Tizenkét év hosszú idő. Pont elég arra, hogy egy valaha sikeres zenekar elfelejtsen zenélni. A Blur esetében is ettől tarthattunk, amikor kezünkbe vettük az új albumot, ám félelmünk szerencsére alaptalan volt.

Nagyon szűk a mezsgye a röhejes és zseniális között, és valljuk be, a Blur pont ezen a mezsgyén lavírozik bő húsz éve. Persze, Damon Albarn énekes a harmincadik születésnapja után kiirtotta zenebohóci eszköztárából a hülye pofákat, és időnként sötétebb tónusokat is beiktatott a britpop kliséktől kényszeresen menekülő négyes zenéjébe. A játékosság azonban maradt – erre 15 másodperccel a 12 év szünet után kiadott új album, a The Magic Whip elindulása után is rá kell jönnünk.

Az induló dal, a Lonesome Street, akármennyire szomorkás a címe, pont annyira dúdolni való vidám dalocska, és ilyenből több is akad az albumon. Ilyen az Ong Ong című szám és az albumról elsőként kiadott Go Out is, amelynek videóján egy kínai hölgy a konyhájában készít fagylaltot. A filmecskét leginkább a gagyi kategóriába lehet besorolni, persze a fagyi ettől még lehet jó. Hasonló a Lonesome Street videójának képi világa is: ott egy kínai úriember a tajcsi és a kacsatánc fura keverékét adja elő. Hát ennyit az inspirációról – az album első felvételei tudniillik Hongkongban készültek, amikor a zenekar Japánba tervezett koncertjét lemondták, és a városállamban ragadtak.

De előjönnek olyan régi témák is, mint az űrzene és London zajos magánya – a Thought I Was a Spaceman egyesíti mindkettőt. Ismét előkerült Damon Albarn pici szintetizátora és melankóliája egyaránt, eltűnt viszont a nagyszabású hangszerelés, így jóval intimebb lett az anyag mind a Great Escape vadhajtásainál, mind az azt követő, 1997-es album lendületes punkjánál.

Látszik persze az is, hogy a 12 év nyomot hagyott a zenekaron. Pontosabban annak zenészein, hiszen a hatéves mosolyszünet 2009-es lezárása után is egy fél évtizedet kellett még várni arra, hogy együtt alkossanak valamit. A neonfagyis borító mögött azonban nem csak Damon Albarn zenebohóc énje bújt elő: rögtön a második dalban, a New World Towers-ben hallhatjuk az énekes operaszerzői ambícióit, de gyorsan kiviláglik az is, hogyan edződött önálló albumain Graham Coxon gitáros játéka, meg az is, hogy láthatóan Alex James basszusgitáros itt többre vágyott már a szimultán média- és sajtkészítő karriernél.

A The Magic Whip legnagyobb erénye azonban nem ez, hanem hogy a Blurt láthatóan nem feszélyezte a visszatérés kényszere. Vagy, ha meg merjük ezt kockáztatni, vélhetően az égvilágon semmi nem feszélyezte őket. A szűk egy óra ettől válik felszabadult kísérletező bohóckodássá, ami zseniálissá tenné a röhejest is. Nem tökéletes ez a lemez, de szerencsére nagyon belekötni sem lehet. Fiúk, kiváló ötlet volt ez a visszatérés dolog!