Új albummal jelentkezett az a-ha, és bár a norvégok friss kiadványán nincs újabb Take on Me, de még csak Summer Moved On sem, attól még mindig tudnak bájosan kellemes, ám mégsem nyúlósan ragadós dalokat írni, és frontemberük is van annyira megnyerő, mint három évtizeddel ezelőtt, amikor a rajzolt önmagát üldözték franciakulccsal az autóversenyzők.

Furmányosan ki van fundálva az a-ha marketing gépezete, hiszen az 1994-es leállás után négy évvel jött a reunion, majd 2010-ben másodszor is bedobták a törcsit, hogy idén jöhessen az ismételt feltámadás. És hát ilyenkor persze nem maradhatnak el a jól kaszáló kereskedelmi körök, úgymint a búcsúlemez-búcsúturné, újjáalakuló lemez-újjáalakuló turné duett. Kis túlzással élve, sok zenekarnál nem kell feloszlás ahhoz, hogy hat év elteljen két album között, és ez hangyányit megmosolyogtatóvá teszi az északiak legújabb megmozdulását, de hát ettől hízik a bankszámla, és ettől még bírjuk őket – és az új anyagukat is.

A Cast in Steel egy jottányit sem merészkedik ismeretlen területre, ugyanazokat a jól bevált a-ha formulákat hozza, mint ’85 óta körülbelül mindegyik albumuk. A legutóbbi, 2009-es Foot of the Mountain még az ő repertoárjukból is kiugrott, és ha az idei mű nem is lett ennyire erős, büszkén vállalható és bátran hallgatható. A munkálatokba még a macedón rádió szimfonikus zenekarát is bevonták, vagyis nem sajnálták az időt és a norvég koronát a produkcióra, a keverőpult mögé pedig Erik Ljunggrent ültették oda, de ettől még senki se számítson indusztriális vadulásokra: a Cast In Steel minden négyzetcentimétere mérnöki pontossággal polírozott és rádióra igazított. Így aztán a norvég háziasszonyoknak nem kell félniük attól, hogy egy-egy élesebb hangnál megvágják a kezüket a tonhal filézése közben.

Vannak kifejezetten emlékezetes tételek (ilyen a címadó, az első klipes Under the Makeup, a várhatóan második videós Forest Fire és a true szintipop Mythomania), és ahogy az náluk lenni szokott, becsúszott egy-két súlyos mellényúlás is (Door Ajar, Goodbye Thompson), de ezt simán elnézzük nekik. Mégpedig azért, mert nem tudom, mitől, de az a-ha képes úgy slágeres és teljességgel ártalmatlan zenét írni, hogy a végeredmény mégsem lesz csöpögős vagy bugyuta. És Morten Harket még mindig Morten Harket, bár az igazán magas hangjait már nem használja, orgánuma így is ezer közül felismerhető; a jó skandináv levegő meg gondoskodott arról, hogy azok a lányok, akik egykor a posztere előtt sóhajtoztak mélyeket a dauerjuk alól, most érett nőként az 56 éves (!) Harket után hullassák a könnyeiket és a porszívó csövét.

Aki pedig ott volt a 2010-es budapesti koncertjükön, az láthatta, hogy legyenek bármekkora sztárok, teljesen szerény és visszafogott emberek, akik a buli másnapján nem szégyelltek a Keletiből vonattal elhagyni kis hazánkat. Ez a hozzáállás nagyon megnyerő bennük, és csak még közelebb hozza a Cast in Steel lemezt. Habár semmilyen különösebb kísérő erényre nincsen szüksége, mivel önmagában is szerethető alkotás.

Jó, hogy újra itt vannak, uraim!

Szeptember 26-án ismét felcsendülnek a fülbemászó balkáni ritmusok, a BalkanBeats néhány év kihagyás után újra indul régi- új rezidens helyén, az Akvárium Klubban!

Az este fénypontja, az egyetlen kanadai balkan-klezmer-gypsy-party-punk zenekar, a Lemon Bucket Orkestra és a BalkanBeats alapítója, a szerb születésű, berlini Dj Robert Soko. A bemelegítésről a Romano Drom zenekar gondoskodik, majd az elektronikus színtérről ismert Dj Palotai különleges balkán szettjére táncolhat a publikum. Nézzük egyesével az este főszereplőit!

Dj Robert Soko (BalkanBeats)

Robert Soko 1993-ban kezdett bulikat szervezni Berlinben, BalkanBeats elnevezéssel. A rendezvényeken kívül azonos címmel zenei válogatás CD-ket adott ki, melyek a mai napig minden balkán zenei rendezvény alapdarabjai. A rendezvény azóta is egyre sikeresebb, 2009-re egyéni stílusát már Európa-, sőt világszerte ismerték. Rendszeres BalkanBeats sorozatok házigazdája lett Londonban, Budapesten és Párizsban, majd Mexico Cityben és Tokióban is elindultak a rendszeres BalkanBeats bulik, Soko pedig azóta is Dj-ként turnézik a világban. Mostanra a BalkanBeats zenei műfajjá nőtte ki magát, Soko sikerének valódi kulcsa pedig abban rejlik, hogy Dj-ként bármilyen zenei ízlésű tömeget megtáncoltat, tökéletesen képes a közönségre hangolódni.

