Nem szánalmas, tipikusan férfias nyavalygás életed összes ballépését, a félresiklott párkapcsolatokat, az önbizalom hiányát és a félénkséget azzal magyarázni, hogy 9 évesen elvesztetted az egyik szülődet? Nem tudhatom. Massimo Gramellini viszont tudja. Nagyon is.

A Park Kiadó gondozásában megjelent Álmodj szépeket olyannyira önéletrajzi ihletésű regény, hogy az olasz író saját nevén szerepel benne, bár ügyesen trükközve ez konkrét formában csak az utolsó oldalak egyikén hangzik el. Ezen felül azonban semmivel sem bűvészkedik a szerző, és példáját követendő én is egyszerű és lényegre törő leszek, mikor azt mondom: ez egy remek könyv.

A történet főhőse 9 esztendősen elveszti az édesanyját, ám apja és rokonai jó darabig titkolják a fiúcska elől a tényeket. Aztán persze eljön az a pont, amikor nem lehet tovább puffogtatni az olyan átlátszó kifogásokat, mint hogy a „mamának megint elintéznivalója akadt”, és mint tudjuk, az igazság fáj mindig a legjobban. Főleg, hogy az az igazság, amiről közel 40 évig azt hisszük, hogy az egyetlen és megmásíthatatlan, arról egy nap kiderülhet, hogy alaposan el lett ferdítve a lelki béke érdekében. Csak hát pont az a bizonyos lelki béke volt igen ritka vendég az elmúlt 40 évben...

Gramellini a „féloldalas” felnőtté cseperedését olyan stílusban írta meg, amely az első mondatoktól kezdve a könyvhöz szegezi az olvasót. Jól szerkesztett, érthető, szikár mondatokkal, sűrűn tagolt fejezetekkel követhetjük végig egy fiúcska botladozásait; és egyre erőteljesebben drukkolunk neki, hogy fel tudja dolgozni a feldolgozhatatlant. A feldolgozhatatlant?

Talán könnyen mondanánk ítéletet valaki olyan felett, aki az élete valamennyi elkefélt mozzanata után egy gyerekkori trauma mögé akar bújni. Persze, láttunk már ilyet, és van, aki mindebből előnyt kovácsol. Csak nem vagyunk egyformák. És mindez különösen kemény pizzatészta lehet egy olyan társadalomban, ahol a férfinak kötelező macsónak lennie, nem sírhat, és az apjával is legfeljebb a hétvégi focimeccs lehet az egyetlen közös téma; illetve ahol az imádott mammának kellene összefognia a családot, és akihez oda lehet bújni, és aki a női mintával szolgálhatna – de nincs más, csak csupa feltételes mód.

Gramellininek így nincs más lehetősége, mint egyedül boldogulni, igazi lelki támasz és a sokszor aranyat érő szülői tanácsok nélkül. Ami aztán nyilván kihat a párkapcsolataira, a tanulmányaira, a munkájára, az egész felnőtté válására. Nincs hollywoodi szirup, nincs „húzunk egy vonalat, és holnaptól minden más lesz”. Itt csak újra és újra nekifutások vannak, sorozatos elbukások; és valamiféle fény csak nagyon lassan és sokára dereng fel az alagút végén.

Az Álmodj szépeket kiváló regény arról, hogy a múltunkban megbicsaklott történések esetenként hatalmas puttonyt aggatnak a vállainkra, amelynek terhét csak egy hosszú utazás végén, külön darabokban pakolhatjuk le. Őszintesége, érzékenysége, humora, mindenféle sallangot mellőző írói eszközei miatt valósággal faljuk a lapokat, és rájövünk az unalomig ismételt – de működő - tanulságra: beszélni kell a lelki folyamatokról, és közben hagyni időt az időnek, hogy szépen a helyére pakoljon mindent. Meggyőződésem, hogy sok férfi dobná félre azzal, hogy nem más ez, mint egy felnőni képtelen fickó sirámai – na, pont nekik lenne igazán hasznos, ha elolvasnák az Álmodj szépeket.

A 85. Ünnepi Könyvhét egyik újdonsága Az arany cimbalom. A Dávid Veron-sorozat legújabb gyöngyszeme ezúttal a betyárvilágba kalauzolja el az olvasókat, így az izgalmak garantáltak. A rajongóknak azonban egy ideig be kell érniük ezzel a résszel, mert az írónő a közeljövőben nem tervez új Veron-történetet írni. Baráth Katalinnal beszélgettünk.

Miért pont a betyár világ lett a negyedik regény központi szála?

