Sajátos gyónás Jonathan Franzen most kiadott esszékötete, a Diszkomfortzóna. Az amerikai regényíró csaknem tíz éve megírt önvallomása látszólag csapongó írás, ám sokat megtudhatunk róla Franzenről, hőseiről és magunkról is.

„Negyvenöt évesen szinte naponta hálás vagyok, amiért olyan felnőtté váltam, mint amilyen lenni szerettem volna tizenhét éves koromban. Lejártam a tornaterembe az izmaimat fejleszteni; elég jól megtanultam bánni mindenféle szerszámmal. Közben szinte naponta csatát vesztettem a még mindig bennem lakó tizenhét éves kamasz ellen. Képes vagyok megenni ebédre egy fél doboz Oreo kekszet, leragadni a tévé elé, nagy erkölcsi kinyilatkoztatásokat tenni, szakadt térdű farmerben járni, martinit inni kedden este, belefeledkezni egy sörreklám dekoltázsába, leszólni minden olyan társaságot, amely nem fogad be, és ha meglátok egy Range Rovert, kedvem lenne végighúzni az oldalán egy kulcsot, és kiszúrni a gumiját; közben meg úgy viselkedem, mint aki örökké fog élni.”

Tíz éve vetette papírra ezeket a sorokat Jonathan Franzen, túl első zajos sikerén, a Javításokon, de még az új amerikai nagyregényként ünnepelt Szabadság előtt. A Diszkomfortzóna, amely az Európa Könyvkiadó gondozásában hozzánk csak most jutott el, furcsa gyónás az amerikai írótól, amolyan kispálos módra. „Tízet találtam, tíz hibát az életemben eddig. Nem hibáztak én előttem még sohasem ennyit” – énekelte még a boldog kilencvenes években, kezdeti sikerei után Lovasi András, tételesen felsorolva azt, mitől is lett felnőtté, vagy legalábbis a fizikai felnőttlét felé vezető útján milyen kövekben bukott fel.

Franzen hat esszében vall ugyanerről: a negyvenes évei közepén jár, ám lélekben félig gyermekként ír a szüleihez fűződő felemás kapcsolatáról, a tinédzserkor kényszeres vagánykodásairól, a szűzesség elvesztésének égető problematikájáról, a szerelem mulandóságáról, a házasság kudarcáról és anyja halála után a családi fészek felszámolásáról.

A látszólag – legalábbis a rendkívül tudatosan felépített regényeivel összehasonlítva – csapongó írások nem arról szólnak, miért és hogyan is lett író – arról maximum annyit tudunk meg, hogy a szülei mennyire ellenezték ezt a karriert –, sokkal inkább olyan dolgokról, amelyek alól aligha tudja kivonni magát bárki is. Még akkor is, ha mi nem egy St. Louis-i kertvárosban nőttünk fel, nem a hetvenes évek generációs ellentétei között és Snoopyt olvasva szocializálódtunk, nem a New York-i elitértelmiség felé vezetett az utunk és nem a madárles válik felnőttként a szenvedélyünkké. Helyettesítsük be nyugodtan!

„Amikor sikeres lettem, sokan tartottak rossz embernek. Én magam is tudtam, hogy rossz vagyok, és késztetést éreztem arra, hogy megmutassam nekik, valójában mik is a hibáim” – vallotta a könyv megírásának motivációjáról Budapesten, a Könyvfesztivál díszvendégeként Franzen. A kötetet olvasva azonban az az érzésünk lehet, nem is személyisége rejtett titkainak felfedése miatt érdekes a Diszkomfortzóna. Sokkal inkább azért, mert segít megérteni regényei alakjainak mozgatórugóit.