Lemon Bucket Orkestra (CAN)

A 2010-ben Torontó utcáin alakult négyfős zenekar hamar háromszorosára nőtt, mára már 15-en zenélnek a színpadon. A világkörül turnézó banda, akiket számos díjra jelöltek már, a Moorka című új lemezének anyagát hozza el a magyar közönségnek szeptember végén. Az albumon a legutóbbi európai turnéjukon, Macedóniában, Ukrajnában és Romániában tanult új dalokat jelentették meg és ízesítették némi LBO fűszerezéssel.

Romano Drom

Az elsöprő sikerű, hagyományos oláh cigány népzenét katalán rumbával, arab ritmusokkal és néha pop harmóniákkal keverő Romano Drom korábban a budapesti BalkanBeats bulik házigazda zenekara volt, ezért nem is volt kérdéses, hogy az újrainduláskor ők is színpadra lépnek. Az 1999-es alapításuk óta többször is körbejárták és turnézták már a világot, és energikus dalaikkal mindenkit táncolásra késztettek.

Dj Palotai

A Magyar undregound elektronikus zene “keresztapja” a drum and bass és a breakbeat egyik magyarországi meghonosítója. A BalkanBeatsre egy tőle nem megszokott, balkáni szettel készül, amit csak különleges alkalmakra tartogat.

További információ:BalkanBeats Facebook

Vitathatatlanul hazánk egyik legjobb koncertbandája a Brains. Mind hangzás, mind látvány, mind hangulat tekintetében alaposan feladja a leckét a pályatársaknak az elektronikus zenében utazó csapat. De nemcsak élőben hasítanak, hanem lemezen is: a 2013-s Full Range folytatása idén tavasszal érkezett meg Stand Firm címmel, és többek között ennek kapcsán is tettük fel a kérdéseinket Endrei Dávid basszusgitárosnak.

A Full Range minden szempontból méregerős album volt, amit a közönség is nagyon levett. Egy ilyen sikeres előd nem nyomta a vállatokat a Stand Firm dalainak megírásakor?

- Mi is nagyon elégedettek vagyunk a Full Range lemezzel. Ott több mindennel kísérleteztünk, elkalandoztunk más stílusok felé is, viszont a Stand Firmnél visszakanyarodtunk a drum’n’bass-hez, és hangzásában egy picit talán könnyedebb, hogy úgy mondjam, nyáriasabb lett, mint az előző anyag. Úgy tűnik, és a koncertek is ezt bizonyítják, hogy működnek a Stand Firm dalai. Nagyon nehéz belőni egy mércét, és aztán megpróbálni becélozni magunkat fölé. Elsősorban az a döntő, hogy nekünk mi tetszik.

Ti is úgy látjátok, hogy több hallgatás kell a Stand Firmhöz, hogy igazán megmutassa minden oldalát?

- Abszolút. Számomra az rendkívül érdekes, hogy nagyon bírom a lemezes verziókat, de a szívemhez az áll igazán közel, ahogy a színpadon megszólalnak a nóták. A Brains egyébként is egy igazi koncertzenekar, ott jön át maximálisan a lényeg, és a dalok hangszerelése is más. Egyszer ki is kellene adnunk egy koncertlemezt… (mosolyog)

Egy interjúban Columbo arról mesélt nekem, hogy szerinte a Brains azért is vonzó olyan sok embernek, mert nincsenek nagy megfejtések, csak zene és buli bele az arcba. Ezzel együtt mintha a Stand Firmnél komolyodott volna a mondanivaló.

- Igen, Columbo ezúttal valóban törekedett arra, hogy szóljanak valamiről a dalok, próbált egy kicsit mélyebb dolgokba is belemenni, meg hát időközben mi is érettebbek lettünk, és ez is megjelenik a lemezen. Egymás között is sokat beszélgettünk erről, mert régebben tudatos koncepció volt, hogy ne akarjuk megváltani a világot, hiszen a drum’n’bass egyébként is egy partyzene. A jövőben szerintem folytatódni is fog ez a komolyabb vonal.

Sőt, ezúttal néhány picit kevésbé felhőtlen hangulatú tétel is született a Born to Win vagy a Take You High képében.

- Így érzem én is, de ez belefér a d’n’b világába: elég csak Stamina MC Barcelona című számára gondolni, vagy akár DJ Fresh egyes dolgaira. Ők mind ezt a vonalat hozzák, amit én személy szerint imádok. Most szerettük volna ezen a téren is kipróbálni magunkat. A drum’n’bass az utóbbi időben egyébként is nagyon sokat változott, bejöttek a nagyon „puha” szintik is a kemény, old school dolgok mellé, tehát maga a stílus is keresi a megújulás lehetőségeit.

Mindig is szívesen dolgoztatok vendégekkel, és Sian Evans után most egy másik nagyágyút, MC Dynamite-ot sikerült megnyernetek egy dal erejéig, aki ráadásul a legutóbbi Budapest Parkos bulin is fellépett veletek.

