Mindenkinek olyan beszélgetőtársat kívánok, mint amilyen az Ocho Macho énekese, Kirchknopf Gergő. A nyolctagú szombathelyi formáció frontembere tele van jó sztorikkal és értelmes gondolatokkal, hisz abban, hogy mindenkinek joga van az élő zenéhez, és ezeken túl még a csiribiri tornában is tud inspirációt találni. Egy karibi forróságú májusi estén ültettük le egy hűs sör és a diktafon mellé.
Az egyik legfrissebb történés veletek kapcsolatban az, hogy piacra dobtatok egy négy dalt tartalmazó kislemezt, a Punkot. Ezzel az EP formátummal próbáltatok reagálni arra az egyre általánosabbá váló igényre, hogy az emberek már nem albumokat, hanem csak egy-egy nótát hallgatnak?
- Nálunk minden nagylemezt követ egy kislemez, szóval a diszkográfiánk kronológiájában most ennek kellett jönnie. Egyszerűen csak szerettük volna követni az Ocho hagyományokat. Másrészt pedig a De Puta Madre albumon komolyabb, mélyebb tartalmú szöveggel bíró számok vannak, a punkosabb ötletek meg bennünk maradtak. Így aztán úgy voltunk vele, hogy miért ne hozzuk ki ezeket külön, és szerencsére a kiadó is támogatott ebben minket. Január-februárban a fű sem nő Magyarországon, szóval bevettük magunkat a stúdióba, és elkészítettük a Punkot.
Az előző album címadóját erre a kislemezre is felraktátok, némileg átvariálva, más szöveggel. Túl sokat nem vesztett az aktualitásából…
- Egyrészt valóban nem vesztette el az aktualitását, másfelől meg egyfajta folytonosságot akartunk továbbvinni. Ha nagyon bíztatnak, és írunk egy újabb nagylemezt, azon lehet, hogy lesz DPM3 is (nevet). Ebben az országban sok dolog nem változik, amikre mi szeretnénk rávilágítani. Lássuk be, hogy a rejtett átverések mindenkit bosszantanak. Amikor például azt mondják, hogy egy mobilhálózat teljes lefedettséggel rendelkezik itthon, aztán már az autópályáról sem tudsz senkit felhívni. Hogy mást ne mondjak, Szombathely és Kőszeg között kétszer megy el a térerő, akármilyen telefonod van. Ez vérlázító tud lenni, főleg, mikor kapod cserébe a 20 000 forintos csekket. Akkor azért felmerül a kérdés benned, hogy miért is fizetsz ennyit?
Sok támadást kaptatok emiatt a nóta miatt, pedig elég csak ránézni a Denizzel közösen készített Teccik soraira, és abból máris lejön, hogy szeretitek a hazánkat, csak éppen nyitott szemmel járkáltok.
- Ezért is punk a lemez, mert életérzéseket, hangulatokat fogalmazunk meg a magunk lázadó, illegál módján. Visegrádon töltöttünk egy hétvégét, gyönyörű az egész táj, és megálltunk egy pihenőhelyen, hogy a gyereknek vegyünk egy adag hasábburgonyát, merthogy ki volt írva, hogy kapható. Odamegyek a bódéhoz, kérem a krumplit, amire az a válasz, hogy nincs. De akkor miért van kiírva? Ebben a dalban benne van az, hogy mennyire élhető és jó ország lehetne ez, csodálatos helyekkel, megismételhetetlen földrajzi adottságokkal, és remek, jó emberekkel, de találkozol olyan agyament ötletekkel, amiktől kézifék be, aztán húznál innen. Ettől függetlenül a Teccikbe szerettük volna belepumpálni a pozitív élményeket, ezért született a „legszebb lányok mind magyarok, annyira tetszik, szerintem maradok!” rész is.

Miért pont Denizre esett a választás?
- Először jó barátok lettünk, és csak utána merült fel, hogy csinálhatnánk valamit közösen. Vicces volt, mert egyszer felhívott, hogy most ment az egyik kedvenc dala (Legközelebb hagyom) a rádióban, és hogy csak akkor tudta meg, hogy az egy Ocho Macho szám (mosolyog). Akkor mondta, hogy szeretne erre egy remixet készíteni, én meg erre azt válaszoltam, hogy hagyjuk azt a nótát, hadd élje a kis életét, inkább csináljunk valami újat közösen. Egy kicsit hagytuk jegelni ezt a témát, utána viszont két hét alatt összepakoltuk a dalt.
