bűnösnek bélyegzi meg. Hitetlen, elkeseredett lemez a The Plague Within, fojtogató atmoszférával, ami a maga éjfekete színeivel megfesti a XXI. századi ember reménytelenségét, kilátástalanságát is. A küzdelmet a talpon maradásért, a mindennapok aprólékos gonddal felőrlő erejét, a kiábrándultságot, a rezignáltságot.

Mindehhez zseniális hangzás társul, a produceri székben Jaime Gomez Arellano kiemelkedő munkát végzett: a gitárok tömény masszaként ömlenek ki a hangfalakból (halld pl. An Eternity of Lies, Punishment Through Time), Adrian Erlandsson dobos meg mintha itt ütne mellettem. Újdonságot jelent, hogy közel két évtized után Nick „élőben néha hamis vagyok” Holmes énekes újra elővette hörgő hangszínét, és gyakorlatilag többet használja ezt, mint a dallamos, tiszta orgánumát. A zenéért pedig továbbra is Greg Mackintosh gitáros a felelős, akinek ezer közül is felismerhető stílusát egyes szakmabeliek hajlamosak egy gúnyos mosollyal elintézni. Valóban, lehet, hogy nem játszik tizenkét ujjas arpeggiokat tizenöt húron, de úgy tudja megríkatni a hangszerét, ahogy csak nagyon kevesen.

A The Plague Within mindegyik dala csillogó drágakő egy rég megkopott, pókháló lepte koronán: a nyitó No Hope in Sight hidat képez a múlt és a jelen között, a Beneath Broken Earth – Sacrifice the Flame kettős a keserves vánszorgásukkal igazi infernális doom monstrumok, a Flesh from Bone a címéhez illően kíméletlenül darálós, a záró Return to the Sun pedig nemhogy töltelékdal, hanem egyenesen talán a lemez legjobbja. Az erre az albumra visszatérő vonósok, a komolyzenei hangszerelés és a templomi kórus egyszerre magasztos és mégis fenyegető légkörbe helyezi a szerzeményt, ami a többi hangszer beszállásával, illetve Nick bömbölésével és remek dallamaival teljesedik ki igazán.

A Paradise Lost tagjai lassan már közelebb járnak az ötvenhez, mint a negyvenhez, mégis tudnak még újat mondani, még ha valamilyen szinten a saját múltjukból is táplálkoznak – ám ezt mégsem dohos, áporodott megközelítéssel teszik. Különösen kíváncsi leszek, hogy egy ilyen lemezzel a tarisznyájukban mire lesznek képesek élőben, ugyanis október 26-án – 12 évvel az utolsó pesti klubkoncertjük után – a Barba Negra Trackben köszönthetjük a gótikus metal uralkodóit.

A végítéletet senki sem kerülheti el.