- Általában minden lemez előtt készítünk egy listát, hogy kik lehetnek azok a közreműködők, akikkel szívesen kooperálnánk. Most több mindenki szóba került, és Dynamite esetében tudni kell, hogy MC Zeek, aki a koncertjeink állandó szereplője, nagyon jó barátságot ápol vele. Így aztán, mikor felmerült a neve, Zeek rögtön írt neki egy levelet, hogy lenne-e kedve beszállni a Born to Winbe, és szinte azonnal jött a válasz, hogy „nagyon szívesen” (mosolyog).

Különleges nóta a Passion is, amelyben szinte látni MC Zeeket egy rugózó, lassan guruló amcsi verdában, a meglehetősen fülledt szövege meg önmagáért beszél…

- Hát igen… (mosolyog) Ezért is gondolom azt, hogy mindig is nagyon vegyes volt a Brains zenéje. Zeekkel sok olyan számot írtunk, amik szinte már-már metalos alapra épülnek, ezúttal viszont nagyon szeretett volna egy rap/hip-hop ihletésű dalt. Sikerült is jól elkapni a feelinget, és a nóta külön erősségének tartom, ahogy a rapből átvált a refrénnél drum’n’bass-be. Ennek a számnak a keletkezését amúgy nagyon sok vita övezte a zenekaron belül, aminek a vége az lett, hogy senkinek sem lett igaza (mosolyog). Maradt úgy a dal, ahogy a lemezen is hallható, és ez egyáltalán nem baj, mert a koncerteken nagyot üt. Ezt szeretjük a Brains-ben, hogy egy kicsit ilyen is, meg olyan is: sok minden belefér. Én abban is szívesen benne lennék, hogy egyszer csináljunk egy végig zúzós minialbumot. Fel is vetem mindjárt a többieknek… (nevet)

Míg a Full Range-en felütötték a fejüket itt-ott dubstepes megoldások, a Stand Firmön ennek már nem nagyon találni nyomát. Végérvényesen kimúlt a műfaj?

- Megmondom őszintén, én nagyon szeretek dubstepet játszani, de azt vettem észre, hogy jobb csinálni, mint hallgatni. De zenekarilag nem azért álltunk le vele, mert kifutóban lenne, hiszen a mai napig működik, hanem egyszerűen csak nem éreztük most annyira a magunkénak. Ettől függetlenül lehet, hogy a jövőben még megjelenik a zenénkben.

Végezetül: mennyire valós eseményeket dolgoz fel a Budapest Tours klipje? Valószínűnek tartom, hogy nem végig ásványvízzel feleseztetek…

- Kellett egy kicsi kontroll, de azért fogyasztottunk szépen (nevet). Igyekeztünk nem szanaszét esni… bár utána elég alaposan megünnepeltük, hogy vége lett a forgatásnak, szóval hajnalra körülbelül olyan állapotba kerültünk, ami a klipben is látható (mosolyog).

A Brains szeptember 17-én a Budapest Parkban tartja a nyárzáró koncertjét.

Fotók: Demjén Zoltán

Törött lábak, vérző orrok: ilyen „ártatlan” utóhatása lehet egy Modestep koncertnek. Szeptember első csütörtökjén ettől nem kellett tartani, hiszen egy DJ set erejéig érkezett a Budapest Parkba a csapat két alapítója, az énekes/producer Josh Friend és a gitáros/producer Tony Friend. A tetovált tesókkal a buli előtt ültünk le beszélgetni, nem annyira a személyi sérülésekről, hanem sokkal inkább a dubstep jövőjéről, az új albumukról, meztelen keblekről és füvező nyugdíjasokról.

Tavaly a VOLT Fesztiválon debütált az új gitárosotok, így már csak emiatt is különleges lehetett az a koncert nektek.

Tony: Igen, de szerencsére nagyon jól sült el a buli. Sokat készültünk rá, és nekünk is jó volt újra a teljes zenekarral a színpadon állni, illetve Kyle (gitáros) is sikeresen átesett a tűzkeresztségen, szóval klassz emlékeket őrzünk arról a fellépésről.

A májusban kiadott London Road albumotok jóval rockosabb, organikusabb hangzású lett az elődjénél. Kik gyakorolták rátok ezúttal a legnagyobb hatást?

Josh: Muse, Rage Against the Machine, The White Stripes, Arctic Monkeys.

Tony: Az igazi brit rockhangzást vettük alapul az album készítésénél. Persze ugyanúgy megtalálhatók rajta dance elemek is, vagyis elmondhatjuk, hogy a London Road alapjában véve a brit zenei színtér előtt tiszteleg.

Ez áll a London Road lemezcím mögött is?

Tony: Részben igen, másfelől pedig egy olyan házban nőttünk fel, ami a London Roadon áll. Ez a város átszövi az egész életünket, a kultúrája hatással volt és hatással van ránk.

Mintha a London Road összeszedettebb, érettebb és kerekebb lenne az elődjénél.

Josh: Az Evolution Theory alkotása idején teljesen zöldfülűek voltunk, akkor tanultunk meg mindent, gyakorlatilag fogalmunk sem volt, milyen egy lemezt összerakni. Kerestük a saját utunkat, a saját hangunkat, és tulajdonképpen mire befejeztük az Evolution Theory munkálatait, addigra tisztult le előttünk, hogy legközelebb pontosan mit akarunk, milyen hangzások felé akarunk elmozdulni. Az első album dance megközelítése után ezúttal egy változatosabb, a rock és az elektronika keresztezéséből születő anyag volt a cél.

