Nem szánalmas, tipikusan férfias nyavalygás életed összes ballépését, a félresiklott párkapcsolatokat, az önbizalom hiányát és a félénkséget azzal magyarázni, hogy 9 évesen elvesztetted az egyik szülődet? Nem tudhatom. Massimo Gramellini viszont tudja. Nagyon is.

A Park Kiadó gondozásában megjelent Álmodj szépeket olyannyira önéletrajzi ihletésű regény, hogy az olasz író saját nevén szerepel benne, bár ügyesen trükközve ez konkrét formában csak az utolsó oldalak egyikén hangzik el. Ezen felül azonban semmivel sem bűvészkedik a szerző, és példáját követendő én is egyszerű és lényegre törő leszek, mikor azt mondom: ez egy remek könyv.

A történet főhőse 9 esztendősen elveszti az édesanyját, ám apja és rokonai jó darabig titkolják a fiúcska elől a tényeket. Aztán persze eljön az a pont, amikor nem lehet tovább puffogtatni az olyan átlátszó kifogásokat, mint hogy a „mamának megint elintéznivalója akadt”, és mint tudjuk, az igazság fáj mindig a legjobban. Főleg, hogy az az igazság, amiről közel 40 évig azt hisszük, hogy az egyetlen és megmásíthatatlan, arról egy nap kiderülhet, hogy alaposan el lett ferdítve a lelki béke érdekében. Csak hát pont az a bizonyos lelki béke volt igen ritka vendég az elmúlt 40 évben...

Gramellini a „féloldalas” felnőtté cseperedését olyan stílusban írta meg, amely az első mondatoktól kezdve a könyvhöz szegezi az olvasót. Jól szerkesztett, érthető, szikár mondatokkal, sűrűn tagolt fejezetekkel követhetjük végig egy fiúcska botladozásait; és egyre erőteljesebben drukkolunk neki, hogy fel tudja dolgozni a feldolgozhatatlant. A feldolgozhatatlant?

Talán könnyen mondanánk ítéletet valaki olyan felett, aki az élete valamennyi elkefélt mozzanata után egy gyerekkori trauma mögé akar bújni. Persze, láttunk már ilyet, és van, aki mindebből előnyt kovácsol. Csak nem vagyunk egyformák. És mindez különösen kemény pizzatészta lehet egy olyan társadalomban, ahol a férfinak kötelező macsónak lennie, nem sírhat, és az apjával is legfeljebb a hétvégi focimeccs lehet az egyetlen közös téma; illetve ahol az imádott mammának kellene összefognia a családot, és akihez oda lehet bújni, és aki a női mintával szolgálhatna – de nincs más, csak csupa feltételes mód.

Gramellininek így nincs más lehetősége, mint egyedül boldogulni, igazi lelki támasz és a sokszor aranyat érő szülői tanácsok nélkül. Ami aztán nyilván kihat a párkapcsolataira, a tanulmányaira, a munkájára, az egész felnőtté válására. Nincs hollywoodi szirup, nincs „húzunk egy vonalat, és holnaptól minden más lesz”. Itt csak újra és újra nekifutások vannak, sorozatos elbukások; és valamiféle fény csak nagyon lassan és sokára dereng fel az alagút végén.

Az Álmodj szépeket kiváló regény arról, hogy a múltunkban megbicsaklott történések esetenként hatalmas puttonyt aggatnak a vállainkra, amelynek terhét csak egy hosszú utazás végén, külön darabokban pakolhatjuk le. Őszintesége, érzékenysége, humora, mindenféle sallangot mellőző írói eszközei miatt valósággal faljuk a lapokat, és rájövünk az unalomig ismételt – de működő - tanulságra: beszélni kell a lelki folyamatokról, és közben hagyni időt az időnek, hogy szépen a helyére pakoljon mindent. Meggyőződésem, hogy sok férfi dobná félre azzal, hogy nem más ez, mint egy felnőni képtelen fickó sirámai – na, pont nekik lenne igazán hasznos, ha elolvasnák az Álmodj szépeket.