Kézenfekvő volt. Az eddigi történetek nagy része is az Alföld déli részén játszódott, sokat nem kellett töprengenem, hogy eszembe jussanak a betyárok, mint olyan téma, ami erre a tájegységre jellemző. Azt mindig is a Dávid Veron-történetek lényegének szántam, hogy ne legyen fölcserélhető a miliő tetszés szerint. Ha helyszínt, témát, szereplőket választok, annak a választásnak igenis legyen oka, logikája, gyökere.

Az eddigi koncepcióidtól eltérően, most nem csupán egy újabb Veron-regényt írtál, hanem egy előzménytörténetet is kerekítettél mellé. Miért volt erre szükség?

A betyártéma miatt. Veron idejében már nemigen rémisztgették a vidéket aktív betyárok, szinte hihetetlen, de nagyjából negyven év alatt teljes egészében legendává vált a történelmi valóságnak ez a része. Persze voltak még, akik saját élményként emlékeztek vagy véltek emlékezni az alföldi törvényen kívüliekre (és ezeknek a személyes emlékeknek fontos szerepük van a regényben), de még akkor is anakronisztikus lett volna betyárokat szerepeltetni Veron idejében, ha nem akarok minden mozzanat esetében ragaszkodni a történelmileg igazolható tudáshoz. Ezért volt szükség két idősíkra. A korábbi idősík nem annyira előtörténetként viselkedik a regényben, hanem inkább egy másik jelenként, legalábbis arra törekedtem, hogy ne egy odaragasztott „előzetes” legyen ebből a korábbi síkból, hanem önmagában is izgalmas maradjon. A későbbi történettel együtt olvasva pedig csak fokozza a rejtélyt.

Mindig elmondod, hogy rengeteget olvasol, hatalmas adatgyűjtő munka áll a regényeid mögött. Most miket olvastál, mik inspiráltak?

Inkább úgy fogalmaznék, hogy körülbelül kétszer annyit olvasok, mint amennyire a megíráshoz ténylegesen szükségem lenne. Azt hiszem, mindenki, aki nem köztudomású dolgokról, időkről ír, egyetért velem abban, hogy borzasztó nehéz kijelenteni a munka bármelyik pontján, hogy ennyi, most már elég anyagot gyűjtöttem. Ez velem is így van, de egyszer mégis muszáj abbahagyni a gyűjtögetést, és nekifogni az írásnak. Az alapvető betyártémájú összefoglalásokat olvastam, jó pár szépirodalmi feldolgozást is, miközben a Móricz-féle Rózsa Sándort igyekeztem szándékosan elkerülni, mert annak a hatása alól lehetetlen lett volna kivonni magam. Ami a leginspirálóbb volt, az a betyárokról készült fotógyűjtemény, azt hiszem, az eredeti felvételek a szegedi múzeumban vannak, de sok helyütt meg lehet őket nézni nyomtatásban. Ezek a képek jócskán meglódítják a fantáziát, miközben nem is árulnak el túl sok konkrétumot, szóval tökéletes táptalajul szolgálnak egy kitalált történethez.

1914 nyarán járunk, az első világháború szele mennyire érinti meg Dávid Veront?

Ha konkrétumokat árulnék el, az túl sok mindent leleplezne a történetből, úgyhogy erre csak röviden válaszolok: sokban. Ez, azt hiszem, a korabeli társadalomra egészére is igaz. Magyarország ekkor már évtizedek óta nem vett részt háborúban, a negyvennyolcas honvédek közül is kevesen éltek már, és a világháború már az első napoktól fogva alapjaiban változtatta meg az akkori emberek mentalitását. Ez alól Veron se kivétel, a háború kitörése az ő életében is olyan kihívás, amire válaszolnia kell valahogyan.

Mire koncentrálsz, mi számodra a legfontosabb a regényeidben: a történet, a történelmi hitelesség vagy a kor embereinek ábrázolása?

Mindig a történet és a szereplők logikája a legfontosabb, a történelmi hitelesség másodlagos. Végül is ez egy regény, nem egy tankönyv. Arra persze ügyelek, hogy a regénybeli világ ne keveredjen ellentmondásba a történelmileg igazolható tényekkel, de az a „szerencsém” Dávid Veron világával, hogy az ő környezete, ez a félig paraszti, félig polgári, vidéki világ az egyének szintjén közel sem írható le könnyen, úgyhogy akad munkája a képzeletnek bőven. Meg is szoktak botránkozni egyes olvasók, akik a századfordulóról leginkább a korabeli Londonra, Párizsra asszociálnak, mert a popkultúra leginkább ezt ismertette meg velünk. Az biztos, hogy a Monarchia ettől a képtől azért sokban különbözött, még az arisztokratikus-nagypolgári elit világa is, ráadásul a Monarchián belül is rengeteg különböző mikrotársadalom működött, és ez a sokrétűség egy olyan zavaros, amiben bármikor szívesen halászom.

