Törött lábak, vérző orrok: ilyen „ártatlan” utóhatása lehet egy Modestep koncertnek. Szeptember első csütörtökjén ettől nem kellett tartani, hiszen egy DJ set erejéig érkezett a Budapest Parkba a csapat két alapítója, az énekes/producer Josh Friend és a gitáros/producer Tony Friend. A tetovált tesókkal a buli előtt ültünk le beszélgetni, nem annyira a személyi sérülésekről, hanem sokkal inkább a dubstep jövőjéről, az új albumukról, meztelen keblekről és füvező nyugdíjasokról.

Tavaly a VOLT Fesztiválon debütált az új gitárosotok, így már csak emiatt is különleges lehetett az a koncert nektek.

Tony: Igen, de szerencsére nagyon jól sült el a buli. Sokat készültünk rá, és nekünk is jó volt újra a teljes zenekarral a színpadon állni, illetve Kyle (gitáros) is sikeresen átesett a tűzkeresztségen, szóval klassz emlékeket őrzünk arról a fellépésről.

A májusban kiadott London Road albumotok jóval rockosabb, organikusabb hangzású lett az elődjénél. Kik gyakorolták rátok ezúttal a legnagyobb hatást?

Josh: Muse, Rage Against the Machine, The White Stripes, Arctic Monkeys.

Tony: Az igazi brit rockhangzást vettük alapul az album készítésénél. Persze ugyanúgy megtalálhatók rajta dance elemek is, vagyis elmondhatjuk, hogy a London Road alapjában véve a brit zenei színtér előtt tiszteleg.

Ez áll a London Road lemezcím mögött is?

Tony: Részben igen, másfelől pedig egy olyan házban nőttünk fel, ami a London Roadon áll. Ez a város átszövi az egész életünket, a kultúrája hatással volt és hatással van ránk.

Mintha a London Road összeszedettebb, érettebb és kerekebb lenne az elődjénél.

Josh: Az Evolution Theory alkotása idején teljesen zöldfülűek voltunk, akkor tanultunk meg mindent, gyakorlatilag fogalmunk sem volt, milyen egy lemezt összerakni. Kerestük a saját utunkat, a saját hangunkat, és tulajdonképpen mire befejeztük az Evolution Theory munkálatait, addigra tisztult le előttünk, hogy legközelebb pontosan mit akarunk, milyen hangzások felé akarunk elmozdulni. Az első album dance megközelítése után ezúttal egy változatosabb, a rock és az elektronika keresztezéséből születő anyag volt a cél.

A Circles című dalotokat a Skindreddel együtt hoztátok össze. Az énekesük, Benji, a stúdióban is olyan kattant, energikus fazon, mint a színpadon?

Tony: Ó, még sokkal inkább az! Nem volt könnyű őt kiimádkozni Walesből, de miután sikerült és megjelent a stúdióban, csak jöttek és jöttek tőle az ötletek. Tök jó volt látni, hogy egy muzsikus, aki ennyi ideje a pályán van, még mindig egy energiabomba és tele van kreativitással.

Tavaly volt szerencsém egy interjút készíteni éppen Benjivel, aki azt mondta, hogy a dubstep nem más, mint egy trend, amelynek már leáldozóban van a csillaga. Ti hogy látjátok a műfaj jövőjét?

Josh: Szerintem átalakul és fejlődik.

Tony: Nem hiszem, hogy különösebben meg kellene védenünk ezt a stílust, amikor nagyjából félmillió embernek játszottunk egy lengyel fesztiválon, vagy legutóbb a Reading Festival nagyszínpadán léphettünk fel. Ezek a dolgok önmagukért beszélnek. Általában azok hirdetik a dubstep halálát, akik már átnyergeltek valamilyen más zenére. Az emberek manapság már csak ilyenek.

Josh: Egyáltalán nem halott a dubstep! Tény, hogy nem olyan népszerű, mint pár éve, de nagyon is létezik.

Tony: Tudod, azért is csípjük, hogy nincs akkora felhajtás körülötte, mert így végre egy fesztiválon nem csak dubstepet hallasz. És akkor megjelenünk mi, és szinte újdonságként hatunk a közönségre, és ők azt mondják, hogy „jeee, ez b.szott jó!”. Ez meg minket tesz boldoggá.

Josh: És sokan vannak, akik csak most fedezik fel igazán maguknak ezt a zenét, mert korábban pont a mainstream jellege taszította őket.