A Circles című dalotokat a Skindreddel együtt hoztátok össze. Az énekesük, Benji, a stúdióban is olyan kattant, energikus fazon, mint a színpadon?

Tony: Ó, még sokkal inkább az! Nem volt könnyű őt kiimádkozni Walesből, de miután sikerült és megjelent a stúdióban, csak jöttek és jöttek tőle az ötletek. Tök jó volt látni, hogy egy muzsikus, aki ennyi ideje a pályán van, még mindig egy energiabomba és tele van kreativitással.

Tavaly volt szerencsém egy interjút készíteni éppen Benjivel, aki azt mondta, hogy a dubstep nem más, mint egy trend, amelynek már leáldozóban van a csillaga. Ti hogy látjátok a műfaj jövőjét?

Josh: Szerintem átalakul és fejlődik.

Tony: Nem hiszem, hogy különösebben meg kellene védenünk ezt a stílust, amikor nagyjából félmillió embernek játszottunk egy lengyel fesztiválon, vagy legutóbb a Reading Festival nagyszínpadán léphettünk fel. Ezek a dolgok önmagukért beszélnek. Általában azok hirdetik a dubstep halálát, akik már átnyergeltek valamilyen más zenére. Az emberek manapság már csak ilyenek.

Josh: Egyáltalán nem halott a dubstep! Tény, hogy nem olyan népszerű, mint pár éve, de nagyon is létezik.

Tony: Tudod, azért is csípjük, hogy nincs akkora felhajtás körülötte, mert így végre egy fesztiválon nem csak dubstepet hallasz. És akkor megjelenünk mi, és szinte újdonságként hatunk a közönségre, és ők azt mondják, hogy „jeee, ez b.szott jó!”. Ez meg minket tesz boldoggá.

Josh: És sokan vannak, akik csak most fedezik fel igazán maguknak ezt a zenét, mert korábban pont a mainstream jellege taszította őket.

Az olyan videóitok, mint a Sunlight, a Feel Good vagy az Another Day, 20-30 millió megtekintésnél járnak a YouTube-on. Ez olyasmi elismerés, amire minden zenész vágyik, nem?

Josh: Azt kell mondjam, hogy nem. Régebben nagyon rá voltam pörögve erre, és hajtottuk, hogy minél többen nézzék meg a klipjeinket, de ez mostanra megváltozott. Már nem foglalkozom azzal, hogy otthon hányan kattintanak a videóinkra. Az érdekel, hogy mennyien jönnek el a koncertjeinkre. Pontosan azt szerettük volna elérni az új albumunknál, hogy minél közelebb kerüljünk vele az élő megszólalásunkhoz.

Tony: Az a probléma azzal a jelenséggel, hogy ha valamelyik kliped 20 milliós nézettség fölé megy, hogy ettől még nem kezdenek el az emberek a mai világban automatikusan érdeklődni a további dolgaid iránt. Leragadnak ennél az egy nótánál, mi viszont nem akarunk egydimenziósak lenni. Szeretnénk bebizonyítani, hogy jó dalokat írunk, jó lemezeket készítünk és élőben is odatesszük magunkat, és nem csak egyslágeres banda vagyunk. Sajnos a legtöbb ember nem akar mélyebbre ásni, megelégednek azzal, hogy a YouTube-on szörfölgetnek. Bízunk abban, hogy sokakban meglesz a vágy arra, hogy alaposan felfedezzék a London Road lemezt.

Általános vélemény, hogy az elektronikus zenék, különösen a drum’n’bass és a dubstep, nem közvetítenek komoly gondolatokat, hanem a gőz kieresztéséről, a bulizásról szólnak. Ti akartatok valamilyen üzenetet megfogalmazni a London Road albummal?

Tony: Igazából Londonról szerettünk volna egy átfogó képet mutatni. Arról, hogy mik történnek a városban, és arról, hogy az általunk játszott műfajnak honnan erednek a gyökerei. Ez nagyon fontos volt nekünk. Sokan nincsenek tisztában vele, pedig ezek a zenék igen meghatározó szerephez jutottak az elmúlt 15 évben.

Josh: Igyekeztünk hitelesek maradni, nem szerepelt a terveink között, hogy forradalmasítsuk a műfajt, hogy a drum’n’bass vagy a dubstep egy modern verzióját képviseljük. Az eredeti hangzásvilágot akartuk elhozni az embereknek, de 2015-ös tálalásban. Ennek rendeltünk alá mindent, vagyis sokkal inkább zenei téren szerettünk volna kifejezni valamit, semmint a szövegeken keresztül. A szövegeink igazából hétköznapi sztorik, amik megtörténtek velünk, vagy amiket látunk magunk körül.

A To the Stars című dalotokhoz készült egy remix, valamint egy koncertrészletekből összevágott klip. Ebben pár másodpercre meztelen női melleket is láthatunk. Gyakori látvány ez a Modestep bulikon?

Tony: Ha Amerikában játszunk, akkor előfordul. Európában inkább azt látjuk, ahogy zúznak a srácok, szóval ott inkább az öklök úsznak a levegőben, semmint a cickók (mosolyog).