Az elmúlt öt évben négy könyvet írtál, miben változtál meg ez idő alatt? Mik voltak akkor és most az ambícióid, a terveid, a reményeid az írással kapcsolatban?

A fekete zongorán 2008-ban már dolgoztam, szóval ezt a négy könyvet inkább hét év alatt hoztam össze. Először is nyilvánvalóan öregebb lettem, és ennek a közhiedelemmel ellentétben vannak kedvező hatásai is. Kevésbé érdekel, mit várnak el tőlem, és az is, mit szólnak a regényeimhez. Lett egy kicsi, de állandó olvasótáborom, ami roppant nagy szabadságot ad, és ezért mérhetetlenül hálás vagyok. Ráadásul ez nem egy rossz értelemben vett fanatikus rajongótábor, nem érzem, hogy elő akarnák nekem írni, milyennek kell lennie a soron következő regényemnek. Ezen felül minden regénnyel gyarapodik a rutinom, ami megint csak valamiféle magabiztosságot nyújt. Öt regénnyel a hátam mögött (2003-ban megjelent egy ifjúsági regényem is) lassan elmerem hinni, hogy képes vagyok követhetően és élvezhetően elmesélni egy történetet, ez pedig mindenképpen egy fontos változás.

Két éve A borostyán hárfa után még magabiztosan állítottad, hogy van még benned jó pár Veron-regény. Most hogy látod, folytatod a sorozatot, érkezik majd az ötödik rész?

Egyszer majd igen, de nem a legközelebbi jövőben. Eléggé elfáradtam Az arany cimbalom végére, sokat kivett belőlem, és úgy érzem, elértem a határaimat, ami a Veron-univerzumot illeti, úgyhogy most hagyok némi időt, hogy ezek a határok kitolódjanak. Valami más ötlettel, hangnemmel szeretnék kísérletezni, ahol másféle korlátokat kell majd feszegetnem, mint a történelmi krimi terepén. Például szeretném a szókincsemnek azt a halmazát aktivizálni, ami eddig passzívan szenvedett attól, hogy a történelmi hitelesség illúziója megkövetelte az éveken át tartó mellőzését.

Mik a terveid a közeljövőre nézve?

Ha mostanában bemegyek egy könyvesboltba, úgy érzem, már-már fojtogató a történelmi témájú regények tömege, úgyhogy biztosan nem fogok történelmi témába legközelebb. Bár ez csak féligazság, mert azért szeretném könyvben összefoglalni azt, amivel jelenleg történészként foglalkozom. Van pár regényötletem alternatív történelmi-politikai thriller és kortárs krimi témában, ezeket egyelőre ne vegye senki komolyan, mert a regényírásnak szerintem az ötletelés a legkönnyebb és legfelelőtlenebb része. A legnehezebb az, hogy a magam számára valóságossá, hihetővé, élhetővé formáljam ezeket az egyelőre csak apró mozzanatokban létező világokat, szereplőket, és végül azt válasszam ki, aminek a legtöbb és a leghosszabb távú élvezetet okoz a megírása. Az ún. szépirodalom továbbra se vonz, egyrészt nincs olyan mondanivalóm, ami ennek a műfajnak a keretei közé illene, másrészt nagyon sok olyan elvárásnak kellene megfelelnem, aminek nem akarok.

JÁTÉK!!!

Azok között, akik helyesen válaszolnak, kisorsolunk hármat Baráth Katalin Az arany cimbalom című könyvéből. A megfejtéseket a sajto@kultography.hu e-mail címre várjuk, június 16. (hétfő) 19 óráig. Az e-mail tárgyába írjátok bele: Baráth-játék.

A játékban csak azok vehetnek részt, akiknek a postai címe és a telefonszáma is szerepel az e-mailben. (A kiszállításhoz szükséges). Eredményhirdetés hétfő este, itt az oldalon a cikk végén lesz.

- Melyik évben játszódik Az arany cimbalom?

- Hány könyvet írt eddig összesen Baráth Katalin?

A Térey János új kötete után Átkelés Budapesten címre keresztelt zenés irodalmi esten a Libri magyar újdonságaiból ismerkedhettünk meg egy jó nagy csokorral. Ez az igazán szórakoztató bepillantás pedig így, a Könyvét előtt egyetlen következménnyel járt: drasztikusan megugrott a megvásárolni kívánt könyvek száma az ember fejében, éppen egy tucatnyit hozzátéve a képzeletbeli listához.