Az olyan videóitok, mint a Sunlight, a Feel Good vagy az Another Day, 20-30 millió megtekintésnél járnak a YouTube-on. Ez olyasmi elismerés, amire minden zenész vágyik, nem?

Josh: Azt kell mondjam, hogy nem. Régebben nagyon rá voltam pörögve erre, és hajtottuk, hogy minél többen nézzék meg a klipjeinket, de ez mostanra megváltozott. Már nem foglalkozom azzal, hogy otthon hányan kattintanak a videóinkra. Az érdekel, hogy mennyien jönnek el a koncertjeinkre. Pontosan azt szerettük volna elérni az új albumunknál, hogy minél közelebb kerüljünk vele az élő megszólalásunkhoz.

Tony: Az a probléma azzal a jelenséggel, hogy ha valamelyik kliped 20 milliós nézettség fölé megy, hogy ettől még nem kezdenek el az emberek a mai világban automatikusan érdeklődni a további dolgaid iránt. Leragadnak ennél az egy nótánál, mi viszont nem akarunk egydimenziósak lenni. Szeretnénk bebizonyítani, hogy jó dalokat írunk, jó lemezeket készítünk és élőben is odatesszük magunkat, és nem csak egyslágeres banda vagyunk. Sajnos a legtöbb ember nem akar mélyebbre ásni, megelégednek azzal, hogy a YouTube-on szörfölgetnek. Bízunk abban, hogy sokakban meglesz a vágy arra, hogy alaposan felfedezzék a London Road lemezt.

Általános vélemény, hogy az elektronikus zenék, különösen a drum’n’bass és a dubstep, nem közvetítenek komoly gondolatokat, hanem a gőz kieresztéséről, a bulizásról szólnak. Ti akartatok valamilyen üzenetet megfogalmazni a London Road albummal?

Tony: Igazából Londonról szerettünk volna egy átfogó képet mutatni. Arról, hogy mik történnek a városban, és arról, hogy az általunk játszott műfajnak honnan erednek a gyökerei. Ez nagyon fontos volt nekünk. Sokan nincsenek tisztában vele, pedig ezek a zenék igen meghatározó szerephez jutottak az elmúlt 15 évben.

Josh: Igyekeztünk hitelesek maradni, nem szerepelt a terveink között, hogy forradalmasítsuk a műfajt, hogy a drum’n’bass vagy a dubstep egy modern verzióját képviseljük. Az eredeti hangzásvilágot akartuk elhozni az embereknek, de 2015-ös tálalásban. Ennek rendeltünk alá mindent, vagyis sokkal inkább zenei téren szerettünk volna kifejezni valamit, semmint a szövegeken keresztül. A szövegeink igazából hétköznapi sztorik, amik megtörténtek velünk, vagy amiket látunk magunk körül.

A To the Stars című dalotokhoz készült egy remix, valamint egy koncertrészletekből összevágott klip. Ebben pár másodpercre meztelen női melleket is láthatunk. Gyakori látvány ez a Modestep bulikon?

Tony: Ha Amerikában játszunk, akkor előfordul. Európában inkább azt látjuk, ahogy zúznak a srácok, szóval ott inkább az öklök úsznak a levegőben, semmint a cickók (mosolyog).

A Sunlight klipjében pedig három nyugdíjas művel mindenféle erkölcstelen dolgot, kezdve a bolti lopástól a drogfogyasztáson át a lengén öltözött csajok táncoltatásáig. Nem voltak problémáitok a hatóságokkal, nem akarta senki betiltatni a videót?

Tony: Szerencsére mindenki értette, hogy miről szól a sztori, hogy csak egy poén az egész. Az meg külön mókás volt, hogy az idős színészek is élvezték a forgatást. A klipben az egyiküknek meg kell tekernie egy füves cigit, és a stábból valaki épp készült neki megmutatni, hogyan is megy ez, ő meg kikapta a kezéből, és azt mondta neki: „Fiacskám, én hatvan éven keresztül ezt csináltam!”, és olyan gyorsan megsodorta, ahogy még az életben nem láttam, majd ugyanilyen szakszerűen emelte a szájához is. Mi meg csak néztünk, hogy wow, bmeg, ez mekkora királyság már (nevet)!

Fotók: Horváth Kata

Az interjú létrejöttéért külön köszönet Márton Orsolyának!