Kultography

  • Az otthon hívó szava
    Az otthon hívó szava Pataki Anita 2017. február 24. 18:01Az Oroszlán (12) az idei Oscar-jelöltek között a mezőnyben már-már kötelezően szereplő "keserédes sírós film". Nem azért, mert sírnak benne, hanem mert a filmet nézve majd' mindenkinek legördül az...
  • Háború csillagok nélkül
    Háború csillagok nélkül Pataki Anita 2016. december 16. 18:44A Zsivány Egyes - Egy Star Wars történet (12) nem az a könnyed Star Wars-film, amire a karácsonyi forgatagban be lehet ülni a gyerekkel hogy legalább két órára kimenjen a fülünkből a Jingle Bells....
  • La Parrilla: karácsonyi kényeztetés - marhahússal
    La Parrilla: karácsonyi kényeztetés - marhahússal Kultography 2016. december 04. 19:00Eleged van a karácsonyi őrületből és az ünnepi ételek hallatán is a frász tör ki? Mi steakeket próbáltunk ki a La Parrillában, és elmondhatjuk: valódi ünnepi hangulatba kerültünk tőle. A karácsonyi...
  • A szó veszélyes fegyver
    A szó veszélyes fegyver Pataki Anita 2016. november 15. 21:01Mi, kritikusok szeretjük azt gondolni magunkról, hogy minket már semmivel nem lehet meglepni. És ez, legyen akármilyen jó vagy rossz, a legtöbb esetben így is van. Ezért amikor egy filmnek mégis...
Fekete-fehér kételyek örök ragyogása - Frances Ha

Fekete-fehér kételyek örök ragyogása - Frances Ha

Kovács Anna Dóra írása itt: - 2013-11-01 22:56

Már-már belefulladunk az amerikai fiatalság mindennapjairól szóló limonádétömegbe, amivel eláraszt minket Hollywood. A filmek és sorozatok rendezői csupa olyan képet mutatnak, amiről egy percig sem tudjuk elhinni, hogy valóság. Koktélokat szürcsölő szingli csajok, akik gyöngyöző kacajjal vesézik ki a férfiakat, vagy erőltetett poénoknak is nehezen elfogadható csajozós szöveggel hódító pasik, esetleg ezek permutációi és Taigetosz pozitív maradékai. És akkor feltűnik a színen Frances Ha.

frances.png

Francis Haliday (Greta Gerwig) New Yorkban él, lassan közelít harmincas éveihez, de még mindig nem döntötte el pontosan, mit is akar az élettől. Illetve eldöntötte, csak ugyebár vágyaink és lehetőségeink között mély szakadék tátong, amit még ő, a hírnévre törő táncos sem tud olyan könnyen átugrani. Aztán egyre élesedik a helyzete, amikor legjobb barátnője és lelki társa, Sophie (Mickey Sumner)  bejelenti, hogy összeköltözik barátjával, így Frances kikerül közös álmodozásaik komfortjából. Miközben a mindennapi megélhetéséért küzdve alkalmi munkákat vállal, próbál ragaszkodni nagy vágyaihoz, e kettő keveredése pedig feszültséggel és nevetéssel átszőtt helyzetekbe hozza, hogy végül a békével teli elfogadásban leljen önmagára.

Noah Baumbach filmje egy mindannyiunkat érintő lelki utazásra hív régi film-klasszikusokat idéző képi világgal és hangulattal, és olyan, a legjobb értelemben vett bájossággal vértezi fel kalauzunkat, Francest, hogy egy percig sem unatkozunk. A Frances Ha olyan igazságokat mond ki, amelyekkel mindannyian tisztában vagyunk, például, hogy ami (vagy aki) az életben nekünk lett szánva, az ha egy időre el is veszik, visszatalál hozzánk, esetleg hogy az ember vágyai és a boldogsága nem mindig találkoznak egymással, vagy nem olyan fekete-fehér módon, mint amilyenek a film kockái. Mindezeket viszont úgy csomagolja be, hogy egy kicsit sem érezzük elcsépelt, sematikus filozofálásnak, hanem megtelnek élettel és néha bukdácsolva, de körbetáncolják a szívünket.

Mindenképp érdemes külön kitérni a Francest alakító Greta Gerwigre, aki igazi filmcsillaggá növi ki magát játékával. A forgatókönyv Baumbach és Gerwig közös műve, amely remekül működik a filmvásznon mind rendezői, mint színészi szempontból. Frances karaktere mellett a többi szereplő  jelleme is izgalmasra sikerült, és szinte kivétel nélkül valamennyi alakítás tovább színesíti az összképet, ami még a fekete-fehér filmen is átsüt.

A Frances Ha remek portré egy átlagos és végre valódi amerikai fiatal és környezete életéről. Nincsenek itt hamis manírok, Prada-táskák, cosmopolitan koktélok. Van helyettük kétség, útkeresés, felnőttség, és barátság. Barátság mélyről.

A legvégén csak egy mélyről jövő mosoly marad az arcunkon, amire mindannyiunknak szüksége van és amire még a hollywood-i filmözönben is ritkán találunk.

Az élet útjai kifürkészhetetlenek

Az élet útjai kifürkészhetetlenek

Az elszúrt idő nyomában nem véletlenül hirdeti magát új amerikai klasszikusként a kötet hátsó borítóján: Jennifer Egan bravúrosan szövevényes regénye letehetetlen olvasmány.

iwufhg-300x135.jpg

Ha egy-két mondatban kellene összefoglalnom a könyvet bizony elég nagy bajban lennék, mert annyira kiterjedt mind a karakterhálózata, mind a befogott idő, mind a cselekmény. Bárhonnan is közelíteném meg, valami lényeges kimarad. Szinte olyan érzése van az embernek, mintha nem is egy, de legalább öt-hat regényt és még pár novellát olvasott volna el ezen az alig ötszáz oldalas könyvön belül. A nyolcvanas évektől egészen a nem túl távoli jövőig kalauzol minket a regény, minden fejezetben egy újabb karaktert adva mellénk túravezetőül. A szereplők a zene, a szórakoztatóipar vonzáskörzetében léteznek és valamilyen módon mind kapcsolódnak egymáshoz, szerelmek, barátságok, család vagy munka köti össze őket, mi pedig végigkövetjük az életüket. Ennyiből még simán kerekedhetne egy kevéssé izgalmas szappanopera, de itt nem erről van szó. A tényleg zseniálisan szerkesztett történet különlegessége az, ahogy keresztül-kasul szövi a szálakat a fejezetek között, információmorzsákat szórva szét a könyvben, hogy végül a fejünkben álljon össze a teljes, hatalmas tabló. Mert valóban egész életeket fest fel elénk, olyan pontosan és érzékenyen, hogy szinte úgy érzi az olvasó, ő is tagja ennek a társaságnak. A karakterek kedves barátokra, gyűlölt ismerősökre, rokonokra, szeretőkre, vagy éppen önmagára emlékeztetik az embert. Emellett kissé isteni pozícióba is helyezkedünk, hiszen mi, az olvasók vagyunk az egyetlenek, akik mindent tudnak, mindent látnak, a jövőt ugyanolyan tisztán, mint a múltat. Általában, ha olvasóként birtokában is vagyunk olyan információknak, amiknek a karakterek nem, a cselekménnyel azért együtt haladunk, az időben fokozatosan haladva bomlik ki előttünk a történet. Ám Jennifer Egan azzal, hogy szisztematikusan felborítja az idővonalat, előre-hátra ugrál az időben, azzal nagyon eltávolít a szereplőktől, akik közben olyan remekül vannak megírva, hogy kifejezetten személyes lesz velük a viszonyunk. És ez a kettősség nagyon izgalmas.

