Mad Max, a 1980-as évek benzinszagú, poszt-apokaliptikus, B-filmes akcióhőse harminc évvel később olyan erővel éled újjá a sivatagi homokból, mint egy vérmocskos főnix. A Mad Max - A harag útja (16) alkalmával Tom Hardy bújik az ikonikus karakter bőrébe, hogy búgva-morogva egy harcos amazon segítőjéül szegődjön és egy minden tekintetben remek filmet szállítson a nézőknek.

Pedig a régóta cibált forgatókönyv (eredetileg még Mel Gibsonnal készült volna ez a rész is) és a tény, hogy a filmet a 2012-es forgatása után évekig dobozban pihentették nem igazán adott bizakodásra okot. Amit ennyi ideig dugdosnak azt általában több évtizednyi utómunka toldozás-foldozás sem ment meg a lebőgéstől. Ám ez esetben minden előzetes fanyalgást vagy hitetlenséget eltöröl a végeredmény. Nem elég, hogy egy egyszerű, de intelligens és nem túljáratott sztorit kapunk és a hőseink, vásznon töltött időtől függetlenül rendelkeznek épkézláb személyiséggel, de még egy totálisan hiteles, látványos és kellőképpen zakkant poszt-apokaliptikus világot is sikerült összekalapálni köréjük. Mindezt úgy, hogy a helyszín 98%-ban a sivatag, a cselekmény meg hasonló aránnyal dől a vezetés+harc-kombó felé. A mostanság divatos, agyatlan cgi-orgiák (igen, Transformers és társai, most rátok nézek) mellett szinte hihetetlen, hogy egy akciófilmként funkcionáló, súlyozottan verekedős/lövöldözős filmnek lelke ÉS esze is lehet, logikával felturbózva, de a Mad Max minden egyes pillanatában bizonyítja, hogy mégis. És ezért csak imádni lehet.

A szigorúan vett történet olyan egyenesen és határozottan gördül előre, mint a sivatagon keresztülvezető út: Max-et (Tom Hardy) elfogja egy csapat fehérre maszkírozott siheder, akikről rövid úton kiderül, hogy egy, a vörös sziklákban vegetáló társadalomkezdeményben ők töltik be a katonaság szerepét. Uralkodójuk, Halatlan Joe (Hugh Keays-Byrne) felé vallásos imádattal fordulnak és akár a biztos halálba is elmennének, csak hogy büszke legyen rájuk. Max-re egyetlen okból van szükségük, hogy eleven vérbankként rákössék egy rossz bőrben lévő társukra, Nux-ra (Nicholas Hoult). Eközben Furiosa parancsnok (Charlize Theron) és csapata üzemanyagért indul a terjeszkedő birodalom egy távolabbi városába - ám Furiosa ennek az útnak másféle végcélt talált ki. Joe erőszakkal a helyükön tartott ágyasait megszöktetve Furiosa egy reménybeli szebb táj felé veszi az utat, maga után vonva ezzel az egész sereg tűzerejét. A frontvonalba kényszerített Max pedig kénytelen kitalálni, hogyan élje túl ezt az egészet.

Tudom, talán már unalmas a végnélküli ámuldozás és csodálkozás, de tényleg nehéz napirendre térni afelett, hogy mennyire király ez a film. Bár ezzel a lelkendezéssel talán egy kis bepillantást tudok adni abba az "ezt én nem hiszem el"-érzésbe, ami közben és utána is átjárja az embert. Eleve kezdjük ott, hogy nemhogy pár perccel, de napokkal később is élénken élnek a memóriámban a gyönyörűszép, tökéletesen kiégett képek és arra is meg mernék esküdni, hogy benzin- és égett gumiszag volt a moziban, emellett még gondolkozásra is késztet. Vannak róla ötleteim, elméletek, izgalmas a karakterek háttere és maga a világ is, érdekel, hogy mi lenne ezután és kifejezetten remélem, hogy Max valahogy visszaszerzi imádott autójának legalább a kiégett roncsát. Szerintem egy tucat akciófilm együtt nem generált annyi gondolatot, mint ennek a fele. Bár arról fogalmam sincs, mikor tartottunk ott, az idő ugyanis konkrétan megszűnt létezni, egy ezredmásodpercig nem tűnt fel, hogy túljöttünk a két órán is. A film Max-el együtt a nézőt is beledobja az események sűrűjébe és olyan kíméletlenül nyomja a gázt, hogy esélyünk sincs nem az útra figyelni. Sok film próbálkozik ezzel a magasan járatott, sűrű és erős akcióval, de ilyen egyenletesen, hullámvölgyek nélkül végigvitt cselekményt ritkán látni.

Ahogy Shakespeare is ritkán kúszik be az ember fejébe egy sivatagi üldözésen alapuló sztori kapcsán, Joe és beltenyészettől eléggé erőteljesen sújtott ivadékai láttán mégis az angol bárd hataloméhes uralkodói és gyakran alkalmatlan utódaik villantak be. Arról nem is beszélve, hogy Joe fő jellemvonásain - a hatalomvágy, és az annak véges voltába való beleőrülés - keresztül egyszerre tart görbe tükröt a kapzsi és hazug hatalmasok és a nekik önszántukból fejet hajtó nép elé. Joe-nak, ennek a középkori hadúrra hajazó, önimádó, halhatatlansági vágyban fuldokló poszt-apokaliptikus Darth Vadernek a történeten névtelenül átsuhanó, ego és cél nélküli Max éppen ezért gyönyörű ellenpontja. Furiosa pedig a háromszög harmadik, de legfontosabb csúcsaként az önzetlenség, az erő és céltudat lámpásaként vezeti az embereket egy reménytelibb jövő felé. Már persze azokat, akik nem vakok az ilyesmire. Az pedig, hogy mindezt kemény, határozott, de nem emberfeletti, okos és érző szívű de nem érzelgős amazonként viszi véghez azzal nem csak a filmbéli lányoknak mutat csodálatos példát.             

A Mad Max - A harag útja lenyűgöző akciófilm és zseniális poszt-apokaliptikus fantázia, ami eléggé valóságos ahhoz is, hogy rémisztő legyen, de közben elég elrugaszkodott, hogy a világ legkúlabb, lángszórós gitárosa is simán beleférjen a vonuló hadseregbe. Emellett okos, látványos és kellően érzelmes is olyan (nagyrészt eredeti!) akciókkal, amitől még hosszú idővel a stáblista után is kereshetjük az állunkat. De tessék megnézni, ne nekem higgyetek!