A Libri Kiadó rendezvényeire jellemző közvetlenséggel és jókedvben lebonyolított, a könyvbemutató, a felolvasás és az irodalmi beszélgetés hibridjét illetően igazából csak egyetlen panaszunk lehet, a hossza. Három órát végigülni egy színdarab esetében is embert próbáló, egy ilyen "beszélgetős műsornál" pedig elkerülhetetlen, hogy el-elkalandozzon a néző figyelme, hiába iktattak be egy szünetet is. Közben meg tény, hogy még így is kevésnek bizonyult az idő, hiszen tizenkét szerzőt és műveiket megszólaltatni lehetetlenség lett volna ennél rövidebben, megoldásom tehát nem igazán van. Csupán azért kellett némi zsémbelés, hogy ne tűnjön teljesen kritikátlan rajongásnak a cikk többi része, amire még így is nagy esélye van. Mert a Libri gyönyörűen aláássa és átépíti azt, amire az egyszeri ember irodalmi estként gondol. Nem emelkedett beszélgetések folynak unott vagy unalmas, önmagukat felettébb értelmiséginek képzelő emberek között, hanem friss, mai és természetes párbeszédek olyan szerzők között, akik láthatóan szívesebben mesélnek a disznótoros élményeikről vagy a kertészkedésről, mint a kifinomult irodalmi nyelvükről. Kérdezőjüknek pedig azt az Alföldi Róbertet megtéve, aki nemcsak hogy bármilyen szerepben fesztelenül működik színpadon, de értelmesen és érdeklődően képes kezelni ezt a faramuci interjúhelyzetet is. Plusz még Lovasi is elnékel pár dalt a szünetekben, csak úgy lazán.

Mert itt az első perctől úgy érzi magát a néző, mintha egy baráti összejövetelre érkezett volna, csupán néhány havertól éppen elválasztja a színpad, de ennek a résznek hamar vége lesz, aztán majd mind átfolyunk a konyhába és felbontjuk a házigazda pálinkáját. Az első sorba ültetett szerzők párosával másznak fel a színpadra, mesélnek kicsit magukról, a könyvükről vagy bármiről, ami eszükbe jut, egy-egy remek színésznő felolvas egy részletet, majd csere. Mi pedig, akik nem mászunk fel a színpadra, rettentő jól szórakozunk mindezen. És ilyen egy jó, önmagát nem túl komolyan vevő irodalmi esemény, ahol nem a külsőségekre, hanem magukra a művekre  és szerzőikre helyezik a hangsúlyt tudva, hogy azok vannak elég jók, hogy minden csicsa nélkül elvigyék a hátukon az estet. Amit nem is kicsit sikerült elérniük. Ahogy említettem már, tizenkét könyvről és íróról/költőről tudhattunk meg egy picikét többet, és valóban úgy állhattunk fel a székből, hogy ezzel a tizenkét könyvvel szeretnénk közelebbről is megismerkedni.

Kíváncsivá tett Lovasi András és Simon Márton, ahogy megyegyeztek abban, hogy a könyveikbe nézve tükörbe tekintenek. Előbbi Lévai Balázs által írt önéletrajzi köteténél persze egyértelmű, miért, ám utóbbi nagysikerű, újra kiadott első versesköteténél már az eltelt idő miatt is izgalmas lehet az olvasónak a költő pár évvel ezelőtti tükörképe. Szélesi Sándor sci-fijét, a Szörnyeteg a hajtóműbent Alföldi Hollywoodba szánná úgy is, hogy ő maga nem nagy sci-fi rajongó, amire Szélesi a folytatásoktól való félelemmel reagált. Hogy hogyan nézne ki moziban a Szörnyeteg a hajtóműben 3. azt nem tudom, de hogy egy szélesvászonra kívánkozó, filozófikus sci-fi érdekelne, az biztos, főleg egy olyan szerzőtől, aki a Budapesten való életet is tudományos fantasztikumként kezeli. Lanczkor Gábor mítoszokkal próbál a jövőbe nézni a Folyamisten négy történetében, Csányi Vilmos pedig a múltba tekint Sértett című kisregényével, a jelen problémáit illetően pedig az evolúciós gondolkozás híve, ahol is tízezer generáció van, így egy-két generáció csupán egy pillanat. Hogy nekünk csak annyi adatott, az meg pech. Az Átkelés Budapesten szerzője, Térey János Budapest eltitkolt, sötét lelkébe merül alá, hiszen "minden azért van a világon, hogy egy könyvben megtalálja a végső helyét". Nemes Z. Márió az Alföldi által javasolt szubjektív magyar történelem helyett bestiáriumként aposztrofálta A hercegprímás elsírja magát című kötetét, amiből a Pálmai Anna, Fullajtár Andrea és Rezes Judit-hármas által előadott kacagtatóan abszurd részletből annyi már kiderült, hogy "a kihalás úri politika, az elfajzás pesti passzió".