De nemcsak a szereplők érdekes, kiszámíthatatlan és közben mégis átlagos élete kerül terítékre: a könyv óhatatlanul is elgondolkoztat a sajátunkon is. Vajon mi lesz velünk tíz, húsz év múlva? Vajon mi lett volna, ha máshogy döntünk tíz, húsz évvel, vagy csupán egy héttel ezelőtt? Tényleg hiba volt az, ami miatt még mindig gyötrődünk, vagy egyszer rájövünk, hogy éppen ellenkezőleg? Vagy évek múlva átkozzuk magunkat egy most jónak tűnő lépésért? És, ami talán a legfontosabb: mi lesz azokkal az emberekkel, akik körülvesznek minket? Az életünkben maradnak, vagy kikopnak belőle? Ezekre a kérdésekre a könyv választ ad a karaktereket illetően, amivel még jobban rádöbbenti az olvasót, hogy mennyire kifürkészhetetlen is az élet.

Sosem tudhatjuk, melyik lépés, melyik döntés, melyik kapcsolat milyen hatással lesz az életünk alakulására. Lehet, hogy éppen akkor szúrunk el valamit, amikor a legjobbat akarjuk, de egy biztos: sosem késő változtatni. Még ha az elvesztegetett időt nem is kapjuk vissza tőle, mindig nyithatunk egy új fejezetet.

Bridget Jones szelleme újabb könyvet leng körül

Bridget Jones szelleme újabb könyvet leng körül

Az Állítsd le magad, Julie nem rossz könyv, csak időnként túlságosan is kilóg az írói lóláb, ami jelen szerző esetében egy férfié. Miközben Gilles Legardinier próbál női szemszögből írni, sokszor akaratlanul is parodizálja főhősét.

julie.png

Könyvünk főhőse Julie, aki 28 éves kora ellenére túl sokat nem ért el az életben- nem is tűnik úgy, hogy kifejezetten vágyik rá. Banki alkalmazott (utálja a munkáját és a főnökét), nemrég hagyta el két év után a pasija (akiről a barátnői mindig is tudták, hogy egy önző rockzenész). Szóval Julie nincs éppen a legjobb életszakaszában, amikor arra lesz figyelmes, hogy új lakó költözik a házba, ahol él: Ricardo Patatraz. Amikor először találkozik a névvel a postaládán, csak nevet rajta. De idővel egyre kíváncsibb, hogy ki lehet ez a Ricardo. Persze nem romantikus regényről beszélnénk, ha nem egy jóképű pasiról lenne szó, akinek ahogy az lenni szokott, van egy sötét titka. A Julie és Ric között kialakuló románc teljesen felforgatja a lány életét: felmond munkahelyén, pékségben kezd dolgozni, és egy idiótát meghazudtoló fanatizmussal próbál rájönni Ric titkára. Ez utóbbiról persze a történet végén kiderül, hogy egy igen nemes, becsületbeli ügy, de hát amikor egy ilyen regényt veszünk a kezünkbe, sokkal inkább könnyed szórakozást várunk, nem azt, hogy az állunk gyakran találkozzon a padlóval a sok meglepetéstől.

A regény írója Gilles Legardinier nehéz fába vágta a fejszéjét: a női főhős szemszögéből mutatja be az eseményeket és Julie lelkének minden rezdülését, amolyan Bridget Jones-stílusban. Ez önmagában dicséretes törekvés is, és vitathatatlanul több helyen megmosolyogtat-nevettet a sete-suta leányzó, akit elvakít a szerelem. Éppen ezért nagy kár, azokért a részekért, amikben Julie a plüssmackójával beszélget, vagy úgy szerencsétlenkedik bizonyos helyzetekben, hogy a jelleme az olvasó szemében ostobává és nevetségessé válik - sajnos rossz értelemben. Ezek azok a pillanatok, amikor felpillantunk a könyvből és kicsit dühösen tesszük fel a kérdést: az író szerint ilyen egy nő?

Mert persze, csinálunk mi óriási hülyeségeket és úgy bele tudunk esni egy pasiba, hogy azt még mi magunk se hinnénk el, de 28 évesen nem, nem beszélünk macikhoz és nem, nem robbantjuk fel a számítógépünket azért, hogy a szomszéd helyes srác átjöjjön megszerelni. Ezekkel a regénybeli pillanatokkal pedig az a legnagyobb baj, hogy ahelyett, hogy jót szórakoznánk, arra megy el az energiánk, hogy túltegyük magunkat ezeken a sematikus kellékeken és a finoman ránk sütött sztereotípián, hogy plüssfigurákkal társalgunk és csak úgy tudunk kapcsolatba lépni egy férfival, ha hülyének tettetjük magunkat. Egyébként is, amit a női bénázás témakörben Helen Fielding nem lőtt el a Bridget Jones regényekben, azt már nem is érdemes- egy ideig legalábbis biztos.

Mindezeket összevetve is az Állítsd le magad, Julie! elég jó regény, és mindenképp izgalmas kihívásokat rejt egy férfi író szempontjából női bőrbe bújni. Kétségtelen, hogy Legardiniernek van még mit tanulnia ezen a téren, legalább epilálni azt a kilógó lólábat, hogy ne a férfire haragudjunk, legfeljebb az íróra. De az írói stílus és a bátorság adott ahhoz, hogy a jövőben szórakoztató női hősök pattanjanak ki abból az egyenlőre kicsit túl maszkulin koponyából.

Gilles Legardinier: Állítsd le magad, Julie! című könyve a Park Könyvkiadó gondozásában jelent meg.

 

Próbaüzemmód a felnőtté váláshoz

Próbaüzemmód a felnőtté váláshoz

Ki ne álmodozott volna kamaszkorában arról, hogy csapot-papot otthagyva meghódítja a világot? Hiszen tizenvalahányévesen már tökéletesen képesek voltunk mindenre, amire a felnőttek, és csakis az ő szabályaik voltak azok, melyk korlátot szabtak nekünk, nem igaz? Nos, A nyár királyai (12) három főhőse valóra váltja, így egy kicsit mi is megtapasztalhatjuk ezt az álmot, egy szívmelengető, kedves és humoros filmbe ágyazva.

the-kings-of-summer01.jpgkings-of-summer-malicky.jpgJoe (Nick Robinson) és legjobb barátja, Patrick (Gabriel Basso) nyári szünet felett érzett öröme jó adag utálattal is vegyül, hiszen így még több időt kényszerülnek szörnyű szüleik társaságában tölteni. Joe-t egy, a felesége halála óta keserű és kissé hatalmaskodó apával (Nick Offerman) verte meg a sors, míg Patricket szülei még mindig pelenkásként kezelik és megfojtják szeretetükkel. A kisváros is unalmas, a szülők is idegesítőek, és még az álomlány is csak barátként néz Joe-ra, ideje hát a változtatásnak, ideje férfivá érni! Egy hirtelen ötlettől vezérelve a fejébe veszi, hogy a közeli erdőben házat épít, és ott fekteti le a - legfeljebb  az elkövetkező három hónapig tartó - felnőtt élete alapjait. A karizmatikus Joe rövid úton meggyőzi a veszélyektől először ódzkodó Patricket is, és a véletlenül az események közepébe került Beiaggio-val (Moises Arias) hármasban hátahagyva a hétköznapok gondjait kiköltöznek a csodás erdei lakba. És, ahogy az lenni szokott, itt veszik csak igazán kezdetét a kalandok.

A nyár királyai az a fajta film, amiről széles mosollyal az arcunkon és melengető érzéssel a szívünkben jövünk ki. Annyira betalál, annyira egyszerűen és szórakoztatóan fogja meg a mindenki által jól ismert kamaszkort, hogy kénytelenek vagyunk szeretni. Mert pont olyan, mint egy kamasz: egyik percben suta és éretlen, makacs, buta és idegesítő, kiszámíthatatlan, de közben meglepően bölcs és bátor, érzlemekkel teli, vicces és aranyosan zavarodott. És, ha jobban belegondolunk, hiába nőttünk fel, sok szempontból még mindig ilyenek vagyunk, csak időközben profi szintre fejlesztettük a tettetés művészetét. Joe és Patrick, és főleg Biaggio (aki valami hihetetlenül szórakoztató, szürreális karakter) még azzal az önzéssel vegyes keresetlen őszinteséggel léteznek, ami később - szerencsére - kivész az emberből, éppen ezért nehéz felnőttként hitelesen megfogni. Jordan Vogt-Roberts rendezőnek viszont sikerült egy önmagát nem túl komolyan vevő, ám mégis vérkomoly filmet alkotnia, amiben a remek szereplők hatalmas segítségére voltak.