Illetve felraktatok a Punkra egy Halász Judit átdolgozást is, aki annyira hiteles szereplő több generáció szemében is, hogy kifejezetten menő az ő munkásságához nyúlni.
- Az tök jó, ha menő a végeredmény, az ötlet viszont egészen véletlenül jött. A kislányomat vittem csiribiri tornára, és ők A hegyi tolvajra ugrabugráltak, és mikor meghallottam, arra gondoltam, hogy Manu Chao biztosan feldolgozná, és nyomná a Pinokkió mellett. Úgyhogy mielőtt ő lecsapna rá, inkább csináljuk meg mi. Amikor az eredeti szerzőjét szembesítettük a mi verziónkkal, azt mondta, hogy hú, ez nagyon bátor, nagyon zászlós meg nagyon forradalom. A művésznő meg elcsodálkozott a megközelítésünkön, de kifejezte a tetszését, és hogy valójában ő is egy kicsit punk (nevet). Ennél jobb visszaigazolást nem kaphattunk volna.

Elindultatok a Nagy-Szín-Pad tehetségmutató versenyen, sőt, be is kerültetek a döntőbe. Kétszeres platinalemezes, aktívan, teltházak előtt koncertező zenekarként miért éreztétek szükségét, hogy rajthoz álljatok egy ilyen megmérettetésen?
- A döntési helyzet egyáltalán akkor merül fel, amikor egy ilyen tehetségmutató műsorba a 100 tagú zsűri a megközelítőleg 40 csapatból kiválaszt kilencet. Ekkor jön a kérdés, hogy erre a felkérésre mit szabad reagálni? Kicsit gyanakodsz is, hogy miért lesz ez jó neked, mikor nagyszínpados voltál már olyan fesztiválokon, mint az EFOTT, a SZIN, a PAFE vagy az erdélyi Félsziget. De van egy olyan mondás, hogy felfelé nem illik nemet mondani. Úgy voltunk vele, hogy ha a VOLT Fesztivál meg az MR2 ránk gondol, akkor beállunk a sorba. Mégiscsak egy újabb platform, egy jó értelemben vett média hype, ami minden előnyével és hátrányával együtt csak jól jöhet. Persze nem csak erre koncentrálunk, szerencsére tele a naptárunk, szeretnénk a május 28-ai Budapest Parkos bulit is nagyon jól megcsinálni. Szóval a Nagy-Szín-Pad egy állomás, amire nagyon figyelünk, leparkolunk, megállunk benne, de úgy, hogy közben már megyünk tovább.
Milyen most a zenei élet Szombathelyen?
- Köszöni, elvan, talán csak a koncerthelyszínekkel van egy kis probléma. Egyébként a Végállomás most nagyon megerősítette magát, illetve a Savaria Cinema Kávézó aulájában szoktak bulik lenni. A sportházat most átépítik, ott szoktak nagyobb események lenni, mint az R-GO, a Neoton, vagy az Ocho Macho a Buena Vistával. Nagy élmény volt előttük játszani! De egyre jobban jön fel a Voler Mouche, ők is szombathelyiek, és tudomásom szerint az Elefántnak is van kötődése a városhoz. Viszont hiányzik egy olyan hely, ami kimondottan arra van, hogy ott zenekarok játsszanak. A Végállomás tök jó, csak messze van a központtól és igazán sok ember nem fér be.
Ha már említetted a Buena Vistát: sosem jött szembe veletek néhány koncert lehetősége a karibi térségben? Persze tudom, hogy ez elsősorban az anyagiakon múlik.