Bartók Imre trilógiájának középső része, A nyúl éve továbbra is olyan élvezetesen besorolhatatlan, hogy az már művészet, nem csodálkozhatunk tehát, hogy a szerző "jó ez a Macbeth, csak csináld kicsit Rambosabban"-jeligével írja le a saját gondolatmenetének kezdeti csíráit. Bíró Zsófia A boldog hentes feleségével elérte, hogy Alföldi rengeteget röhögjön más nyomorúságán - a házasságról félig komolyan Stockholm-szindrómaként beszélő szerző könyvének ennél jobb reklám talán nem is kell. A Rezes Judit által felolvasott részlet alapján pedig nem is nagyon kell reklám neki, el fog boldogulni egyedül is. A Vadidegent jegyző Farkas Tiborc ezt a valóságnak nevezett valamit akarta hullaházas-gyilkosságos, irdatlan tempójú regényével megfogni. Azt mindenképp elérte, hogy felcsigázzon, vajon milyen is ez a könyvében található világ. A Hankiss Elemér távolléte miatt utolsóként színre lépő, Országházi divatok című kötete kapcsán érkező Kuokrelly Endre pedig biztosított róla, hogy a Parlamentben ülők "nem jobbak és nem is rosszabbak, mint más, szociológialilag értelmezhető csoportok". Hogy ez jó-e vagy rossz azt már mindenki döntse el maga.

A Libri újdonságai között tehát nem egy-két, de sokkal több izgalmas, felvillanyozó kötettel találkozhatunk, az ilyen estek pedig remek alkalmat adnak arra, hogy embereket, arcokat, hangokat, gondolatokat társítsunk egy-egy könyv mellé. Ha már erről az estéről le is maradt, azért minden irodalomszerető, olvasó embernek csak ajánlani tudom, hogy legyen ott a következőn. Ahogy el is hangzott, a kortárs magyar irodalom nem állt meg a most 60-70 éves szerzőknél, még ha az olvasók közül sokan ezt nem is veszik észre. Nos, a Libri tálcán kínálja a lehetőséget a felfedezésükre, már csak élni kell vele.

Fotó: Libri Kiadó

A német szerző könyve óriási sláger lett saját hazájában, rengeteg nevetést és izgalmat ígért, ám nem több könnyed nyári olvasmánynál, amit limonádét szürcsölgetve olvashatunk, miközben arra gondolunk, rossz lehet gurulós bőrönddel zarándokolni.

A történet cselekményei egy öttagú baráti társaság körül szövődnek, akik egy nyelvi tanfolyamon találkoztak, és aztán örök barátság született közöttük. A törzshelyükön csak keddi nőként hívja őket a tulajdonos, ezen a napon találkoznak ugyanis minden héten. 

Caroline, Eva, Estelle, Kiki és Judith mind-mind más élethelyzetből jönnek, éppen ez adja közös történetük pikantériáját is. Judith nemrég veszítette el élete szerelmét, és a férfi rákkal folytatott hosszú küzdelmében Judith nem is nagyon tudta volna segíteni Arnét, ha nincsenek ott barátnői. Arne tiszteletére vállalkozik az El Caminóra is, amit volt szerelme naplójának útmutatása szerint akar végigjárni. Barátnői úgy döntenek, ebben is támogatniuk kell, így együtt indulnak az útra, ami persze rengeteg fordulattal, és nem várt önvizsgálattal van tele. 

Peetz nagyon jó érzékkel formálta meg hőseit, így az olvasó tetszése szerint választhat kedvencet az öt nő közül, de a szerzőnek gondja van rá, hogy mindenkiben találjunk szimpatikus és negatív jellemzőket is. A zarándokút története is szerzői szempontból nagyon jól meg van írva, egy kicsit visszaköszön belőle az az életérzés, amit a Született feleségek és a Szex és New York kapcsán ismerhettünk meg.

Ám sajnos előbbiekhez képest nem lett annyira szórakoztató a végeredmény, mert maga a történet nem lett túl erős, az egyes szereplők sorsa nagyjából előre megjósolható, és kevés olyan fordulat van benne, ami letehetetlenné varázsolná a könyvet. Ám nyári olvasmánynak tökéletes, ebben a kategóriában a felső középmezőnyhöz tartozik, nem fogjuk megunni, úgy szépen lassan "elszürcsöljük", mint egy pohár limonádét.

Ha tudni szeretnénk, hogy hogyan nem érdemes El Caminóra készülni, hogy milyen lelkülettel ne várjunk sokat egy zarándoklattól, és hogy mindezekre hogyan képes rácáfolni egy utazás, mindenképp olvassuk el a Park Kiadó gondozásában megjelent könyvet.  

Szeretünk krimiket, thrillereket olvasni. A közelmúltban pedig ismét számos izgalmas, jó könyv jelent meg ebben a műfajban is, ezekből válogattunk most olyanokat, amiket mi nagyon kedveltünk.