Mind a gyerekek, mind a szülők frontján erősek a színészek. Nick Robinson tökéletes, mint az érzékeny lázadó, vezéralkat Joe, Gabriel Basso pedig remekül ellenpontozza Patrick nyugodt, sportos, jófiú karakterével. A film végére mindketten hatalmas fejlődésen mennek keresztül, miközben azért megmaradnak idióta kamaszfiúnak, ahogy annak tizenöt évesen lennie kell. Ám hiába lennének ilyen jók a fiúk, ha nem társulnának hozzájuk a szülők. Nick Offerman, Megan Mullally és 
Marc Evan Jackson egyszerre idegesítő és gondoskodó szülők, akik próbálják a tőlük tellhető legjobbat adni a gyereküknek, csak éppen kissé elvesztették a fonalat a gyerek igényeit illetően. Egyrészt látjuk őket a fiaik szemén keresztül, nem egyszer komikusan eltúlozva a "bűneiket" és pontosan értjük, miért akarnak menekülni, másrészt viszont tökéletesen érződik, hogy miért is jó szülők. Ez a kettős hangvétel, ami a tinik saját látásmódját is halálosan komolyan veszi, de közben minden erőszak nélkül megmutatja a felnőttek valóságát is, a film egyik legjobb aspektusa. Hiába, tinédzserek és szülők, legyen akármilyen idegörlő, összetartoznak, ez már csak így van.

És persze ott van a lány is. Mert mindig van egy lány, aki tökéletesnek tűnik, aztán mégsem lesz az. De ez nem is olyan fontos. A barátság, a bajtársiasság, a humor és a szeretet viszont már annál inkább, amiből jó nagy adagot kapunk mi is a filmtől. Másfél órára alaposan megmerítkezhetünk a kamaszkorban, hogy - ha esetleg csillapíthatatlan nosztalgiát éreznénk a hormon- és pattanásverte évek iránt - rájöjjünk, nem is olyan nagy baj, hogy már nem vagyunk teljesen olyanok, mint anno. Csak ne felejtsük el, amit akkor tanultunk.

Vezess a fénybe!

Vezess a fénybe!

Más zenész kis túlzással a gitárját nem hangolja be annyi idő alatt, mialatt Anneke van Giersbergen összerak egy új albumot. Hollandia legtündéribb énekesnője 2012 elején adta ki az Everything Is Changing lemezt, és máris itt a folytatás. A Drive című anyag hat év alatt az ötödik szóló korongja a the Gathering ex-fronthölgyének, vagyis láthatóan van, ami hajtsa őt  előre. Ezúttal éppen egy letisztult, rockos hangzásvilág felé.

Annekeslid.jpg

Az előző albumod a Minden változik címet kapta. Sok mindent átformált ez a lemez az életedben? Megnyitott számodra új kapukat?

– Tulajdonképpen igen. Remek fogadtatásra talált mindenhol, de nem tudom, hogy azért, mert a
saját nevem alatt adtam ki, vagy mert színesebb, nagyszabásúbb volt a hangzása. A hazámban, Hollandiában jelölték az Év albuma címre, 25 országban koncerteztünk; szóval igen, nagyon boldog vagyok amiatt, amit kihoztunk ebből az anyagból. Nem is kimondottan a sikere miatt, hanem azért, mert igazán szeretem és büszke vagyok rá.

Mit szerettél volna kifejezni az új lemez címével?

– Nagyon szeretek vezetni, úton lenni, ugyanakkor úgy hiszem, hogy a személyiségedben rejlő lendület és motivációk tartanak igazán mozgásban. Nem vagyok különösebben ambiciózus, mert leginkább a zeneszerzés érdekel, és nem az esetlegesen ezzel járó dicsfény. De jó érzés, ha tartok valamerre, felfedezek új stílusokat, és sikerül egyre többet és jobbat kihoznom magamból. Ez az, ami hajt és vezet engem.

Mivel a név kötelez, a Drive tökéletes hallgatnivaló vezetéshez?

– Szerintem egyértelműen! Imádom bömböltetni a zenét az autóban, és énekelni, miközben nyomom a gázt és tekerem a kormányt. Igazság szerint bírom, amikor hosszú távokat kell levezetnem (nevet).

Már megszokhattuk, hogy ha új lemezzel jelentkezel, azzal együtt új hajviselet is jár. A jelek szerint nemcsak zenészként vagy nyughatatlan, hanem a külsőddel kapcsolatban is…

– Attól félek, kénytelen vagyok egyetérteni veled. Ha van egy állandó kinézeted, az tök jó, és nyilván segít abban, hogy fel- és megismerjenek, de nekem már az is nehezemre esik, hogy néhány hónapig kitartsak egy adott hajszín vagy hosszúság mellett. A változás a véremben van.

Néhány új tetoválást is begyűjtöttél a legfrissebb fotók alapján. Nem gondolod, hogy manapság túl nagy divat lett ebből, és boldog-boldogtalan tű alá fekszik?

– Nem tudom. Nekem bejön, és soha nem azért csináltam, hogy sokkoljam az embereket vagy lázadjak. Bár mostanában már tényleg az számít rendkívülinek, ha valakinek nincs tetkója. De ahogy mondtam, én szeretek új mintákat varratni magamra, és ha ettől kevésbé leszek különleges… hát akkor ez van.

A My Mother Said című gyönyörűséges új dallal köszönetet mondasz a szüleidnek?

– Bizonyos értelemben igen. A versszakok egy az egyben olyan beszélgetéseket idéznek fel, amikben nekem is részem volt a mamámmal és a papámmal. Amikor csatlakoztam a the Gatheringhez, rengeteget aggódtak amiatt, hogy sokat utazom. Most, hogy már én is anya vagyok, megértem, hogy féltettek. Viszont azzal is tisztában vagyok, hogy az egyetlen járható út az, ha megadod a kellő  szabadságot a gyermekeidnek.

Arról is énekelsz ezúttal, hogy vannak olyan személyek, akik sosem változnak. Tényleg így gondolod?

– Határozottan, és van is néhány olyan ismerősöm, akik egyáltalán nem akarnak megváltozni. Pedig szerintem kell az egészséges élethez, hogy nyitott legyél az újdonságokra, és ne zárkózz el a korábban ismeretlen helyzetek elől. El nem tudom képzelni, hogy mondjuk a gyerekkori barátaim azt mondják nekem, hogy „hát te aztán semmit sem változtál, ugyanolyan vagy, mint 25 évvel ezelőtt”. Hogy őszinte legyek, ezzel rendesen kiakasztanának (nevet).

Nagyon egységes lemezt hoztál össze, viszont a Mental Jungle a keleties hatásaival egy kicsit kilóg a sorból.

– Hayko Cepkin török előadóművésszel pár éve már igen jó barátok vagyunk. Amikor Törökországban jártam, fellépett velem, de én is meghívtam az egyik hollandiai koncertemre. Odáig vagyok a hangjától, és mióta ismerem, azóta szerettem volna ezt visszahallani az egyik dalomban. Amikor a gitárosom, Ferry Duijsens, előrukkolt ezzel a keleties hangulatú témával, rögtön tudtam, hogy ez lesz az a bizonyos nóta. A végeredménnyel pedig nagyon elégedett vagyok.

Hihetetlenül felszabadult, optimista hangulat lengi körül a Drive-ot, az utolsó dal pedig egyenesen arról szól, hogy a legjobb dolgok még előttünk állnak. Bízol abban, hogy az új szerzeményekkel tudsz némi fényt csempészni a hallgatók életébe?

– Ó, igen, az csodálatos lenne! Minden erőmmel azon vagyok, hogy pozitív gondolatokat és energiákat közvetítsek a zenémmel.