- Hááát, nem tudom… azért ha belekezdünk a Haramiába vagy a Teccikbe, azoknak nincs sok közük a latin világhoz. A hangszerparkból adódóan persze benne van az Ocho Macho zenéjében, hogy szeretünk kalandozni, és ki is használjuk azt a lehetőséget, hogy latin-ska-reggae elemeket ötvözünk, utána meg egy headcuttal befejezzük. Azért szépen elvéreznénk, ha autentikus latin muzsikát kellene játszanunk egy kubai utcazenésznek. Ettől függetlenül volt már olyan élményünk, hogy kubaiak bekeveredtek a koncertünkre, és nagyon tetszett nekik, amit hallottak. Sőt, a Buena Vista tagjai a függöny mögött végigtáncolták a programunkat, utána meg behívtak az öltözőjükbe, szóval azt gondolom, hogy ezzel ki van pipálva a karib világ (mosolyog). Amúgy valami készülődik, lehet, hogy egy nagyon nagy utazás össze fog jönni, meglátjuk, hogy mi lesz belőle. Egyelőre szerintem Európában fogyaszthatóbb a zenénk, mint ott, ahol az öreg cubanónak térdig lóg a szivarja (nevet).

Betudod annak is az Ocho Macho népszerűségét, hogy egy kis napfényt és felüdülést csempésztek a híresen búval bombázott magyar lelkületbe?
- Jó lenne, ha ez lenne a visszhangja a tevékenységünknek, ami mellé hozzátenném, hogy reményeim szerint az új tagok érkezésével a vájtfülűek hallják majd a zenei igényességet is a dalokban, hiszen a gitárosunk jazz tanszakot végzett, a zongoristánk pedig Király Viktort kísérte, és szintén jazz konzis, és mégis be tudnak állni ebbe a zeneiségbe. Lehet hallani, hogy a zenekar nagyon érett, csak élő bulikat vállalunk, és törekedünk arra, hogy ez az anti-depresszáns koncerthangulat igényes legyen. Szeretünk improvizálni a színpadon, ez tart minket éberen és fiatalon (nevet).
Előfordulhat a Nagy-Szín-Pad tehetségmutatón, hogy 7 perccel túllépitek a játékidőt?
- Háh, ez jó (nevet)! Biztos, hogy nem. Amúgy a 7 perc című dal megint csak egy magyar sajátosságra világít rá. Mint ahogy az is hungarikum, hogy a playback huszárok kapnak meghívást a mulatságokba. Ezt sehol máshol a világon nem fogadja el a közönség. Tíz éve ordibálom a mikrofonba, hogy legyen meg az emberekben az igényesség a kultúrával szemben, és igenis merjenek ennek hangot adni. Legyen élő zene a magyarországi színpadokon! A 7 perc egy hasonló eseményhez köthető: a fesztiválokon a műsoridő 40-45 perc, de azzal nem kalkulálnak a szervezők, hogy egy zenekar nem tud a refrén közepén lejönni. Külföldön, Ausztriában vagy Németországban, előre szólnak, mondjuk a 60 perces műsor vége előtt 10 perccel, hogy vége, és így 52-53-nál szépen-nyugisan be tudod fejezni. Tehát nem úgy van megcsinálva, hogy 50-nél lehúzzák a hangerőt, hanem ha 50 perced van, abból 40 a játékidő, és ezt előtte közlik is veled normálisan. Ott a zenész valahogy máshogy van kezelve, nincs elintézve egy „na, húzzál le!” felszólítással. Lehet, hogy nem szimpatikus ez a gondolkodás, amit én képviselek, de szerintem a zenészek is merjenek kiállni magukért.
Az Ocho Macho május 28-án mutatja be a Punk EP dalait a Budapest Parkban a Firkin társaságában.
Az interjú létrejöttéért külön köszönet Bucsai Tímeának!

Tíz éve vetette papírra ezeket a sorokat Jonathan Franzen, túl első zajos sikerén, a Javításokon, de még az új amerikai nagyregényként ünnepelt Szabadság előtt. A Diszkomfortzóna, amely az Európa Könyvkiadó gondozásában hozzánk csak most jutott el, furcsa gyónás az amerikai írótól, amolyan kispálos módra. „Tízet találtam, tíz hibát az életemben eddig. Nem hibáztak én előttem még sohasem ennyit” – énekelte még a boldog kilencvenes években, kezdeti sikerei után Lovasi András, tételesen felsorolva azt, mitől is lett felnőtté, vagy legalábbis a fizikai felnőttlét felé vezető útján milyen kövekben bukott fel.


