A Holnapolisz (12) egy - mit egy, több tucat - izgalmas ötlet, remek gondolat és jó szándék elegyeként a kényszeres disneység csapdájába esett: a bizalomgerjesztő felütéstől nyálas és demagóg világmegváltásig jut, hogy egy cukormázzal nyakon öntött fináléban csúcsosodjon ki. Pedig volt benne bőven potenciál, de a hurráoptimizmusnak élőszereplős filmben mégiscsak vannak határai.

A Holnapoliszból sajnos pont az hiányzik, amik Brad Bird animációs filmjeiben olyan izgalmasan hatottak: a történetbeli és érzelmi realizmus. Persze kissé túlzásnak tűnhet a Szuper Haver, a L'ecsó vagy a A hihetetlen család esetében realizmusról beszélni, a Holnapolisz nagy részéből viszont éppen azok az átérezhető viszonyok hiányoznak, ami például a gourman patkány és a kétbalkezes mosogatófiú között tetten érhető. Izgalmas és érdekes karaktereket kapunk, egymással valahogy mégsem tudnak mit kezdeni - vagy amit mégis, az nehezen hihető és csöpögős. Ehhez a karakterek közötti katyvaszhoz még hozzájön a kifejezetten jól induló, ám túl sokfelé forgácsolódó sztori, ami lassan, de biztosan kidobja a filmből a nézőt és az alkotók által valószínűleg megcélzott gyermeki lelkesedés helyett még a legoptimistább nézőkben is felébred a cinikus. Vagy legalábbis az a fajta elnéző szülői érzés, amivel a naiv négyévesek óvodai kalandjainak elmeséléséhez asszisztál az ember, de azért Pistike homokozóban töltött délutánja és az ugatós szomszédkutya a számunkra azért messze nem olyan izgalmas.

Gyerekfilmként éppen ezért remekül működik a Holnapolisz, csak hát ez a valóban minden korosztályt egyformán szórakoztató rajzfilmek után édeskevés. A film nem tudja áthidalni azt a generációs szakadékot, amit társai majdhogynem kivétel nélkül átugranak, mert olyan szinten túlzásba viszi a naivitást és optimizmust, hogy már egy kortársai között közepesen tapasztalt tízéves is fel-felhorkanna egyes részeknél, arról meg már ne is beszéljünk, hogy kb. 13 éves kor felett már csak nevetni (nagyrészt kínosan) lehet rajta. Ahelyett, hogy Disneyland izgalmasabb játékait elevenítette volna fel a csupán a lassú és rémisztően unalmas It's a small world hangulatával "ajándékozza" meg a nézőt.

Casey (Britt Robertson) a briliáns kamaszlány NASA kutató apja nyomdokaiban járva a világűrről álmodozva éldegél Houston közelében, éjszakánként pedig saját maga fejlesztette szerkezetekkel szabotálja a közeli rakétasiló lebontási munkálatait. Nem puszta szórakozásból teszi tönkre a gépeket, egyszerűen nem hajlandó elfogadni az űrprogram leállítását, nem akarja feladni gyerekkori álmait, mint ahogy azt a legtöbben felnőve megteszik. Ám a felnőttek általában rosszul tűrik a rongálást, így Casey is rövid úton a fogdában találja magát, ahol a birtokába jut egy különös kitűző, melyet megérintve a lány a varázslatos, sci-fi-szerű Holnapoliszban találja magát. Negyven éve Frank (George Clooney) is ugyanilyen, zseniális elméjű álmodozó volt, de hiába jutott el Holnapoliszba, ahol szabadon fejleszthette találmányait, mégis megkeseredett, így el kellett jönnie onnan. Ám a Holnapolisz-beli Athena (Raffey Cassidy) összehozza a magának való Franket és Casey-t, a kevés megmaradt álmodozók egyik legkonokabbját, a küldetésük pedig nem kisebb, mint a világ megmentése.

Amennyire jónak tűnik az az alapfelvetés, miszerint ezt a cinikus, pesszimista, önmaga vesztébe rohanó világot csak a nyílt szívű, harcolni is hajlandó álmodozók képesek megmenteni, a téma miatta nagyon könnyű átesni a ló túloldalára, ami jelen filmmel meg is történt. Pedig tényleg, én igazán akartam hinni ennek a filmnek, de ahogy haladtunk előre egyre több lyuk keletkezett a sztorin, és amivel megpróbálták őket betömni, attól meg csak még rosszabb lett. Mert alapvetően remek ötlet, hogy fő romantikus szál nélkül megyünk végig a sztorin, de a felnőtt Clooney és a kisgyermek képében létező robotlány, Athena közötti lezáratlan gyerekszerelem olyan visszakézből ad egy enyhén pedofil jellegű pofont a sztorinak, hogy Lolita is csak félszemmel meri nézni a sarokból. A "végső üzenet" miszerint - mily meglepő - a világ megmentéséhez nem a tudomány, hanem az összefogás, a bátorság és a hit a legfontosabb pedig nagyon szép, csak egy ilyen, sok valós elemet tartalmazó, a bolygónk, a fajunk tényleges siralmas helyzetével foglalkozó filmnek ezt nem lehet csak így a végére biggyeszteni. Mert értem én, hogy az a cél, hogy a székből felállva, újonnan serkent tettvágyunkkal kimenjünk, és minimum újrahasznosítsuk az összes szembejövő műanyagflakont, de ha ezt így, ilyen hollywoodi gondatlansággal és százas mosollyal tolják direkten az ember arcába, azzal sajnos pont az ellenkezőjét érik el.

Persze ez azért nagyrészt szubjektív, lehet hogy csak én nem vagyok annyira tiszta lelkű álmodozó, mint azt hinni szeretném és azért vannak kifejezetten szórakoztató részei a filmnek (azért pedig, hogy egy ilyen, eléggé akciódús filmben főszereplőül egy önmagában is életképes lányt, mellé pedig fontos segítőként egy ugyancsak lány robotot választottak, külön jár a piros pont) mégis, sokkal több is lehetett volna. Így viszont a Holnapolisz megmaradt egynek a tömegnyi, jóindulatú mosollyal félig nézett ifjúsági filmek közül, ami mellett megfőzzük a szombati ebédet.