 

Erdők, testek, anyaság

Erdők, testek, anyaság

Embererdők, lélekerdők, élő és halott testek, szemünkbe lógó és arcunkba csapó indák, melyeket félrehajtva mozdulatok és tekintetek tárulnak elénk. Finy Petra új kötete a Folyékony tekintet friss erővel ragadja meg emberségünk test-lényegét, abszurditását.

finy_1.png

Meghatározó motívuma a kötetnek a halál, pontosabban a halott test, amely néhol megrendítő történetet sejtet – például a címadó versben – másutt a közönyösségen keresztül mutat rá a halál mindennapiságára. Ám ha a testről beszélünk, nem maradhatunk meg csupán az élet-halál (ellentét)párnál. Van itt anyaság – pátosztól mentes, testi értelemben; félmellű nőiség, szexualitás a babaillat mellett, s a test nyomorai: vakság, kicsavarodott gerinc, sebhely és orvosi műhiba.

S a test mellett – a testben – újra meg újra az erdő bukkan föl. A kötet ciklusai az erdő testétől a test erdejéig vezetnek, s időnként kíméletlen pontossággal mutatnak rá arra, hogy akár a külső, akár belső erdőnkről van szó, nem tudunk elszakadni tőle. Ha nejlonzacskók nőnek a bevásárlóközpont melletti fán, vagy gumióvszer tapad a vaddisznó szemére, az éppúgy szól a természetről, mint rólunk.

Számos igen-igen jó vers mellett néhány kevésbé erős mű is került a kötetbe. A fejlődési lehetőség adott, a tehetséghez nem fér kétség, s, hogy az indák sűrűjéből hány tisztás bukkan még föl, az ígéretes költői életút merre alakul, majd eldönti az idő.

 

A dekadens herceg tízparancsolata – avagy mese egy Placebo-albumról

A dekadens herceg tízparancsolata – avagy mese egy Placebo-albumról

Furcsa kastélyban lakott a herceg. A falakat lila kárpit borította, és valami megmagyarázhatatlan okból az épület környékén sokkal gyakrabban esett az eső. Ez azonban nem zavarta a vendégeket. Jöttek, amikor csak a herceg hívta őket. Márpedig hívta őket. Gyakran. Szerette a játszadozásait. Méghozzá hangosan.

placebo.png

Az elején még minden rendben volt. Az elején általában még minden rendben van. Élvezte. Hangosan. A szerelmet. A szerelmet? Annak egy torz, kifacsart változatát. A perverz gyönyöröket. Mindenben benne volt. Semmire sem mondott nemet. Így élt. Ez éltette. Ha kellett, eszközökkel, ha kellett jelmezekkel. Volt, hogy kialakította a Bűntett helyszínét. Egyenruhások jöttek, és a sértett csak egyféleképp vehetett elégtételt…

Néha csak nézte a többieket. Néha elszomorodott. Elszomorodott azon, hogy Túl sok barátja van, akik igazából nem is a barátai. Arcok, néha maszk mögött. Testek. Először még ruhában. Néha azt érezte, hogy elég. Hogy nincs értelme. Megtehet mindent, de nem kell. Volt, hogy éjjelente annyira úrrá lett rajta a kétségbeesés, hogy a mellette fekvő lányt szorította, és könyörgött: Tarts ki mellettem! Nem akart egyedül maradni. Senki sem akar egyedül maradni.

Pedig tényleg mindent megtehetett. Az ő kastélya, a bűn helyszíne, a játszadozások bálterme. Üveg és szatén. Maszkok és pezsgő. Lilás színek. Minden, semmi sem drága. És minden annyira drága. Egyszer felszólította a többieket: Raboljunk bankot! Persze, ez is csak játék volt. A férfiak öltöztek be rablónak, akik nemcsak a zsákmányt vitték el, hanem a banki alkalmazott hölgyek erkölcseit is. Játék volt az egész. Veszélyes játék. Felemésztő játék.

Egyre nehezebben szedte össze magát a kilengések után. Külön szót alkotott rá: orgivornyák. Orgiák és tivornyák. Rosszul viselte. Szúrt a szíve, verejtékezett. Másnap csak feküdni bírt, rázta a hideg. Mintha a tél beosont volna a városba, be a küszöb alatt a palotájába, egyenként kioltott minden fényt, felkúszott az ágyán, és mint egy hatalmas kígyó, körülfonta a szívét. Úgy érezte, Millió apró darabra esik szét. Ki kell lépnie.

Volt a vendégei közt egy, akit különösen szeretett. Egy lány. Mert néha mindegy volt. De ez a lány…  volt benne valami. Az ilyesmit sosem lehet megmondani. Ő kell, és kész. Sosem volt féltékeny, de nála gyűlölte látni, ha mással volt. És tudta, hogy az a másik úgysem tudja megadni neki, amit  akar. Ennek a bolond perverznek, aki mégis úgy mosolygott, hogy attól élénkebb lángra lobbantak  a gyertyák, a pezsgő buborékjai pedig pattogni kezdtek. Tudta, hogy nem jelent neki semmit az a másik. Mégis megsebezte. Szokatlan volt: Kilépő sebek, bele a semmibe.

Talán majd a vallásban menedéket talál. Az önpusztítás, a rombolás, a nihil, a dekadencia elől.
Annak a lánynak a tekintete elől. Nem akart mást, mint Megtisztulást. De ennek is sajátos módját
választotta. Lányokat hívott, akikre apácaruhát adott. Azt akarta, hogy mentsék fel, hogy gyónhasson. A maga sajátos módján, ami után eggyel több mindent kellett meggyónnia. Hogyan keveredett oda az a lány? Mi volt a szemében? Megvetés? Csak nem ő is…? Lehet, hogy neki is több mint egy kívánatos  test? De már késő volt, Elkezdődött a vég.

Kért volna egy második esélyt, de cinikus volt, részeg, nemtörődöm. Élni akart. Azt hitte, ez az. Aztán egy tiszta reggelen rájött. Kell neki. Mindig is kellett. Akkor is, amikor nem akart tudomást venni róla, amikor nem vallotta be magának. Magányosan kóborolt a kertben, rozsdás levelek mellett, amik puha talapzatot adtak az omladozó szökőkútnak. A kövér kis szobor rég nem fújta a vizet. Rég nem voltak bálok, rég nem voltak vendégek. De bentről figyelték a sétáját. Béke volt benne. A herceg furcsa békéje a furcsa kastély kertjében.

Négy év után jelentkezett új albummal a Placebo, és bár a nyitó címadó hallatán azt hihetnénk, hogy folytatódik a 2009-es Battle For the Sun optimizmusa, a következő 9 tételben erre alaposan rácáfol a brit trió. Vannak rockosan rájuk jellemző dalok (Rob the Bank, Purify), melankolikusan rájuk jellemző dalok (Hold On to Me, Begin the End), a Sleeping With Ghosts/Meds világát felidéző dalok (A Million Little Pieces, Exit Wounds), a lemez végén pedig pályafutásuk talán legszebb, legmeghatóbb dala, zongorával, cimbalommal (!), vonósokkal (Bosco). Minden ízében, fanyarságában, sötétségében, lélegzetében, szabadságában igazi Placebo-lemez a Loud Like Love. Hangosan szerethető.

Kisember a nagyvárosban

Kisember a nagyvárosban

Sean Ellis filmje a távoli, egzotikus Fülöp-szigetek szívébe kalauzol, ahol a nagyváros kegyetlenül felőrli a vidékről érkezők tisztaságát. Megszoksz, vagy megszöksz, ahogy a mondás tartja, ám ha a családod mindkettőbe belerokkan, kénytelen vagy egy harmadik útat találni. A Metro Manila (16) lebilincselő film szeretetről, bátorságról, és arról, a kétségbeesés mire rá nem veszi az embert.