A Stereo MC's, minden idők egyik legsikeresebb brit hip-hop és dance formációja, ezúttal az Akváriumban adja már-már rendszeres, évi magyarországi koncertjét. Ugyan a sokoldalú kollektíva két meghatározó egyénisége és alapítója, a Rob Birch - Nick 'the Head' Hallam páros már elmúlt ötven éves, de még mindig annyi energia lakozik bennünk, mintha nem huszonöt évvel ezelőtt, hanem csak tegnap léptek volna ki az utcára, hogy elinduljanak a siker felé.
Rögtön elsőként egy új belépő varázsolta el az ízlelőbimbóinkat, mégpedig a hamarosan megnyitó Dolcissima által készített Cannoli-k formájában. A klasszikus olasz édesség pisztáciás, epres és csokis változatban is kapható, a Dupla élvezet pedig maga a bűn – klasszikus-pisztáciás, klasszikus-csokis, és pisztáciás-csokis verzióban. A kis kerek lapokból kreált roppanós hengerekbe töltött fantasztikus krémek… Dolcissima!
Auguszt Cukrászda
Úgy tűnt, nagyon szoros a verseny az orosz és a skandináv énekes között, de aztán Måns Zelmerlöw elhúzott és Svédország hatodik győzelmét szerezte meg.
Az Argo második részét nézve sokak számára okozhatott ismerős érzést a film zenéje. Ez pedig nem véletlen, hiszen a Kerekes Band elmúlt időszakának legnagyobb slágerei csendültek fel Árpa Attila legújabb mozijában. A Csángó Boogie, a What The Folk és a Mr. Hungary lüktető ritmusai pedig olyan hatással vannak az emberre, mintha egy jó nagy adag „leszarom tablettát” vett volna be. Vagyis az igazi, "azt csinálok, amit akarok, és semmi nem érdekel, csak hogy jól érezzem magam" életérzéssel átitatott zene egy másodperc alatt fertőzi meg az embert. Épp ezért tökéletes választás vezetéshez, mikor tele az út teszetosza, hétvégi sofőrökkel, vagy amikor az irodában a főnöknek a maradék sütnivalója is köddé vált. A Kerekes Band muzsikája ugyanis a már kikristályosodott idegbajt is rögtön elpárologtatja, helyette pedig csak a jóleső „Értem én, amit mondasz, csak nem hat meg!” vigyor terül szét az arcunkon, miközben azt énekeljük, hogy I wanna rock you ’till midnight!
A 90-es évek alter-istennőjének két korai lemezét vehetjük újracsomagolt formában a kezünkbe: a Little Earthquakes 1992-be, míg az Under The Pink 1994-be repít vissza. Tori Amos lemezei tökéletesek arra, hogy - a mostanihoz hasonló - esős hétvégéken az ablakban ülve, haspólóban és répafarmerben merenghessünk az életen (ahogy legalábbis e sorok írója gyakran megtette kamaszkorában). Az ezredforduló kissé nevetséges divatja úgyis éppen lassú, de biztos visszatérését éli, hát miért ne idézhetnénk meg ezt a hamarosan boldog békeidőkké halványuló időszakot zeneileg is? A kamaszos dacot és világmegváltó attitűdöt egyébként is gyakran szerencsés dolog megőrizni, Tori albumaira pedig ugyanolyan erővel lehet visítva kiabálni, mint időleges mélydepresszióban fetrengeni a kanapén. Mindezt szigorúan bordó rúzzsal és saját kezűleg hipózott, szaggatott pólóban természetesen. Borongós merengésekhez, lassú (esetlegesen másnapos) hétvégékhez és esetleges önértékelési válságok erőteljes legyőzéséhez melegen ajánlott ez a két, időutazásnak is beillő, de tökéletesen időtálló lemez. Külön plusz, hogy a legelvetemültebb rajongóknak sem kell attól tartaniuk, hogy az új kiadások csupán külcsínjükben nyújtanának újat: mindkét kiadvány plusz egy lemezzel érkezik, amin ezelőtt ki nem adott dalok és élő verziók is találhatóak.
