A Csillagainkban a hiba (12) nagyon könnyen válhatott volna egy újabb, könnyekkel áztatott beteg-szerelmes történetté, de szerencsére elkerülte ezt a csapdát. Végtelenül szimpatikus, a túlélésre csekély eséllyel számító tinédzsereinek története mind filmen, mind könyvben olyan hétköznapi, szívbemarkoló őszinteséggel mesél életről, halálról, betegségről és szerelemről, hogy nem tehetünk mást, csak szeretjük.

Pedig minden megvolt benne, hogy egy újabb Love Story-vá váljon, és bizonyos értelemben azzá is lett, de legnagyobb szerencsénkre mérföldekkel kevesebb nyállal vonta be a haldokló szerelmesek jól ismert, könnyfacsaró történetét. Hiszen kinek ne görbülne lefelé a szája már csak attól is, ha egy romantikus film egyik főszereplője küzd valamilyen pusztító kórral, hát még ha mindkettő! És a Csillagainkban a hiba esetében ez utóbbiról van szó. Sztorink szerint nem csak egy, de mindjárt kettő elbűvölő, rákkal sújtott tinédzsert kapunk a középpontba, mégis korántsem ettől, hanem a rettenetesen életigenlő voltától lesz igazán szívbemarkoló, igazán valódi mind a film, mind a Gabo Kiadó gondozásában megjelent könyv. Mert annak ellenére, hogy a lány, Hazel szemszögéből elmesélt sztori egyetlen pillanatig sem kínál hamis reményeket hősnője állapotát illetően (ő is, mi is tudjuk, hogy maximum néhány évnyi túlélésre van esélye, gyógyulásra nem) mégsem a tragédiára vagy a veszteségre emlékszünk belőle, hanem azokra a pillanatokra, amelyek a szomorú részeket elválasztják. Így minden erölködés nélkül, egyszerűen és természetesen adja át azt az ezerszer lerágott csonttá vált szuperklisét, miszerint ki kell használni minden percet, mert sosem tudhatjuk, meddig élünk. És hiába forgattuk már a hallatán ezerszer a szemünket, a Csillagainkban a hiba valahogy eléri, hogy mégse tűnjön annyira hülyeségnek.  

A tizenhét éves Hazel (Shailene Woodley) életét hosszú évek óta egyetlen dolog tölti be: a rák. A betegség szinte teljesen tönkretette a tüdejét, így állandó társaként egy Philip nevű, gurulós oxigénpalackkal él, és akkor a legboldogabb, ha valóságshowkat nézhet az anyjával. Éppen ezért, hogy legyen némi társasági élete, anyja rákényszerítette, hogy eljárjon egy önsegítő csoportba, ahol egy csapat hozzá hasonló, beteg gyerek osztja meg egymással hetente minden búját-baját. Itt találkozik a másfél éve tünetmentes, ám amputált lábú Augustus-szal (Ansel Elgort) aki derűs pofátlanságával, lazaságával és szívdöglesztő külsejével azonnal leveszi a lábáról - ám az igazi "bajok" akkor kezdődnek, amikor kiderül, hogy e mellé nemcsak okos és kedves fiú, de igazán egy hullámhosszon mozog Hazel-lel. A lány ugyanis egyetlen dologtól sokkal jobban fél a halálnál, attól, hogy az ő elmúlása mit fog tenni azokkal, akik szeretik, így nem áll szándékában beleszeretni senkibe sem. Csakhogy az élet nem kívánságműsor.

Valószínűleg nem fedezem fel a spanyol viaszt ha azt mondom, ez egy tinédzserfilm, olyan, amin a kamaszlányok könnyesre sírják a párnájukat. De ilyet írni nem akkora teljesítmény. Olyat összehozni azonban, ami amellett, hogy teljesíti ezt a sírós-szerelmes kötelességét a fiataloknál és a felnőttek számára is értelmes, érdekes marad, már nagyobb dolog. John Green, a regény írója pedig egy ilyen könyvet tett le az asztalra, ami minden klisé, valóságtól való csöppnyi elrugaszkodás vagy épp a kiszámítható vég ellenére remek olvasmány. És nincs ez másképp a filmmel sem. Josh Boone rendező azt a klasszikus adaptációs technikát alkalmazta, ahol szinte semmit nem tesz hozzá az alapanyaghoz, csupán átrendezi és besűríti azt, hogy a kétszázvalahány oldal lepereghessen a szemünk előtt két órában. Emellett jó érzékkel lőtte be a célközönség igényeit, megtartva az olvasó-rajongók kedvenc, ikonikus jeleneteit, kellékeit vagy jelmezeit, hiszen az ilyen apróságok hihetetlenül fontosak lehetnek az igazán keményvonalas fanoknak.

A legnagyobb erőssége viszont, ahogy a könyvnek is, a karakterekben rejlik. Hazel és Gus pedig kifejezetten telitalálat mind szereplőválasztás, mind megjelenítés szempontjából, életszerűek, szerethetőek és pontosan olyannyira "hétköznapiságukban különlegesek", mint a könyvből megismerhettük őket. Ennek ellenére nem lett szolgai illusztráció a filmből, simán megállja a helyét különálló alkotásként is, csupán a kellő alázattal nyúlt az alapanyagához a rendező, amit sok más kollégája eltanulhatna tőle. Nem lett korszakos alkotás a Csillagainkban a hiba, ám megtette azt, amit elvártak tőle: hús-vér köntösbe csomagolta ezt a sokak által imádott történetet, ami így olyanokhoz is eljut, akik sosem vettek még könyvet a kezükbe.

És a Csillagainkban a hiba minden gyengesége ellenére fontos sztori. Rávilágít, hogy a betegség, legyen bármilyen súlyos is, csupán egyetlen része egy embernek, nem ő maga. Mesél az első nagy szerelemről, de úgy a szerelemről, szeretetről általában is, a túlélésről, arról, milyen egy rákos beteg családjának lenni, de főképp arról, hogy milyen haldokló kamasznak lenni. Meglepő, de szinte ugyanolyan, mint sima kamasznak lenni - Hazel, Gus és a többiek maximum koravénebbek, bölcsebbek kortársaiknál, mások a reményeik és a kilátásaik, de ők csak ugyanolyan gyerekek, mint mások. A különbség csak annyi, hogy ahelyett, hogy azt hinnék, halhatatlanok, ők jobban tisztában vannak az ellenkezőjével, mint a legtöbb felnőtt és éppen ezért megbecsülik minden percüket. Ha csak ezt a gondolatot magunkkal visszük a filmből (vagy a könyv befejezése után) a szép szerelmi történet és az elkerülhetetlen tragédia keserédes emléke mellett, akkor talán már el is érte a célját.