Screen-shot-2011-01-25-at-4.37.07-PM.png

Oscar (Jake Macapagal) földműves, rizsföldjének terméséből szerény megélhetésre futja, de gyönyörű feleségével, Mai-jal (Althea Vega) és két kisgyermekükkel nem is vágynak többre. Viszont mikor a helyi kereskedő drasztikusan csökkentett áron hajlandó csak átvenni a terményt választásra kényszerül: maradnak a falujukban, amivel megkockáztatják a nélkülözést, vagy megpróbálnak boldogulni a fővárosban. Két gyerekkel természetesen az utóbbi mellett döntenek. Ám Manilába érve szembesülnek a keserű valósággal, hiszen Oscar, képesítés híján nem sok munkára számíthat, az emberekbe vetett bizalmukat pedig azonnal kihasználják, így már az első nap végére pénz és lakás nélkül maradnak a hatalmas metropolisz közepén. Mivel nincs más lehetőségük maradnak, hogy ne halljanak éhen a szép Mai elszegődik sztriptíztáncosnak, Oscar pedig nemsokára belefut egy kecsegtető álláslehetőségbe.

Manila elitjének elképzelhetetlen gazdagsága miatt a pénzszállítás hatalmas biznisz, ahol katonai múltja és becsületes természete munkához segíti Oscart. A tapasztalt Ong (John Arcilla) társaként olyan vagyonok cserélnek gazdát a segítségükkel, amit még csak el sem tudnak képzelni, Oscar pedig végre segítőre és talán barátra is talál Ong-ban. De hiába fordulnak jóra a dolgok, a korrupt és mocskos Manila még tartogat pár keserű leckét Oscar számára.

A mai világban nem kifizetődő becsületesnek lenni. Körülbelül ez lehetne a Metro Manila egy mondatos összefoglalása, ám a film sokkal több ennél. Közhely, hogy a kisvárosi, falusi emberek mennyivel tisztábbak, kedvesebbek, mint a kapitalizmus fellegváraiban élő társaik, és persze nem is mindig igaz. De a főszereplőink esetében igen. A film nem általánosít, nem a "mocskos nagyváros" és a "makulátlan vidék" áll itt szemben egymással, hanem egyetlen, becsületesen boldogulni próbáló ember harcol az egész korrupt nagyvilággal, ami kiveti őt magából. Nem is kell Maniláig mennie ahhoz, hogy kiderüljön, az ő ideje, az általa képviselt ideális életvitel ideje lejárt: már a saját falujában is átverik, mert megtehetik. Mert a nyílt tekintetű bizalom felett eljárt az idő. Oscar hiába feddhetetlen, hiába tesz mindent úgy, ahogy helyes, ha ettől tehetetlenné válik a kevésbé lelkiismeretes emberekkel szemben. És, legyen akármilyen szomorú is, ez utóbbiak vannak többségben. Ez a helyzet nem is a modern kor "vívmánya", maximum jobban előtérbe kerül a világ materialista felfogása miatt, de a másokba vetett vakhit és bizalom már kétezer évvel ezelőtt is csak a kereszthalálhoz volt elég. Aki túl akart élni, annak mindig is be kellett mocskolni a kezét.

Éppen ezért nagyszerű film a Metro Manila: nem prédikál, nem akar üzenetet közvetíteni, de közben elgondolkodtat saját magunkról, a világról, az emberekről. Minden egyes fordulat szíven üt, még akkor is, ha a történet irányát valószínűleg mérföldekre előre látjuk. Na nem azért, mert annyival okosabbak lennénk főhősünknél, csak mi már hosszú ideje küszködünk abban a világban, amibe ő most csöppent bele. Minden mosoly, minden jótett mögött valami hátsó szándékot sejtünk, Oscar viszont mindent őszintén fogad és őszintén ad. Aztán persze nekünk lesz igazunk, de ahelyett, hogy ez elégedettséggel töltene el inkább elszomorodunk. Oscar és a családja történetét olyan nézni, mint távolból látni egy szörnyű autóbalesetet: tudod, hogy nem tehetsz semmit, tudod, mi lesz a vége, de közben reménykedsz, hátha valahogy mégis megússzák. Csak most az egyszer. Aztán végiggondolod, mit csináltál volna másképp, ha te kerülsz abba a helyzetbe. Te előbb fékeztél volna, te biztosan észrevetted volna azt a gyanús bukkanót az úton, vagy a másik sofőr bizonytalan mozgását. Elkerülted volna, mert el lehetett kerülni. De közben pontosan tudod, hogy ez egyáltalán nem biztos, és ez rémisztő.

Sean Ellis filmje a dráma mellett akciófilm is, ami mindkét viszonylatban keményen gyomron vág és sokáig a nézővel marad. Oscar tiszta tekintete egy olyan világot villant fel, amilyenben jó lenne élni, egy olyat, ahol senki nem ver át, senki nem hazudik és senki sem akar hasznot húzni a másikból. Éppen ezért fáj annyira, ahogy ez a fény lassan halványulni kezd - és ezért olyan reményteljes az, hogy mégsem húny ki teljesen.

 

Programok az őszi szünetre

Programok az őszi szünetre

Sokszor töprengünk azon, vajon mit is csináljunk a szabad napjainkon. Az őszi szünetre és a hosszú hétvégére ajánlunk öt olyan programot, amelyet mi már kipróbáltunk/megnéztünk és nagyon szerettünk. 

oroszlanslid.jpg

Kölyök oroszlán simogatás Gyöngyösön

Újra lehet kisoroszlánt simogatni a gyöngyösi magánállatkertben. Augusztus 29-én született négy kölyök a parkban, amelyeket október 21-e óta lehet látogatni, simogatni. Az alomban két hím és két nőstény kölyök van, mind a négyüket lehet simogatni, általában kettesével, két különböző helyszínen várják a látogatókat. A kicsiket néhány percig lehet simogatni, vagy ugyanennyi ideig játszani velük (már ha éppen van kedvük), utána cserélnek a csoportok. Ez az idő bőven elég arra, hogy elkészüljenek az emlék fotók is, de ha valaki tovább szeretné babusgatni őket, újra be lehet állni a sorba. A kertben további állatok is látható, például egy albínó szamár, mosómedve, teve és lámák is.

A belépő felnőtteknek 900 forint, gyerekeknek 600. Érdemes korán érkezni, hogy elkerüljétek a hosszas sorban állást. A kölykök délelőtt 10 és 12 óra között, valamint 14 és 16 óra között simogathatóak.

Caravaggiótól Canalettóig kiállítás a Szépművészeti Múzeum

Több mint száz olasz, a barokk és rokokó korszakban alkotó mester munkáját mutatja be a múzuem átfogó, nagyszabású kiállítása. Az olasz barokkot ilyen mélységben utoljára egy 1922-es firenzei tárlat mutatta be. A kiállítás időrendben, nyolc szekcióban tárgyalja a korszakot, Caravaggio radikális fordulatot hozó római színrelépésétől a manierizmust felváltó barokk, majd a rokokó és a klasszicizmus kialakulásáig. A belépőt a Gyümölcskosaras fiú fogadja, a közönség azonban további nyolc festményt is láthat az egyetemes művészettörténet egyik legnagyobbjaként számon tartott Caravaggiótól. A mester a kor művészeti elvárásai ellen lázadva vált a manierizmus, valamint a XVII. század eleji naturalisztikus ábrázolás iskolateremtő képviselőjévé. Munkái megkülönböztető jegye az a felfogás, hogy nem ideákat kerget a képein, hanem a valóság törékeny, esendő voltát festi meg. A tárlat a legtöbb képet Caravaggiótól láthatják az érdeklődők, rajta kívül olyan művészek munkái láthatóak a Szépművészetiben, mint Artemisia Gentileschi, Guercino, Luca Giordano, Bernardo Strozzi, Giovanni Battista Tiepolo, Canaletto és Bernardo Bellotto. A kiállított darabok egyrészt a múzeum saját gyűjteményéből származnak, másrészt olyan intézmények kölcsönözték nekünk, mint a londoni National Gallery, a párizsi Musée du Louvre, a madridi Museo del Prado és a római Galleria Borghese.

