Valamilyen módon minden fővárosi megtapasztalta A kém (16) tavalyi, budapesti forgatását. Akár útlezárásokkal, a Rádayn mászkáló színészekkel vagy Jude Law bulvárbeli ötpercével találkoztunk tudtuk, hogy itt valami készül. A végeredmény pedig, a sztori ismeretében meglepő módon, egy teljesen nézhető és vicces, kellemesen komolytalan vígjáték lett, amiben ráadásul Budapest végre nem csak Párizs hátsóutcáinak eljátszásához kellett.Persze azért nem hiányzik belőle a Ferenciek tere vagy a Vásárcsarnok mögé vetített Eiffel torony sem, de oda se neki, olyanok ezek a pillanatok, mint egy-egy külön nekünk készített easter egg a filmben. Ahogy azt is öröm nézni, hogy milyen szépnek és izgalmasnak mutatja a fővárost - és milyen mesebelinek a Balatont, ami még egy remek poént is hozzátett a fináléhoz. De ha túllépünk a magyar helyszínek feletti örömködésünkön, akkor is jószívvel végigröhöghetjük mind a két órát, mert válogatott bénázásokban, hülyeségekben, őrült szövegekben és helyzetekben nincs hiány. A következő mondatot viszont sosem gondoltam, hogy valaha leírom: Jason Statham hihetetlenül vicces. Kétségtelenül Melissa McCarthy viszi a filmet, remekül, de amellett, hogy Jude Law egy tökéletes James Bond-karikatúra, aki láthatóan lubickol a szerepében, Statham gyakorlatilag a teljes saját karrierjét figurázza ki úgy, hogy minden perce aranyat ér.

A CIA keretében pedig sokféle kém megfér, a sármos, jólfésült Bradley Fine (Jude Law) ugyanúgy, ahogy az erőszakos, végletekig vakmerő Rick Ford (Jason Statham), hiszen a lényeg az, hogy a munka legyen elvégezve. Erről pedig, bárhol is folyik az akció éppen, az otthoni irodából irányító Susan Cooper (Melissa McCarthy) és munkatársai gondoskodnak. Állandó hátvédjeként Susan számolatlan alkalommal mentette már meg a simulékony modorú Fine-t, a dicsőség mégis mindig csak a két pisztolypárbaj között modellekkel koktélozó ügynököt éri el. Ám amikor Fine-t egy akció közben utoléri a vég és egy maffiafőnök elkényeztetett lánya ráteszi a kezét egy atombombára Susan tíz év után végre kimerészkedik a terepre, hogy megtalálja imádott kollégája gyilkosát. De persze a kémek élete egyáltalán nem olyan csillogó és menő, mint amilyennek az egy számítógép mögött ülve tűnik.

A film azért működik, mert nem fél a bizarr helyzetektől, de azt a kis valóságot, amihez mégis ragaszkodik azt foggal-körömmel védi. Így kialakít egy saját világot, amiben totál hihető - még ha vicces is - hogy egy kövér nő pörgőforgórúgással hatástalanítja a rárontó maffiózót. Nem lesz nevetséges, mert tisztában van a saját hibáival és hiányosságaival de fittyet hány rájuk és teszi, amit tennie kell. Ettől lesz szimpatikus - mind a főszereplő, mind a film maga. Hiába a nehezen hihető, egyszeregy bonyolultságú sztori és a karikatúra szerű karakterek, a film működik. Mert azt hozza, amit vállal, két felhőtlen órát, pár furcsa figurát, jó néhány könnyesen röhögős percet és szép tájakat. Semmi többet, de nem is kevesebbet.
Látszik és érződik, hogy buliból forgatták az egészet, de mégsem vették félvállról. Egy profin összerakott hollywoodi vígjátékkal van dolgunk, amiben annyi szív és merészség van, mint egy baráti hétvégében a Balatonnál. Összerántottak hozzá egy jó stábot meg pár, bolondozni szerető színészt és pár hét magyarországi vakáció alatt leforgattak egy filmet, amire maximum annyi panaszunk lehet, hogy néhol fantáziátlan. De aki egy ilyenféle filmre gondolkodni ül be, az már a vetítőtermet eltévesztette. A kém kétórányi röhögéssel és gyönyörű budapesti illetve balatoni képekkel ajándékozza meg a nézőt úgy, hogy nem lesz egyszer sem kínos - ez pedig, vígjátékokat tekintve igen nagy szó. Az ilyen maihoz hasonló, fülledt nyári napokra kiváló felüdülést jelenthet.