A Saul fia (12) egy bátor, fontos, izgalmas és nem utolsó sorban Arany Pálma-esélyes film, ami minden pátosz vagy remény nélkül dolgozza fel a holokauszt borzalmait. Vagyis, helyesebben, nem dolgozza fel, nagyrészt még csak meg sem mutatja, csupán érezteti - amivel olyan érzelmi gyomrost visz be, hogy abból néző legyen a talpán, aki gyorsan fel tud kecmeregni.

Nem először találkozunk a II. Világháború válogatott szörnyűségeiről mesélő filmmel és a holokauszt sem új filmtéma, legyen akármennyire kényes is. Mégis a Saul fia előtt leginkább odáig jutott csak a dolog, hogy "a nácik gonoszak, mindenki más jó, a koncentrációs táborok meg rosszak". Játékfilmes körökben (és azért itt leginkább az egyértelműen rokonítható Schindler listájára gondolok) ha túl is léptek az események egyszerű, kétpólusú ábrázolásán, valahova akkor is belecsempészték az elementáris jóságot. Mert egy olyan történetbe, ahol emberek egyik csoportja önkényesen lemészárolja a másik csoportot egyszerűen kell a jó, szomjazik rá a néző, kell a hős, a megváltó, a remény. Ami minden fikciós történetben helyénvaló is, csak sajnos ez messze nem a képzelet műve, ezért a mesterségesen beillesztett, felvillanó happy end, legyen akármilyen halovány is, egyet jelent a csalással. Valószínűleg ezt kiküszöbölendő fókuszálnak leginkább valós "hősökre", ami dicséretes ugyan, így viszont az "átlagember" gyakran belevész a statisztéria forgatagába. Pedig sokkal több Saulról szólt az a néhány évnyi őrület, mint ahány Schindler felbukkant a tömegben. 

Még úgy is, hogy Saul (Röhrig Géza) különleges fogoly: a Sonderkommando névre keresztelt, a koncentrációs táborokban szinte minden feladatot végző, kvázi kényszermunkások egyike. A gázkamrák körülötti piszkos munkákat ugyanis természetesen nem a nácik, hanem a deportáltak közül kiválogatott, erős férfiak végezték, akik cserébe valamivel jobb bánásmódban és nagyobb szabadságban részesültek, mint a többi táborlakó. Saul társaival együtt, gépiesen végzi napi teendőit, levetkőzteti és a kamrákba tereli a megsemmisítésre ítélteket, vállával támasztja az ajtót amíg bent el nem ül a zaj, utána kihúzkodja a hullákat és feltakarít. Ám egy napon saját fiát véli felfedezni az emberhalomban és ép eszének utolsó morzsáiban megszületik az elhatározás: a fiúnak rendes temetést kell szerveznie. Az ötlet gyorsan rögeszmévé válik, ami mentén Saul kétségbeesetten végigjárja a tábort egy, a szertartást elvégezni képes rabbi után kutatva. Ám amíg Saul vakon kergeti újonnan talált célját addig körülötte lázadás szerveződik, aminek talán pont ő lehetne a kulcsembere.

Amit - legalábbis számomra - a legnehezebb feldolgozni ebben a filmben, az a totális feladás, a beletörődés, ami közben pontosan érezhető és tudható, hogy a helyzet sajátja. Az elnyomás, az erőszak, a fizikai és lelki terror egyenes következménye ez, és olyan zsigerien árad a filmből, hogy néha már kellemetlen nézni. Látni, ahogy az arctalan, ám számukban hatalmas tömeget csupán néhány felfegyverzett katona nagyobb gond nélkül a biztos halálba terel - és ebben olyanok segítik őket, akik tudják is, hogy nem zuhanyrózsák várják az ajtó túloldalára lépőket - egyszerre szomorú és dühítő. A film ereje abban rejlik, hogy ezek mellé egy harmadik érzelmet is előhív: a megértést. Odaállít Saul mellé, néha majdhogynem a helyébe is léptet, de mégsem mutatja meg, amit ő lát. Megvéd a látvány nagyjától, mert tudja, hogy attól mindenki megőrülne. De amit így, kitakarva, terelgetve elcsípünk az is éppen elég ahhoz, hogy összeszoruljon a gyomrunk és ökölbe záruljon a kezünk. Hiszen mi még csak most kerültünk ide, Saul ezen már régen túl van, ő már nem dühös, nem akar túlélni, csak csinálja, mintha mindig ezt csinálta volna. Számára nincs jelen, nincs jövő, csak a halál - hát hogy ne érthetnénk meg, hogy egy temetést többre tart az életnél?

Ehhez pedig tökéletes párosítás Röhrig Géza alakításmentes, kvázi amatőr jelenléte és Erdély Mátyás, Saul arca köré komponált, szűkre húzott, kis mélységélességű képei. Azzal, hogy rajta kívül majdnem mindent csak elmosódott, életlen háttérként érzékelhetünk egyszerre lépünk be kényszerű csőlátásban szenvedő elméjébe, megsejtve ezzel egy kicsit abból, ahogy kizárja a világot, valamint rákényszerülünk arra, hogy a zajokon, zörejeken keresztül tájékozódjunk a film világában. Ez se nem kényelmes, se nem kellemes, de különleges filmes bravúr és igazán maradandó érzelmileg is. Minden zsenije ellenére - az első néhány perc például hihetetlenül erőteljes - nem hibátlan a Saul fia, érezhetően kifullad a játékidő kétharmadánál, ahol némi vágás még jót tett volna neki, de végeredményben egy csodálatosan letargiába taszító film, ami fikciós játékfilmhez képest példátlan hitelességgel tárja elénk az emberiség egyik legszörnyűbb tettének egyetlen emberre lebontott szeletét. 

Nem hiszem, hogy szükség lenne arra, hogy bárkit a megnézésére buzdítsak, ezt megteszi a cannes-i sikerek nyomában járó lelkesedés, amit csak megerősíteni lehet. Arra viszont tényleg készüljön fel mindenki, hogy a Saul fia jóval több munkát igényel a nézőtől, mint egy átlagos film és órákkal - de úgy sejtem, majd napokkal - később sem fog szabadulni tőle. Mert itt nincs happy end, nincs katarzis, csak élet vagy halál. Mi pedig csak örülhetünk, hogy ránk még az előbbi vár.