Kirándulás az Ilona-völgyi vízeséshez

Budapesttől körülbelül másfél órányi útra igazi erdei csodavilágban járhatnak azok, akik ellátogatnak az Ilona-völgyi vízeséshez, ahová Parádfürdőről indul a túra. Az oda-vissza körülbelül két órás séta gyermekekkel is könnyen teljesíthető. Először aszfaltúton vezet a túra, később áttér erdei útra.

Ez a vízesés hazánk legnagyobb szintkülönbségű, természetes zuhataga: 10 méterről esik alá a víz. A hely piknikezésre is gyönyörű, akár a vízesés előtt a köveken ülve el lehet fogyasztani az elemózsiát, akár a néhány száz méterrel arrébb lévő padoknál. A vízesés időjárástól függően hol bővebb, hol kisebb, de mindenképpen megéri megnézni, mert csodálatos környezetben található.

Robert Capa kiállítás a Nemzeti Múzeumban

A leghíresebb magyar fotós, Robert Capa születésének 100. évfordulójára szervezett kiállítás mind anyagmennyiségében, mind hatásában óriási. Ha az ember tényleg alaposan végig akarja járni a termeket, akkor egy bő másfél-két órát rá kell szánnia - és szerencsére bőven megéri mind a jegyárat, mind az eltöltött időt. Capa hatalmas hagyatékának darabjai helyszínek, időszakok szerint csoportosítva pihennek a falakon, az egészet összefogó kérdés pedig ott lebeg közöttük: mi volt Robert Capa? A tárlat bevallott célja a külföldre szakadt fotós rendkívüli életének megfoghatóbbá tétele, a fényképezőgép mögötti ember megmutatása. Nem a történelmi, életrajzi adatok mentén - bár már csupán azokból is filmre illő sztori kerekedik ki - hanem egy végtelenül kíváncsi, életvidám, tehetséges, kissé játékfüggő, egész életében úton lévő ember munkáin keresztül ad bepillantást egy végtelenül izgalmas, letűnt korba. Olyan ez, mint egy történelmi filmet nézni: előre tudjuk, mi lesz a vége, mégis, az utolsó termet elhagyva nehéz nem úgy érezni, hogy a tragikusan fiatalon elhunyt Capában személyes barátot gyászolunk. A Capa-rajongókon kívül bátran ajánlható bárkinek, aki egy kicsit is érdeklődik a történelem, a fényképészet vagy az újságírás iránt.

Séta Budapesten vezetéssel

A Hosszúlépés.Járunk? csapata számos érdekes vezetett túrát szervez Budapesten, amelyeken a város rejtett titkait, kincseit, ismeretlen oldalát mutatják be. November 2-én és 3-án is lesz túrájuk, az első napon az Egy falat Kína elnevezésű gasztrotúrán vehettek részt, amely a fővárosi „kínai negyed" környékére vezet. Ennek a túrának a kezdeti verzióján (elődjén) mi is jártunk, nagyon szerettük. A sétán felkeresitek a ruhaboltok között megbújó minipacokat, streedfood árusokat,  majd a gasztro felé veszitek az irányt. A „Nem étterem” feliratú kínai étkezdében hamisítatlan ázsiai hangulatban ételkóstolón vehettek részt a leghíresebb fogásokból. A séta közben persze nem csak gasztronómiáról lesz szó, megismerkedhettek Petőfi kínai népszerűségének történetével, egy bubble tea boltnál a kínai teákról, egy masszázsszalonnál pedig a nyugaton is egyre népszerűbb hagyományos keleti gyógyászatról hallhattok majd sok érdekességet.

November 3-án Aczél György nyomában járhattok majd. Az újlipótvárosi sétán két órára elevenné válik az elmúlt évtizedekből ismert 3T világa, alul- és felülnézetből egyaránt. Megismerkedhettek a Kádár-kor értelmiségének mindennapjaival; megfigyeltekkel, megfigyelőkkel és megrendelőikkel, akik gyakran egymás szomszédai voltak Újlipótvárosban. Bepillanthattok a Kádár-rendszert balról kritizálók mindennapjaiba, és megismerkedhettek a demokratikus ellenzék születésével is. Emellett megmutatják, hol vonultak a tankok 1956-ban és hol dolgozott Kádár János, végül egy titkos átjáró után eljuttok Aczél György lakóházáig.

Táncos színpadi csoda Kulka Jánossal és Vári Évával

Táncos színpadi csoda Kulka Jánossal és Vári Évával

Zseniális páros, egy zseniális darabban – ez a Hat hét, hat tánc Kulka Jánossal és Vári Évával a Thália Színházban. November 9-én 250. alkalommal kerül színre. 

hat-het-hat-tanc7_1.png

Több mint hat éve mutatták be a Hat hét, hat tánc című előadást Kulka János és Vári Éva főszereplésével, amely azóta is óriási siker, nem véletlenül. A darabban minden megvan, amire egy 
jó show-hoz szükség lehet: kitűnő színészek, akik még kitűnőbb alakítást nyújtanak, remek rendezés, jó történet, találó díszlet, menő jelmezek. Pont. Nincs hiba.

Az Orlai Produkció híres arról, hogy hihetetlenül szórakoztató vagy éppen elgondolkodtató, jó minőségű előadásokat hoz össze (például az Esőember, A kellékes, a Kramer kontra Kramer, a Rose, A nagy négyes, Czukor Show) jól kiválasztott színészekkel, rendezővel, stábbal. Az emberi kapcsolatokról, barátságról, betegségről és elmúlásról szóló előadás is ezek közé tartozik, a kezdetek óta zajos siker. De mint, ahogy fent írtuk, nem véletlen: vígjátékba ágyazva, remek poénokkal beszél olyan témákról, amelyekkel az emberek nem foglalkoznak szívesen. Így viszont mindenki elgondolkodik rajtuk.

Lily (Vári Éva) 68 éves idős hölgy, aki eldönti: táncórákat vesz. Ehhez azonban nem tánciskolába iratkozik be, hanem otthonra „rendel" egy iskolától magántanárt. A „Hat táncóra hat hét alatt” tánciskola Michaelt utalja ki hozzá. A középkorú, szabadszájú, frusztrált tanár és Lily viszonya nem indul túl fényesen, azonban idővel egymáshoz csiszolódnak, és az első egymás torkának ugró pillanat után, a tánccal töltött hetek alatt barátokká válnak. Swingelnek, tangóznak, diszkóznak, de a tánc nem tarthat örökké...

A Hat hét, hat tánc napjainkban, ha lehet mondani, még aktuálisabb, mint valaha. A témák, amelyeket boncolgat, az üzenetek, amelyeket hordoz mindenki számára fontosak (vagy legalábbis az kellene, hogy legyen) és elgondolkodtatóak. A legfontosabb mondandója talán az, hogy ne legyünk előítéletesek, ne ítéljünk meg valakit anélkül, hogy megismernénk az illetőt, a helyzetét. Emellett benne van az is, hogy muszáj időt áldoznunk egymásra, a kapcsolataink ápolására, benne van a melegek helyzetének kérdése és még sorolhatnánk, de nem akarunk mindent lelőni. Fontos előadás ez, minden szempontból, szerintünk a kötelező kategóriába tartozó.

Richard Alfieri, a történet írója Amerikában találta a témát, ahol az idős emberek az öregek otthonában tengerre néző pan

Az özvegy lelkészné - aki kezdetben férjét élőnek hazudja –, és a meleg tánctanár története azonban nem lenne ennyire jó a két zseniális színész, Vári Éva és Kulka János, valamint a rendező, Ilan Eldad nélkül. Kulka hibátlan alakítást nyújt, lubickol a szerepben, igazi jutalomjátéknak tűnik számára Michael karaktere. Ő amúgy is azon művészeink közé tartozik, akik rendszeresen meg tudnak újulni a különböző előadásokban, akik mindig más arcukat mutatják, itt és most azonban egy esten belül mutatja meg számos arcát a nézőknek. Váriról is tudva levő, hogy szinte bármit eljátszik, legyen szó Piafról, vagy egy musical csókos asszonyáról, esetleg egy a hetvenes éveihez közelítő özvegyről. Most is hihetetlen színpadi bája van, Lily karaktere óriási ívet ír le előttünk Várinak köszönhetően. A két színész külön-külön lévő játéka azonban nem lenne elegendő a sikerhez, kell hozzá az is, hogy remek párost alkotnak, hihetetlenül érzékeny a kettősük. Ilan Eldad annak idején csodásan ráérzett arra, hogy őket kell összehoznia erre a darabra.orámával és luxuskörülmények között várják az elkerülhetetlen véget. És bár hazánkban ez nem igaz, az előadás más részei igenis akár Magyarországra is vonatkoztathatóak: előítéletek, elmagányosodás, hazugságok.