Hetedik albumát készítette el a gótikus rockot műfajául választó Sirenia, és bár a csapatban három marcona norvég urat is találunk, a fronton egy spanyol hölgy áll – csak hogy megmagyarázzuk némileg szokatlan alcímünket. A The Seventh Life Path anyagon a négyes egy jottányit sem változtatott a korábban bevált formulán, vagyis minden, de tényleg minden elemet felvonultatnak, amitől gótikus metalnak lehet nevezni a gótikus metalt: szépség és a szörnyeteg vokálok (Morten hörgéseire Ailyn szirénhangja felel), remek megszólalás, vastagon adagolt, szikár gitárok, egy kevés elektronika, vonósok, monumentális kórusok és a barokkos túlzás korcsolyapengéjén egyensúlyozó, teátrális, drámai hangulat. Gazdag a kínálat, mint egy májusi búcsúban vagy egy norvég halpiacon, és a zenészek nem fukarkodnak a játékpercekkel: a Seti című farkincányi bevezetőt leszámítva a legrövidebb Tragedienne is öt perc felett húzza be a kéziféket. A stílus szerelmeseinek aligha okoz csalódást a Sirenia friss lemeze, amely tökéletes társ lehet bátorságpróba címszóval kijelölt, holdfényes erdei sétákhoz, szerepjátékok kísérőzenéjeként, vagy éppen fantasy regények olvasásához egy árnyas helyen. Ja, a borítóra ennél több klisét már aligha pakolhattak volna rá.
Két makulátlanul fehérbe öltözött fiatalember közeledik felénk a pázsiton, vállukon teniszütővel, kedélyesen heherésznek, miközben fogalmuk sincs arról, hogy a pulóverük kockásabb, mint a Kispipa kocsma terítője, és hogy miközben ők felhőtlen boldogságban ütögettek, Miss Marple már az ősi angol kastélyban nyomoz. Aki belehallgat Charlie Barnes debütáló albumába (More Stately Mansions), azt a fentiekhez hasonló víziók rohanhatják meg, illetve az a felismerés, hogy Mr. Barnes nagyon szeretne hasonlítani a Muse-re. És mivel egyik legnagyobb kedvence Freddy Mercury, márpedig a Queen és a Muse egyáltalán nem áll távol egymástól, így máris tiszta a kép, hogy mire számíthatunk a 10 dal során. Charlie Barnes és a legendás Chapel Studios-ban ügyködő társai ezzel együtt nem annyira merészek és kísérletezőek, mint a Muse, de a zongorára, többségében tiszta gitárokra és Barnes magasabb tartományokban zengő hangjára épülő szerzeményekben a fő hatások nyilvánvalók. Legyen szó akár lendületesebb (Sing to God, MacbethMacbethMacbeth), akár nyugisabb, álmodozósabb dalokról (Easy, kid, Film). Ajánljuk harmatcseppeken átragyogó délelőttökhöz vagy akár aranyló naplementékhez, de a romantikus regényírásban megfáradt művészeknek is adhat néhány lazulós pillanatot.
Mick Hucknall olyan, mint Buga Józsi. Nem szép ember, és hogy gavallér-e, azt nem tudjuk, de az biztos, hogy a brit énekes még így is több szerelmes levelet kap egy nap, mint kicsiny szerkesztőségünk tagjai életük során. Persze így aztán nem is nehéz szerelmes dalokat írni, és mindezt felrakni egy szerelmes lemezre (Big Love), amely június 1-jén jelenik meg. Ez egyben azt jelenti, hogy a Simply Red nyolc esztendő után jelentkezik új albummal, és 1995 óta ez az első hanghordozó, amely kizárólag saját szerzeményeket mutat be a kereken 30 esztendeje muzsikáló csapattól. Az énekes elismerte, hogy a legutóbbi lemeznél szándékosan távolodtak el a saját gyökereiktől, ezúttal viszont visszataláltak oda. Blues gitárok, wah wah pedálok, egy kevés funky feeling, mindez kellően modern tálalásban, és máris kész a Simply Red hűsítő nyári koktélja. Az előzetesként belengetett Shine On megmutatja, hogy Hucknallnek még mindig helyén a slágerérzéke, így aztán a Big Love nyugodtan foroghat kerti partikon, miközben a grillcsirke pörög a nyárson; de egy Balcsira vezető autóúton is kellemesen ki lehet vele „bélelni” a lejátszót. 