A Sunlight klipjében pedig három nyugdíjas művel mindenféle erkölcstelen dolgot, kezdve a bolti lopástól a drogfogyasztáson át a lengén öltözött csajok táncoltatásáig. Nem voltak problémáitok a hatóságokkal, nem akarta senki betiltatni a videót?

Tony: Szerencsére mindenki értette, hogy miről szól a sztori, hogy csak egy poén az egész. Az meg külön mókás volt, hogy az idős színészek is élvezték a forgatást. A klipben az egyiküknek meg kell tekernie egy füves cigit, és a stábból valaki épp készült neki megmutatni, hogyan is megy ez, ő meg kikapta a kezéből, és azt mondta neki: „Fiacskám, én hatvan éven keresztül ezt csináltam!”, és olyan gyorsan megsodorta, ahogy még az életben nem láttam, majd ugyanilyen szakszerűen emelte a szájához is. Mi meg csak néztünk, hogy wow, bmeg, ez mekkora királyság már (nevet)!

Fotók: Horváth Kata

Az interjú létrejöttéért külön köszönet Márton Orsolyának!

Szép korhoz érkezett (a) Ganxsta Zolee és a Kartel: hazánk legnagyobb rap-gengszterei immáron húszadik éve szántják a színpadok deszkáit. A jeles alkalomból – egy tribute lemez formájában – a hazai szakma krémje is tisztelgett Döglégyék előtt, amelyet élőben is bemutattak a Barba Negra Trackben; ahol a klasszikussá érett dalok több nézőt, jobb időjárást és jobb hangzást érdemeltek volna.

Ganxsta Zolee és a Kartel – The Last Tribute Show – Barba Negra Track – 2015. szeptember 5.

Bármilyen zenei párhuzam aligha húzható Gengszter Zoltánék és a Scooter között, de abban van hasonlóság, hogy pár évtizeddel ezelőtt egyik formációnak sem jósoltunk volna hosszú és boldog pályafutást – aztán tessék. A 90-es évek közepén az itthoni közönség egyik fele rögtön rábukott Zoliék mondandójára, a másik fele meg inkább csak gúnyosan mosolyogva figyelte, hogy miről is köpködik ezek a szöveget. Az élet meg a lepergő naptár lapjai aztán a Kartelt igazolták, és most már nyugodtan bevallhatjuk, hogy nemcsak a világ durva, hanem az is, hogy a csapat a 20. születésnapját ünnepli.

Akik lázadó kamaszként együtt indultak Zoliékkal, és akiknek a fejéről megpróbálták nyaranta lekönyörögni a kötött sapkát a szülők, most már maguk is szülők, és leginkább az jelenti számukra a „boom a fejbe” élményt, amikor a bambinójuk büfiztetés közben rájuk küldi az elfogyasztott tejbepapit. Így aztán nem a tinik ácsorogtak egymás mellett – a vártnál sokkal szellősebben – a Barba Negra Track színpada előtt, hanem az a korosztály, amely még kazettán adta kölcsön egymásnak az olyan alapvetéseket, mint az Egyenesen a gettóból, a Jégre teszlek! és a Helldorado.

Ahogy Döglégyék mellett egymást váltották a vendégek, mindenki ráeszmélhetett, hogy anno a Z+ tévé alaposan belénk döngölte Zana úr sorait, vagyis a Kartel szövegei olyanok, mint a biciklizés: nem lehet őket elfelejteni. Sajnos azt is nehéz lesz, hogy a hűvös és a szeles idő mellett a hangzás is hagyott maga után kívánnivalót: különösen a Punnany Massif és Pierrot mikrofonjait felejtette a homályzónában a hangmérnök, de a gitáron is lehetett volna több a kakaó. A közreműködőkkel felturbózott dalok nem mindegyike volt telitalálat, a Drum and DJ-s kooperáció például rettenet mód leültette a hangulatot, illetve több nótánál is hallatszott, hogy épp próbálnak kikeveredni az erdőből az előadók. Viszont nagyon sütött a Telepi gyerekek Szekeres Andrissal, a Rossz vér Saiiddal és a Brains-es Levivel, és a már említett Pierrot-s Nincs erő is ott volt a szeren, ahogy az Uzipov Sötét oldala is odacsapott. A legmókásabb pedig egyértelműen az Alma Együttes („a kislányom kedvencei” – konferálta fel Zoli) Kicsik és durvák szerzeménye volt, ami óriási poénnak bizonyult – a maximálisan vállalható fajtából.

A buli vége igazi slágerparádévá avanzsált, olyan számokkal egymás után, mint A szerb határ felé, a Route 66 vagy a Jó, a rossz és a Kartel. A koncertet felkonferáló Csőre Gábor – Janklovics Péter párosból utóbbi öltönyben szállt be egy Jump Around (House of Pain) erejéig, és nem kicsit tüzelte fel a közönséget; de nem hiányozhatott a Fight for Your Right feldolgozás a Beastie Boys-tól, ahogy a Keleti oldal, nyugati oldal és a Boom a fejbe sem. A zárást jelentő Isten, Család, Sör erejéig pedig az átiratot jegyző Soerii & Poolek mellett minden vendéget színpadra invitáltak, méltón búcsúztatva az elmúlt 20 esztendőt. Abba is meredek belegondolni, hogy Zolee januárban már 50 (!) lesz, de elnézve a lendületét és a személyiségét, semmi meglepő nem lenne abban, ha a remek zenészekkel kiegészített Kartel még 20 évet bevállalna.