Camilla Grebe - Asa Traff: A terapeuta

Újabb csemege az Animus Kiadó Skandináv Krimik sorozatában. Ezúttal a történet középpontjában egy pszichoterapeuta áll, akinek egyik páciensét ölik meg, de végül ő maga is veszélybe kerül. A regény – talán köszönhetően annak is, hogy a pszichológusról szól – nem igazán krimi, sokkal inkább pszichotriller, ahogy azt a könyv hátulján írják is, ettől azonban még izgalmasabb lesz az egész, nem a megszokott krimis fordulatokat kapja az olvasó.

A regény szépen építkezik, apró mozaikként épülnek fel az egyes információk, az olvasó pedig türelmetlenül várja, hogy az újabb elemek a helyükre kerüljenek. Igazi lélektani mű, amely amellett, hogy szórakoztat el is gondolkodtat.  (Animus)

Carol Dunn: Daisy és a jégbe fagyott Don Juan

Ha van olyan, hogy bájos krimi, akkor a Daisy és a jégbe fagyott Don Juan az. A regény a Daisy Dalrymple-sorozat első kötete, azok, akik szeretik az Agatha Raisin-könyveket biztos, hogy ezt a regényfolyamot is kedvelni fogják. Daisy Dalrymple figyelemreméltó ifjú hölgy, aki újságírói munkát vállal, hogy függetlenségét biztosítsa – ez bizony meglehetősen szokatlan lépés egy vikomt lányától 1922-ben. Első megbízatása épp karácsonykor a Wentwaterek úri birtokára vezérli, ahol összegyűlik az egész család. A kellemes együttlétet hívatlan vendég, a „faragatlan tuskó” hírében álló Lord Astwick megjelenése zavarja meg, akire egy reggel a birtok tavának jegébe fagyva találnak rá – nyilvánvalóan nem baleset, hanem gyilkosság történt. A helyszínre érkezik a Scotland Yard vonzó felügyelője, Alec Fletcher, aki a nyomozás idejére a segédjévé fogadja Daisyt. Valamennyi családtag gyanúsított, a gróftól egészen az unokájáig.

A nyomozás során fény derül Astwick bárdolatlan viselkedésének következményére, és ez újabb gyilkossági indítékokat tár fel a Wentwater-birtokon. A szemfüles Daisy leleplezi a gyilkost, a családtagok többségét lenyűgöző megoldással áll elő, és felmerül egy jövőbeni regényes kaland lehetősége is. Remek stílusban megírt, könnyed krimi, ami inkább a hölgyeknek szól. (Ulpius-ház)

 A.D. Miller: Hóvirágok

Szépirodalmi krimi. Pontosabban nem is tisztán krimi, hajaz a thrillerre is. Izgalmas, hiteles könyv, amelynek a történetét az olvasó egy pillanatra sem kérdőjelezi meg. Fel sem merül bennünk a kétség, hogy ilyen Oroszországban nem történhet meg. És talán ettől még hátborzongatóbb az egész. A. D. Miller regénye Moszkvában zajlik a buja élet. Lepukkant kricsmikben vagy épp menő, túlfűtött bárokban bukkannak fel az éjszakai élet állandó szereplői: dögös csajok, titokzatos nagymenők, piti kis bűnözők. Olyan terep ez, ahol könnyű elrejtőzni, és ahol könnyű eltüntetni bármit vagy bárkit. Ebbe a világba csöppen bele Nick, az angol jogász, akinek a munkájával kapcsolatban hamarosan feltűnik néhány gyanús ügylet. Ám ez nem különösebben érdekli, túlságosan belemerül az élet egzotikusabb és izgalmasabb történéseibe.

Aztán hirtelen, egy csapásra minden megváltozik. Egy verőfényes szeptemberi napon a metrón utazva megment két csinos orosz lányt egy zsebtolvajtól, és ettől a pillanattól az életét már nem képes józanul irányítani. Számára ismeretlen, leküzdhetetlen szenvedéllyel beleszeret Másába, és hamarosan azzal kell szembesülnie, hogy ő lesz a sötét titkok szövevényében vergődő áldozat. És mire olvadni kezd a hó, a szűzies takaró alól felszínre kerülnek a legszörnyűbb titkok és az eltűnt holttestek…  (Geopen Kiadó)

Jussi-Adler Olsen: Hajtóvadászat

A Q-ügyosztály történeteit imádjuk. Soha nem tudjuk letenni a könyvet és ez most sem volt másképp. A 15 éves Marco semmi egyébre nem vágyik, csak hogy iskolába járhasson, és meg tudjon állni a saját lábán. Gyűlöli életét a klánban, amelyet a nagybátyja irányít erős kézzel, s ahol arra kényszerítik a gyerekeket, hogy kolduljanak, betörjenek. Egy nap nem bírja tovább, és megszökik. Menekülés közben rábukkan nagybátyja egy feltételezett áldozatának holttestére, s ezzel az események egész láncolatát indítja el. Hamarosan tapasztalnia kell, hogy már nem csak a saját klánjának tagjai akarják elkapni.