Ehhez pedig tökéletes párosítás Röhrig Géza alakításmentes, kvázi amatőr jelenléte és Erdély Mátyás, Saul arca köré komponált, szűkre húzott, kis mélységélességű képei. Azzal, hogy rajta kívül majdnem mindent csak elmosódott, életlen háttérként érzékelhetünk egyszerre lépünk be kényszerű csőlátásban szenvedő elméjébe, megsejtve ezzel egy kicsit abból, ahogy kizárja a világot, valamint rákényszerülünk arra, hogy a zajokon, zörejeken keresztül tájékozódjunk a film világában. Ez se nem kényelmes, se nem kellemes, de különleges filmes bravúr és igazán maradandó érzelmileg is. Minden zsenije ellenére - az első néhány perc például hihetetlenül erőteljes - nem hibátlan a Saul fia, érezhetően kifullad a játékidő kétharmadánál, ahol némi vágás még jót tett volna neki, de végeredményben egy csodálatosan letargiába taszító film, ami fikciós játékfilmhez képest példátlan hitelességgel tárja elénk az emberiség egyik legszörnyűbb tettének egyetlen emberre lebontott szeletét. 
Pedig a New Havenben született, Kölnben élő költő-énekesnőnek nincs könnyű dolga: dalainak szövegéből vélhetően kevés szűrődik át egy élő koncert közönségéhez. Az üzenete mégis tökéletesen, amihez persze sok dolog együttállása kellett: a magyar társadalomban is meglévő feszültségek, a klubhelység szűkös tere egyaránt, ám mindezek középpontjában mégis a zseniális Akua Naru állt.
Pedig a régóta cibált forgatókönyv (eredetileg még Mel Gibsonnal készült volna ez a rész is) és a tény, hogy a filmet a 2012-es forgatása után évekig dobozban pihentették nem igazán adott bizakodásra okot. Amit ennyi ideig dugdosnak azt általában több évtizednyi utómunka toldozás-foldozás sem ment meg a lebőgéstől. Ám ez esetben minden előzetes fanyalgást vagy hitetlenséget eltöröl a végeredmény. Nem elég, hogy egy egyszerű, de intelligens és nem túljáratott sztorit kapunk és a hőseink, vásznon töltött időtől függetlenül rendelkeznek épkézláb személyiséggel, de még egy totálisan hiteles, látványos és kellőképpen zakkant poszt-apokaliptikus világot is sikerült összekalapálni köréjük. Mindezt úgy, hogy a helyszín 98%-ban a sivatag, a cselekmény meg hasonló aránnyal dől a vezetés+harc-kombó felé. A mostanság divatos, agyatlan cgi-orgiák (igen, Transformers és társai, most rátok nézek) mellett szinte hihetetlen, hogy egy akciófilmként funkcionáló, súlyozottan verekedős/lövöldözős filmnek lelke ÉS esze is lehet, logikával felturbózva, de a Mad Max minden egyes pillanatában bizonyítja, hogy mégis. És ezért csak imádni lehet.
Ahogy Shakespeare is ritkán kúszik be az ember fejébe egy sivatagi üldözésen alapuló sztori kapcsán, Joe és beltenyészettől eléggé erőteljesen sújtott ivadékai láttán mégis az angol bárd hataloméhes uralkodói és gyakran alkalmatlan utódaik villantak be. Arról nem is beszélve, hogy Joe fő jellemvonásain - a hatalomvágy, és az annak véges voltába való beleőrülés - keresztül egyszerre tart görbe tükröt a kapzsi és hazug hatalmasok és a nekik önszántukból fejet hajtó nép elé. Joe-nak, ennek a középkori hadúrra hajazó, önimádó, halhatatlansági vágyban fuldokló poszt-apokaliptikus Darth Vadernek a történeten névtelenül átsuhanó, ego és cél nélküli Max éppen ezért gyönyörű ellenpontja. Furiosa pedig a háromszög harmadik, de legfontosabb csúcsaként az önzetlenség, az erő és céltudat lámpásaként vezeti az embereket egy reménytelibb jövő felé. Már persze azokat, akik nem vakok az ilyesmire. Az pedig, hogy mindezt kemény, határozott, de nem emberfeletti, okos és érző szívű de nem érzelgős amazonként viszi véghez azzal nem csak a filmbéli lányoknak mutat csodálatos példát. 