Fotók: Ganxsta Zolee és a Kartel

Idén 20 éve, hogy a Sex Action dobosa, Zana Zoltán, elindította a Ganxsta Zolee és a Kartel formációt. Az ünnepi év első felének fő csapásvonalát a vendégelőadókkal tarkított Ganxsta Tribute- koncertsorozat adta, amit a zenekar a Barba Negra Trackben búcsúztat.

Ahogyan az elmúlt 19, úgy a jubileumi, 2015-ös 20. év is igen mozgalmasra sikeredett eddig Zoliéknak, de a java még csak most jön.

A Ganxsta Tribute feldolgozásalbum - amin a kortárs hazai könnyűzene olyan alakjai tisztelegtek egy-egy feldolgozással, mint például a Brains, a Hősök vagy a Quimby – túl az ötezer eladott példányon immár platinalemezzé érett, a Tribute-koncert sorozat pedig elérkezett az utolsó nagy dobásához.

„ Amikor kitaláltuk, hogy a 20 éves évfordulóhoz kapcsolódó lemezen 20 előadó dolgozza fel 20 dalunkat, kiderült, hogy az egész hazai kortárs zenei szakma valahol a lelke mélyén Kartel-rajongó. Mindenki az első szóra igent mondott, az eredmény pedig önmagáért beszél.” – emlékezett vissza Zolee. A gengszterrap hazai piacvezető formációja az utolsó show-n minden olyan közreműködőt hadrendbe állít, akit csak lehet. Biztosan ott lesz szeptember 5-én a Barba Negra Track színpadán az Uzipov, Siska Finuccsi, a Punnany Massif, Saiid (Akkezdet Phia), az Alma Együttes, Lukács Levi a Brains-ből, és a producer, a kezdetektől a Kartellel dolgozó aranykezű szakember, Pierrot. Az este két extra színész fellépője az Eric Cartman hangjaként kultikussá vált Csőre Gábor, és a standup világából is ismerhető Janklovics Péter lesz.

A Last Ganxsta Tribute Show után a csapat nagy várakozásokkal kanyarodik rá a következő évre, hiszen Döglégy tábornok januárban ünnepli az 50. születésnapját. Ez alkalomból még idén novemberben boltokba kerül a Döglégy a világ körül című könyv, amiben a rapper-zenész a maga szókimondó stílusában mesél punkról, hip-hopról, fociról, hokiról, Argentínáról és arról, hogyan keveredett véres tüntetések és rendőri leszámolások közepébe. Eközben természetesen a Kartel sem szünetel, az új dalok írása mellett folyamatos klubturnén lesz látható a zenekar.

Last Ganxsta Tribute Show
Budapest, Barba NegraTrack
2015 09.05. 18.30

Nem panaszkodhatnak a kemény zenék hazai hívei, ugyanis pénztárcagyilkos ősz vár rájuk: szinte minden hétre jut egy fellépő a nemzetközi platform krémjéből. Nem is könnyű kiválasztani a legjelentősebb eseményeket, mi azonban tettünk egy próbát, és kiszemeltünk ötöt azon sötét szeánszok közül, amelyeket jó szívvel ajánlunk minden fémszívű, feketébe öltözött metal/rock fanatikus figyelmébe.

Apocalyptica – október 11.

Október 11-én, a Barba Negra Music Clubban mutatja be a hazai közönségnek nyolcadik, Shadowmaker című lemezét az Apocalyptica. A több mint 20 éve működő finn zenekar védjegye, hogy rock és metal ihletésű dalait csellók segítségével szólaltatja meg – a legutóbbi albumon és a turnén pedig egy állandó énekes, Franky Perez is közreműködik. Az Apocalyptica történetében komoly hagyománya van a vendégelőadók bevonásának: a korábbi anyagokon többek között Gavin Rossdale (Bush), Dave Lombardo (Slayer) és Ville Valo (HIM) is feltűnt. A friss lemezen a koncepció változott kicsit, ugyanis ezúttal a teljes kiadványon egyetlen énekes, Franky Perez hallható, aki ráadásul a turnén is részt vesz majd. Perez 2003-ban adta ki első saját albumát, később pedig a Scars On Broadway nevű bandában tűnt fel, a System Of A Downból ismert Daron Malakian és John Dolmayan oldalán. Az Apocalyptica tavasszal a Sixx:A.M. vendégeként koncertezett Észak-Amerikában, ősszel pedig Európa következik: október 11-én Budapesten, a Barba Negra Music Clubban játszanak majd.

Moonspell – október 24.