A Q-ügyosztályt vezető Carl Mørcknek és új taggal bővült csapatának nagy szüksége lenne Marco információira, mivel kiderül, hogy egy általuk keresett személyé a holttest, amit a fiú talált. Marco azonban nagyon tart a rendőrségtől… (Animus Kiadó)

Farkas Tiborc : Vadidegen

Farkas Tiborc könyvének már a borítója is vészjósló, izgalmas pillanatokat sugalló és végül a regény maga is az, nem okoz senkinek csalódást. A végeláthatatlan európai megapoliszban üzemelő krematórium igazgatójának, Tomnak látszólag nyugodt és egyszerű élete van. A bevándorlókkal teli külvárosokból érkező hullák nem sok vizet zavarnak. A néma, idegen testek társasága és a halottasház minimalizmusa mégsem képes elhozni Tom számára az áhított nyugalmat. Pánikrohamok gyötrik, barátnőjét, a sebész Ingridet és karót nyelt családját egyre nehezebben viseli el, álmaiban pedig pusztító népvándorlások, faji háborúk és a civilizált Nyugat alkonyának rémképei kísértik. Amikor pedig gyanút fog, hogy a hullaházból bevizsgálásra elszállított emberi szervek körül nem stimmel valami, olyan események középpontjába kerül, melyek során örülhet, ha ő maga nem kerül boncasztalra Farkas Tiborc regénye szédítő utazás egy nem is olyan távoli jövőben, egy olyan városban, ahol mindenki jött valahonnan, de otthonra senki nem talál.

Megrendítő összeomlás-történet és filozofikus krimi egyszerre, melynek utópikus látomásaiban több dologra ismerhetünk rá a mai életünkből, mint elsőre gondolnánk. A Vadidegen egyszerre izgalmas, szürreális, nyomasztó, magával ragadó, sokkoló és mindenképpen feledhetetlen mű. (Libri)

Jessica Beck: Cukormázas gyilkosság

Egy újabb igazi csajos krimisorozat, amely izgalmas, szórakoztató és könnyed olvasmányt jelent. Suzanne Hart, a Fánkpalota nevű kávézó tulajdonosa és cukrásza az észak-karolinai April Springsben él. Miután elvált Maxtől, egy javarészt munkanélküli színésztől akit csak úgy hív, a Nagy Megtestesítő , Suzanne úgy dönt, élete nagy szenvedélyének, a fánksütésnek szenteli minden idejét, ezért aztán készpénzzé teszi a válás után neki járó részt, és hőn szeretett szülővárosának szívében megnyitja üzletét. Ám amikor, mint valami zsák liszt, egy holttest landol a küszöbén, Suzanne kicsi, de otthonos kávézója egy csapásra a nyomozás színterévé válik. Ettől kezdve a városka minden lakója folyton fánkot akar, meg persze szaftos részleteket és egy idő után szinte mindenki gyanússá is válik. Suzanne aki számára a szimatolás éppoly ellenállhatatlan, mint a fánkok hamarosan mindenki alibijében talál valami kis kivetnivalót. Ha pedig a kirmi nem elég, akkor gasztrót is kapunk, 2 in 1. A köteteben a szerző recepteket is közöl, így miután néhány óra alatt felfaltuk a regényt, nekiállhatunk sütni. (Ulpius-ház)

Harlan Coben: Nincs több esély

Coben könyvei szintén megunhatatlanok: garantált izgalom, remek fordulatok, sodró sztorik. Most sincs ez másképp. Marc Seidman majdnem két hétig kómában fekszik, miután lelőtték a saját házában, és amikor magához tér, sokkoló hírekkel kell szembesülnie: feleségét agyonlőtték, hat hónapos kislányuk pedig nyomtalanul eltűnt. Marc a tanácstalan rendőrök arcát látva minél előbb ki akar jutni a kórházból, hogy felkutassa lányát.