Soci (dob) és Jimmy (basszusgitár) most már jó ideje újra a bandában vannak. Egy olyan verzió fel sem merült, hogy ezzel a régi ritmusszekcióval menne tovább a big band felállás?
Ennek a számnak a hihetetlen népszerűsége nem jelent terhet a jövőre nézve? Mostantól mindig ezt a lécet kell(ene) megugrani.
Az Amilyen hülye vagy…-ban az szerepel, hogy „bocsáss meg mindent magadnak”, míg a Szép nap ez arra c. nótában meg arról énekelsz, hogy „aki túl elnéző önmagával, azzal a világ lesz kemény”. Most akkor hogy is van ez? 

Egybehangzó véleményünk szerint három 10%-os vagy afeletti alkoholtartalmú sör van a fesztiválon, amit mindenképp érdemes megkóstolni. Az egyik ezek közül a Trappista szerzetesek munkáját dicsérő La Trappe Quadrupel. A krémesen sűrű, testes, fűszeres sör ízvilága összetettsége ellenére is kiegyensúlyozott. Bár magas alkoholtartalommal rendelkezik (10%), az első kortyoknál mégsem érezni erejét, ellenben mire a pohár aljára jutunk, már igencsak mosolygósan szemléljük a világot és minden sokkal barátságosabb és békésebb, mint előtte volt. A komlókeserűség a háttérben marad, helyette erőteljes, édeskés maláta ízek, valamint a Trappista félbarna sörökre jellemző intenzív ízvilág jellemzi.


A gyerekkorától zenélő King új rajongókat nyert meg a bluesnak, és zenészek generációira gyakorolt nagy hatást olyan szívből jövő dalaival és szárnyaló gitárzenéjével, mint a The Thrill Is Gone. Minden idők leghíresebb bluesgitárosának számított, sok millió lemezét adták el világszerte.
Hagyományteremtő rendezvény kezdődik csütörtökön Gödöllőn. A 
Ha valaki képes eladni több mint háromszáz millió lemezt, a Billboard szerint pedig minden idők második legjobb előadója (egy bizonyos Beatles nevű zenekar mögött), akkor az ember hajlandó sok-sok ballépést megbocsátani abban reménykedve, hogy az tényleg csak egy hiba volt, nem pedig új irány. Madonna legutóbb MDNA névre keresztelt lemeze nálam ilyen hiba volt, így igazi felüdüléssé vált legújabb, Rebel Heart című lemezének meghallgatása. 
De a Rebel Heart hosszútávon képes lesz feledtetni ezt a munkahelyi balesetet is, hiszen egymást váltják rajta a jobbnál jobb dalok és Madonna régi és új rajongói egyaránt találnak kedvükre valót, hiszen a lemez kiváló ötvözete a klasszikus és folyamatosan megújuló Madonnának. Hiszen az egyik oka, amiért milliók szeretik őt az pont a folyamatos megújulás és jelenlét, ami az elmúlt évtizedekben jellemezte őt. Madonna mindig is képes volt egyedi maradni, miközben aktuális kortársait bevonta és egyben le is pipálta zeneileg. Ezt pár évig is nagy bravúr színvonalasan teljesíteni, de ha belegondolunk, hogy Madonna első lemeze több mint harminc éve jelent meg, kérlelhetetlenül érzünk egy nagyfokú tiszteletet attól függetlenül, hogy rajongunk-e érte.
A zenei sokszínűség (pop, country, DnB, reggae és techno pacsizik egymással a dalokban) a szöveg ezúttal is fontos eleme az összképnek, és Madonna sokat mesél saját magáról a sorok között. Időnként egészen nosztalgikus, amit hallunk, aztán jön valami teljesen más, mélység és felszínesség könnyed keveréke a mostani anyag. 
A belga sörök rajongói jól tudják, hogy Belgiumban nem telik el év, hogy ne születnének újabb és újabb palackba, vagy épp hordóba zárt remekművek. A világon egyedülálló sörkultúra bemutatását célzó három napos fesztivál idei kiemelt söre a Magyarországon most debütáló pilseni típusú új belga sör, a Gallica Premium Pils, amelyet tiszta, aranyló szín és könnyű, komlós ízjegyek jellemeznek.