Portugália minden kétséget kizáróan legismertebb rock/metal zenekara a 2013-as Fezen Fesztiválos fellépése után tér vissza Magyarországra. A Fernando Ribeiro frontember vezette csapat nem a szex, drogok, rock ’n’ roll klisét tűzte zászlajára, hanem intelligens megközelítéssel, a kulturális és művészi értékeket szem előtt tartva játssza éjsötét zenéjét. Ribeiro szövegeit nem egyszer inspirálják olvasmányélmények vagy költemények, az Opium című himnuszuk pedig egyértelmű tisztelgés az egyik legnagyobb portugál költő, Fernando Pessoa munkássága előtt. A több mint 20 éves múltra visszatekintő zenekar márciusban jelentette meg 10. albumát (Extinct), amely némileg eltávolodott a korábbi anyagok súlyosabb, már-már black metalba hajló megoldásaitól, és jóval atmoszférikusabb, dallamosabb, ám nem kevésbé komor vizekre evezett. Nagyon is itt van a létjogosultsága egy egész éjszakát beszövő hazai Moonspell koncertnek, ugyanis a portugál farkasok legutóbb 2007-ben prezentáltak önálló klubbulit Budapesten. Ezúttal a Barba Negra Music Club ad otthont a holdvarázsnak október 24-én, és Ribeiro mester fogata két vendégzenekart is magával hoz: az egyik a francia Dagoba, akik június közepén adták ki új albumukat Tales Of The Black Dawn címmel, a másik pedig a görög Jaded Star, egy frontcsajos metal banda.

Paradise Lost – október 26.

A Moonspell koncertje után két nappal pedig a gótikus/dark színtér egy másik alapzenekara is Budapestre látogat: a brit Paradise Lost ugyancsak a Barba Negra Music Club deszkáit foglalja el. Ráadásul az ő bulijuknak is egy friss lemez ad aktualitást: az 1988 óta létező halifaxi ötös a nyár elején adta ki The Plague Within című albumát. A sorban 14. Paradise Lost anyag elsöprő sikert aratott Európa szerte: Finnországban a 7., Németországban a 4. helyig küzdötte fel magát az eladási listákon, és a saját kutyáival közismerten mostohán bánó angol listán is az 51. helyig merészkedett előre. Pedig a The Plague Within minden, csak nem slágergyűjtemény: a 90-es évek végén még az elektronikával kísérletező Paradise Lost visszatért a saját gyökereihez, olyannyira, hogy a doomos, gótikus hangulatú muzsikára Nick Holmes énekes nem egyszer a hörgős hangszínével helyezi rá a szövegeket. Így aztán az ősrajongók is várakozva dörzsölhetik a tenyerüket, mert kizárt dolog, hogy a The Plague Within méregerős szerzeményei ne működjenek a Barba Negra színpadán is.

Delain/Anneke van Giersbergen – november 5.

November 5-én két elbűvölő énekesnőé lesz a főszerep a Club 202-ben: a holland Delain tér vissza, méghozzá honfitársuk, Anneke van Giersbergen oldalán, aki ezen az estén a The Diary albumot mutatja be zenekarával. A női énekesnővel felálló együttesek legnagyobb export országa Hollandia, hiszen a tulipánok, szélmalmok és még megannyi minden más hazája csak úgy ontja magából a jobbnál jobb énekesnős formációkat. Közülük a legnépszerűbb a Within Temptation, de a műfaj kedvelőinek aligha kell bemutatni a Delaint és Anneke van Giersbergent. A szimfonikus metalban utazó Delain 10 éve létezik, frontján pedig a felettébb bájos Charlotte Wessels áll. Legutóbbi lemezüket 2014 áprilisában jelentették meg The Human Contradiction címmel. Anneke van Giersbergen hosszú éveken át volt a The Gathering énekesnője, majd pedig elindította saját szóló karrierjét, és ha lehet, a csillaga csak még fényesebben ragyog. Önálló albumai mellett szívesen vesz részt különböző projektekben, legutóbb Arjen Lucassen társaságában készítette el The Gentle Storm név alatt a The Diary című grandiózus konceptalbumot – ezt hozza magával Budapestre is.

Shining/Caligula’s Horse – november 6.

Aki élvezettel hallgatta végig a holland sziréneket, és úgy érzi, még mindig jöhet egy kis muzsika a keményebb fajtából, annak nem kell mást tennie, mint egy nappal később hajóra szállni, és meglesni a norvég Shining és az ausztrál Caligula’s Horse A38-as koncertjét. A Shining, az énekes-szaxofonos-frontember, Jørgen Munkeby projektje aránylag visszafogott akusztikus dzsessz-zenekarként kezdte másfél évtizede, aztán szép lassan, lemezről lemezre tolódott el a rock, a progrock, aztán a zúzós, punkos-indusztriális progresszív metal felé. "Blackjazz" - a Shining nagyjából így írja le sem-sem, vagy inkább is-is muzsikáját: metál is meg dzsessz is, amibe némi kortárs komolyzene is vegyül, meg persze újhullámos elektropop, avantgárd meg egy csomó minden. Az előzenekar, a brisbane-i Caligula's Horse, azaz Caligula Lova a legszebb matekmetálos hagyományokat gyúrja össze egy kis progrockkal: a minőséget mi sem jelzi jobban, mint hogy a Tesseract ausztrál turnéjára is megnyíltak előttük a kapuk.

A cilinderes ex-Guns ‘N’ Roses gitáros november 18-án a Papp László Budapest SportArénában koncertezik. A World on Fire turné hazai állomására a belépők augusztus 28-án 10 órától már megvásárolhatók. A koncertre limitált számban közvetlenül a színpad elé szóló kiemelt állójegy is kapható.