Fogalma sincs, ki lőhetett rá, és ki rabolhatta el a gyerekét, de mielőtt teljesen úrrá lenne rajta a pánik, váratlanul felhívja dúsgazdag apósa, és közli vele, hogy az emberrablók kétmillió dollárt követelnek a kislányért cserébe. Marc súlyos dilemma elé kerül: vagy követi az emberrablók utasításait, vagy lánya életét kockára téve értesíti a rendőrséget.... (Jaffa Kiadó)

Alex Marwood: A sátán lányai

Egy újabb remek pszichotriller, amely egyszerre izgalmas és elborzasztó és amelynek az olvasása után azt vesszük észre magunk, hogy azon tipródunk: vajon mindenki az-e, akinek ismerjük.  Húsz évvel ezelőtt egy forró nyári reggelen három kislány végzetes játékba kezdett. A nap végére csak ketten voltak életben közülük. A két gyilkos. Kirsty Lindsay sikeres oknyomozó-újságíróként egy sorozatgyilkos nyomába ered, és a nyomok különös módon saját hétpecsétes titokként őrzött múltjába vezetnek.

Kirsty és Amber, az egykori két kislány immár családosan, új identitással, távol mindattól, amit egykor együtt átéltek új életet kezdtek, ám amikor találkoznak, a múlt sötét árnya ismét föléjük tornyosul. El lehet hallgattatni az egyre hangosabban üvöltő belső hangot? Meddig lehet tagadni a szörnyű bűnt? És ki a felelős a tragédiáért egyáltalán?

Amiért még nagyon szeretjük a könyvet, az praktikus mérete: remekül lehet vele utazni. (Athenaeum)

A kokaint övező világról ír új könyvében, a Zéró zéró zéróban Roberto Saviano. A dokumentumregény annyira realista, hogy néha már azt reméljük: nem történt meg mindaz, amit a Partvonal Kiadó gondozásában megjelent kötetben leír.

„Ha kokaint szívsz, bármit megtehetsz. Még mielőtt szétrobban a szíved, az agyad péppé válik, a farkad elfonnyad, a gyomrod gennyedző sebbé válik: még mielőtt mindez bekövetkezne, többet tudsz dolgozni, szórakozni és kefélni. A kokain megfelelő választ ad a mai világ legsürgetőbb szükségére: a határnélküliségre.”

Hogy már ennyitől felfordul a gyomrod? Hát igen, Roberto Saviano megint nem könnyű esti szórakozást szállított. Az olasz újságíró, aki előző könyve után kapott fenyegetések miatt állandó rendőri felügyelet mellett él, a kokain előállításáról, kereskedelméről, és az azt övező, a világot behálózó alvilágról ír a Zéró zéró zéróban. A 000 a legnagyobb tisztaságú kokaint jelöli, ez az univerzum azonban – az utcán árult droghoz hasonlóan – minden, csak nem tiszta: gyakorlatilag a világ minden bűnszervezete részt vesz benne, gyakran egymás ellen, de többnyire egymást támogatva. És ezt Saviano igen nagy lendülettel tárja fel: az egész olyan, mint egy serkentő drogtól túlfűtött lázálom, amelyben több mint négyszáz oldalon keresztül csak özönlenek a gyilkosságok, a tömegmészárlások, a bosszú, a hazugság, a világméretű összeesküvés márványtömbökbe tömködött kokainnal, megalázott szépségkirálynővel, bekattant informátorokkal.

Néha olvasni is fáj a mexikói vagy a kolumbiai drogháború történeteit, azokat a történeteket, amelyek amúgy mínuszos hírként jelentek/jelennek meg valahol az újságok vége felé. Saviano pedig egy pillanatig sem szemérmeskedik, ennél naturálisabb már nem is lehetne. Lapozzuk csak fel találomra: „Cancún egyik lakónegyedében egy pár napja otthagyott furgon vonja magára a lakók figyelmét. Kihívják a rendőrséget: van itt egy furgon, bűzlik, rohad benne valami. Amikor a rendőrök kinyitják a kocsi ajtaját, három megbilincselt hullát találnak odabent, fejükön nejlonzacskóval. […] Később a rendőrség felfedezi, hogy mielőtt megölték volna a három áldozatot, videóra vették őket, amely aztán felkerült a You Tube-ra. A videónk símaszkos, rohampuskával felfegyverkezett emberek kérdezgetik őket.”

Hatásvadász? Lehet, de jól csinálja – ezt már első könyve, a pár éve nagy vihart kavart, a nápolyi maffiáról szóló Gomorra után is megállapíthattuk. Hatásvadász helyett hívjuk inkább jó újságírónak, aki pontosan tudja: nem a témáról, hanem emberekről kell írni, akkor érezzük át a hátország nyomorát, a főszereplők halálfélelmét, a bűn elképesztően rohadt szagát. És persze magáról kell írnia, a maffia által fenyegetett íróról, aki ezt a világot is félig-meddig belülről látja már.

Aztán azt meg mindenki döntse el, az elkeseredett düh szól belőle, vagy a kokain. Mert, ahogy ő is leírja, tulajdonképpen mindenki használja a drogot.