Megérdemelten kapott vastapsot a két művész az előadás végén, jogos az ováció, nem véletlen a telt ház. Reméljük, hogy sokáig fut még a darab ezzel a párossal.

Fotók: Orlai Produkció/Almási J. Csaba

 

I don’t care, I (don’t) love it – ilyen volt az Electronic Beats

I don’t care, I (don’t) love it – ilyen volt az Electronic Beats

Egy szalagavató buli keveredik a hegyvidéki romantikával, miközben szakállas fazonok masíroznak a nézőtéren, a színpadon pedig latex szoknyás orosz diáklányok, valamint SP és Fluor Tomi hispán megfelelői váltják egymást. Szürreális éjjeli élményekben bővelkedett az Electronic Beats.

charli4.jpg

Kezdődött az egész azzal, hogy egy gazdátlan személyi pislogott ránk szomorúan a Millenáris egyik padján. Bíztunk benne, hogy a tulajdonos pusztán csak elvesztette, és testi vagy vagyoni kárt nem tartogatott neki ez az este. A Teátrumban elsőként fellépő Washed Out sem sok kárt okozott, hiszen elektronikus alapú (minő meglepetés…) dalaik inkább alkalmasak álmodozáshoz, mint eszement szeleteléshez. Nem véletlen a jellemzésekben szereplő chill wave és dream pop jelző: a koncert közben folyamatosan azon kényszerképzetek között ingadoztam, hogy ez most egy amcsi gimis bál, ahol mindjárt megválasztják a suli királyát és királynőjét a falakra fröccsentett fények árnyékában; vagy egy Danielle Stelle regényből készült film zenéjét hallom, miközben a hegyek közé eldugott nyaralóban meghitten enyeleg egy párocska a kandalló elé terített medvebőrön.

Mindehhez jött még a zenészek egészen színes fizimiskája: dobosuk egy 1978-as NDK pornófilmből lépett ki, billentyűs/gitárosuk zubbonyával és torzonborz fejével Fidel Castro ifjúságát juttatta eszembe, Ernest Greene énekes/billentyűs/gitáros meg a leggázabb ’N Sync és Backstreet Boys poszterekre kívánkozott. Alig jutott több nekik, mint fél óra, amibe próbáltak annyit belesűríteni a modern Jean Michel Jarre ihlette dalaikból, amennyit csak lehetett. Leginkább semleges utórezgéseket keltettek, amiben közrejátszhatott az is, hogy az énekből semmit sem lehetett érteni, bár ebből egész éjszaka sportot űzött a hangmérnök.

charli2.jpg„Nagyon csajos, nagyon nyál és nagyon pop” – így harangozta be Charli XCX produkcióját egyik ismerősöm az átszerelés alatt. Nem is lőtt mellé, viszont sajnálatos módon a „nagyon jót” nem illeszthetem oda a felsorolás végére. Az már magától értetődő, hogy a zenész hölgyikék igen csintalanra vették a figurát fehér blúzaikkal, nyakkendőikkel és falatnyi szoknyácskájukkal, és nem maradt el tőlük sokkal a 21 esztendős Charli sem neccharisnyájával és vadóc pillantásaival. Hiába, a jókislányokra a kutya sem kíváncsi. Meg az is benne lehet ebben az outfitben, hogy ha már a dalok semmitmondóak, akkor próbáljuk meg a külsővel a színpad elé szegezni az embereket (vagy legalább a férfiakat).

Ugyanis amit muzikálisan elővezetett a négy grácia, az legalább annyira karcsú volt, mint a pedáljain szteppelő gitárosuk lába. Attól, hogy valaki háromperces popnótákra adja a fejét, az még nem jelenti azt, hogy ezek a szerzemények jók is. Charli kisasszony zenéje a tipikus egyik fülön be, másikon ki szindrómát hozta. A csaj próbált nagyon elszántnak és keménynek látszani, ezért sűrűn használta a „fuck” kifejezést, ami inkább szánalmas és nevetséges volt, semmint bevállalós. A How Can I alatt azért kiderült, hogy Charlinak vannak jobb pillanatai, még ha bántóan kevés is. Szimbolikus volt, hogy a legnagyobb ovációt az az I Love It váltotta ki, ami tulajdonképpen Icona Pop dala, és a mi pacsirtánk csak vendégszerepel benne. A szemtelenül fiatal titániának még van hova fejlődnie, de pont az életkorából adódóan erre van ideje és lehetősége bőven – és rá is fér.

A plakátokra odapingálták John Talabot és a Noze neve mögé, hogy live. Hát milyen lehet, amikor nem live? Akkor csak egy laptopot raknak ki, esetleg CD-ről vagy Pendrive-ról szól a talpalávaló? A rendkívül spanyolos hangzású John Talabot védelme érdekében azért meg kell jegyeznem, hogy ők legalább mindent megtettek annak érdekében, hogy rászolgáljanak az „élő” címkére. Hazánk lemezlovasainak nagy részét el lehetett volna látni azzal a felszereléssel, amit a duó használt: ezeket aztán becsülettel be is vetették, így minden samplert, effektet és sub basszust ők szólaltattak meg – valóban élőben. A két srác úgy festett, mint egy-egy mediterrán SP vagy Fluor Tomi, zenéjük azonban különbözött a honi párosétól. Kellemesen táncolható, belefeledkezős setjük az a fajta volt, amit órákon keresztül lehet fülelni: ha csak ők prezentáltak volna az Electronic Beats-en, azt sem bántam volna.

john3.jpgA Noze kettőse már sokkal minimálabb kiadással próbálkozott: két mac mögül igyekeztek átmozgatni a közönséget. Amikor gajdolászva kántálni kezdtek az umca-umca ritmusokra, a Balkan Fanatik neve úszott be lelki hallójárataim vizébe, csak hát Lepéék sokkal élvezhetőbben művelik ezt a stílust. Ennél a pontnál végleg darabokra téphettem azt a hipotézisemet, hogy itt egy vájtszenzésön jellegű hummeres proc-partin lesz jelenésem, ahol hajzseléket és platform cipőket kerülgetek majd. Elnézve az egy négyzetméterre jutó szakállakat, edzőcipőket és cicanacikat, inkább egy hipszter buliba keveredtünk. Mivel eme irányzathoz társítanak egyfajta megfáradt világundort és érdektelenséget, ezért nem volt meglepő, hogy a fellépők egyike sem hozta láncszaggatóan tűzbe a jegyet váltókat. Mintha a zenei felhozatal csak afféle kísérőprogram lett volna egy kis társadalmi érintkezéshez.

Midőn a Noze produkciója kiűzött a teremből, a ruhatáros fiútól megtudtuk, hogy sokkal jobb fantasy regényeket olvasni, mint tévézni; kivéve, ha Forma-1 és snooker megy a mamánál. Non plus ultraként elhárítottunk egy karszalag átadási-átvételi próbálkozást attól a fiatalembertől, akivel a Mennyei próféciákról kiáltoztunk egymásnak; és ennél a pontnál jobbnak láttuk, ha otthon, párnára hajtott fejjel próbáljuk meg kitalálni, hogy csak álmodtuk-e az Electonic Beats Fesztivált, vagy valóban magáévá tett az esemény minket. Feltehetőleg utóbbi nyert.