Slash-nek többek között olyan felejthetetlen gitárriffeket köszönhetünk, mint a Guns N' Roses Sweet Child o’ Mine” vagy Welcome To The Jungle slágereinek akkordjai. Miután kilépett a híres bandából, először a Slash’s Snakepit produkciójával ért el újabb sikereket, majd a Velvet Revolver nevű supergroup tagjaként állt ismét színpadra, mielőtt belekezdett volna saját szólókarrierjébe.

Slash első szólóalbumával azonnal a slágerlisták élén kezdett, olyan énekesek közreműködésével mint Ozzy Osbourne, Fergie vagy Myles Kennedy. Nem sokkal ezuán megalapította jelenlegi csapatát SLASH: Featuring Myles Kennedy and The Conspirators néven, akikkel már 4 éve zenél és turnézik.

Slash és csapata a legutóbbi lemezük, a World On Fire megjelenése kapcsán kapták az eddigi legtöbb elismerést: 12 országban kezdett Top10 slágerlista helyen az album, a címadó kislemez, a World On Fire pedig vezette az amerikai rock rádiós listát is.

A jelenleg is folyó világkörüli turnéjuk közben a gityós bejelentette a “World On Fire” őszi európai állomásait, köztük a november 18-án megrendezésre kerülő magyar koncertet is a BudapestArénában.

További info: www.livenation.hu

Part címmel második nagylemezét jelenteti meg szeptember elején az új hazai zenészgeneráció egyik legígéretesebb zenekara, a sokszínű rockzenében utazó B A B E L, melyet az idei Nagy-Szín-Pad tehetségmutató döntőjéből is ismerhetünk. A kvintett az albumot a megjelenés napján, szeptember 3-án mutatja be az A38 Hajón.

Az öttagú csapat a 2013-as esztendő végén alakult Budapesten, stílusukat tekintve indie rockot játszanak, mégpedig magyar és angol szövegekkel. "Energia, lendület, dinamizmus, hangerő, hangerő és még több hangerő" - ez zenéjük kulcsa saját meghatározásuk szerint.

A szekerük gyorsan beindult: tavaly már több fellépést és sikeres tehetségkutatót tudhattak a hátuk mögött. Többek közt ők adták a tavalyi Sziget Fesztivál első koncertjét, melyet az Éter Tehetségkutató Fesztivál megnyerésével „húztak be”. Ha lehet, 2015-ben tovább fokozták a tempót, és a Cseh Tamás Programnak köszönhetően megkezdték első lemezük és klipjük munkálatait, melynek megjelenését szeptember legelejére időzítették. Idén tavasszal a zenekar bejutott a Nagy-Szín-Pad verseny döntőjébe, ahol még többen felfigyeltek rájuk és sorra kapták a meghívásokat a nyári fesztiválokra.

„Amikor először meghallottam a végleges mastert, csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire szeretem az összes dalt az új lemezen és, hogy milyen jó a B A B E L-ben zenélni.” – mondja lelkesen a gitáros, Sidó Attila.

A tagok mindannyian a Kőbányai Zeneiskolában végeztek - voltaképpen ott kezdték a közös zenélést. Zenéjükre egyszerre volt hatással a klasszikus beat/rock, a Beatles és a Led Zeppelin, a kilencvenes évek amerikai grunge zenéje és a stoner zenekarok (többek közt a Queens Of The Stone Age) zúzós és elszállós világa. Koncertjeik izgalmasak és változatosak: egyfajta „érzelmi hullámvasútra ültetik” a hallgatóságot, jó érzékkel adagolják a finom és a súlyosabb elemeket. Érdekesség, hogy az album Káprázó című dalában az Anna and The Barbies énekesnője, Pásztor Anna vendégeskedik.

A lemezbemutató koncert eseménye ITT érhető el.

Szenzációs előadás érkezik szeptemberben a Budapest Sportarénába és több vidéki nagyvárosba. Az Orosz Föderáció Belügyminisztériumának énekkara, azaz a “Vörös Hadsereg Kórusa” és tánckara ad koncertet. A Kalinka, a Katyusa és a Partizán-dal mellett a legnagyobb mai slágereket is feldolgozzák.

Így kerül be a műsorba többek között Pharell Williams Happy-je, a Daft Punk Get Lucky-ja, Adele Skyfall-ja vagy a Queen We Will Rock You-ja, amely a katonák előadásában egyszerre lesz izgalmas, meglepő és szórakoztató.

 Az Orosz Föderáció Belügyminisztériumának hivatásos művészegyüttese, akinek az Alexandrov mellett kizárólagos joga használni a “Vörös Hadsereg Kórusa” nevet, hazánkba érkezik. Szeptember 17-én Veszprémben, 18-án Győrben, 19-én a Budapest Arénában, 20-án pedig Miskolcon lép fel a világhírű zenekar.

Csodálatos hangzású férfikórus, remek szólóénekesek, kiváló zenészek és fantasztikusan virtuóz táncosok: általuk elevenednek meg az orosz tradicionális népdalok. Ám a kimért és fegyelmezett katonai stílust megtörik a popslágerek laza ritmusai, és igazi kuriózumként csendülnek fel az orosz férfikar előadásában olyan dalok, mint a Happy vagy a Skyfall.