Fotók: Horváth Kata

True – lagymatag debütálólemez Avicii-től

True – lagymatag debütálólemez Avicii-től

Avicii-t, az alig 24 éves svéd DJ-t már a világ legjobbjai között tartják számon, első stúdióalbuma azonban elég lagymatagra sikerült. Sablonos szövegek, unalmas elektró hangzás némi folkos beütéssel és pár instrumentális résszel feldobva – ez a True.

avicii-true-album-stream-official-2013-HQ-listen-full.jpg

A 2013-as év sem telhetett el Avicii-sláger nélkül, elsőként az I Could Be The One lett mindenki kedvence, majd villámcsapásként robbant be a nyár slágere, a Wake Me Up!, amivel a fiatal svéd DJ minden korábbi sikerét felülmúlta és számos rekordot állított fel. Első stúdióalbumán, a True-n olyan neves előadók is közreműködtek, mint Aloe Blacc, az Incubusból ismert Michael Einzinger, a híres bluegrass énekes Dan Tyminski valamint a legendás Mac Davis.

A szeptemberben megjelent közel ötvenperces lemez két nagy slágere, a Wake Me Up! és a You Make Me, már nyáron a bulik alapzenéi közé tartozott, épp ezért nagy elvárásokkal ültem le meghallgatni a True-t, de miután végeztem a tíz számmal leginkább csak csalódott voltam. A már említett két nyári sláger mind stílusában, mind hangulatában lefedi szinte az egész albumot.

A Hey Brother egy könnyen fogyasztható, mondhatni diétás country-house nóta lett, amit pár nap elteltével könnyedén elfelejtünk sablonos szövegével együtt. Az Addicted To You számomra a lemez egyik gyöngyszeme, valódi erőssége azonban Audra Mae hangjában rejlik. Az oklahomai énekes és szövegírónő kissé rekedtes, mély hangjára rögtön felkapja a fejét az ember, és így a szöveg szempontjából „tizenkettő egy tucat” típusú szerelmes dalt sikerült élővé és szerethetővé tenni. Az ezt követő nyolc perces Dear Boy már jóval kevésbé élvezhető. Na nem mintha bármi probléma is lenne a dubsteppel, azonban ez az olcsó Skrillex utánzat tizenöt évvel ezelőtt is csupán egy hatodrangú disco sláger lehetett volna. Hasonló a helyzet a Shame On Me-vel és Lay Me Down-nal is. Majd jön a Hope There’s Someone, ami akár jó is lehetne, ha az elektró hangzásvilágot inkább instrumentálisra cserélte volna a svéd DJ, így viszont Linnea Henriksson hangja elveszik az unalmas basszus és billentyű rengetegben.

A lemez záródala a Heart Upon My Sleeve hoz némi fényt, és felvillantja előttünk a reményt, hogy mégsem keserű szájízzel kell kivennünk a cd-t a lejátszóból. A várva várt instrumentális elemek megérkezése, a vonósok játéka kiemeli a dalt a többi közül, és csak remélni merem, hogy a második nagylemezen már inkább az ilyen típusú számok lesznek hangsúlyban. Összességében egy lagymatag, unalmas album a True, de talán a következő majd jobban sikerül.

Macskaterápia Jackson Galaxy-módra

Macskaterápia Jackson Galaxy-módra

Jackson Galaxy neve sokak számára ismerős lehet, ő az a férfi, akihez az amerikaiak fordulnak, ha problémássá válik a cicájuk viselkedése. Regényéből, a Pokoli macskákból nemcsak hasznos macskatartási-tippeket kaphatunk, de megismerhetjük a doromboló szőrgolyók életjavító, terápiás hatását is.

14225.jpg

Lepisilt falak, feldöntött vázák, szétkapart bútorok és harapásnyomokkal díszített emberi végtagok – a macskatartók számára ezek bizony nem ismeretlen problémák. Van, hogy cicánk egyik napról a másikra kifordul önmagából és, mint egy őrült terrorizál minket és rombolja az otthonunkat. Mi pedig csak nézzük és fogalmunk sincs, mi hozhatta elő ezt a démoni szörnyet az imádni való szőrgolyónkból. Jackson Galaxy könyve egyrészt ehhez nyújt segítséget. Rengeteg hasznos tippet kapunk, hogyan kezeljük a macskánkat, mi lehet az egyes problémák kiváltó oka. Megismerhetjük a Cat Mojo módszert, a Cicatkins-diétát és arra is megtanít minket az író, hogyan szoktassunk össze két nem túl barátkozó természetű cicát.

A Pokoli macskák azonban még sem egy tipikus, „hogyan regulázd meg rosszcsont cicádat” típusú könyv, sokkal inkább egy önéletrajzi mű, amelynek egyik főszereplője Benny. Benny, a kis termetű, rövid szőrű, szürke kandúr, akit fiatalkorában elgázoltak és a medencéjét komoly károsodás érte. Ő az a macska, aki megváltoztatta Jackson Galaxy életét, és a drogos, alkoholista férfiból, egy tiszta, az állatvédelem iránt elkötelezett embert faragott. Talán furcsa, sőt giccses lehet így első hangzásra, de ez nem egy csöpögős, „Coelho-bölcseleteken” alapuló történet, hanem maga a rideg és gyakran taszító valóság. Az író őszintesége és nyíltsága példaértékű bármilyen függőségben szenvedő embernek.

Galaxy nem próbálja megszépíteni a múltját. Keményen és egyszerűen ír drogozási szokásairól, arról, hogy a gyógyszerek, a különböző kábítószerek és az alkohol, milyen fokú mentális és fizikai problémákat, betegségeket okoztak neki. Végig vezet minket a leszokás hosszú és igencsak rögös útján, aminek a végére nem pusztán tiszta lett, de ő lett a világhírű macskasuttogó. A férfi, aki a legrakoncátlanabb, legelvetemültebb cicákat is képes megnyugtatni. Azonban mindez Benny nélkül nem sikerült volna. A macska volt Galaxy számára a kapcsolódási pont a világhoz, az élethez, akiért megérte végig csinálni a legfájdalmasabb pillanatokat is.

A Jaffa Kiadó gondozásában megjelent könyvet nem csak a Pokoli macskák televíziós sorozat nézőinek ajánljuk, de minden cicaszerető embernek, sőt, azoknak a szenvedélybetegeknek is, akik most próbálnak leszokni, vagy akik már hosszabb-rövidebb ideje tiszták. Jackson Galaxy történetéből rengeteg erőt meríthetünk, hogy leküzdjük az élet hullámvölgyeit, miközben még a macskák lelkéhez is közelebb kerülünk.

 

Gyilkosság a könyvesboltban

Gyilkosság a könyvesboltban

Velőtrázó sikoly szakította félbe a Fókusz Könyváruház csendjét péntek este, majd egy hulla is előkerült a polcok közül. De vajon ki lehetett a gyilkos? A rejtély megoldásában Kovács Noémi, krimiíró volt segítségünkre, így alig egy óra múlva már bilincsben szállították el az elkövetőt. Az Interaktív krimiszínház Vérrel írva című előadásán jártunk.

krimi.jpgLelkes krimirajongóként már számtalan gyilkossági ügyben nyomoztam együtt Hercule Poirot-val, Sherlock Holmes-szal vagy épp Maigret felügyelővel, így mikor először hallottam az Interaktív Krimiszínházról, rögtön tudtam, hogy nekem is ott a helyem a közönségsoraiban. A pár évvel ezelőtt megrendezett C.S.I. kiállítás után, már volt némi elképzelésem arról, hogy vajon mi várhat rám a könyvesboltban, de Kovács Noémi és csapata felülmúlta a várakozásomat.

Péntek este hat órára megteltek a széksorok a Rákóczi úton lévő Fókusz Könyváruház emeletén. A kíváncsi közönség jó detektívekhez mérten, már ülve is a környezetét pásztázta, árulkodó nyomok után kutatva, hogy vajon mi vár most rájuk. Egy velőtrázó sikollyal, melytől mindenki megdermedt egy pillanatra, kezdetét vette a közel egyórás interaktív előadás. Kovács Noémi, a Lélekölő írója, biztos kézzel vezetett minket végig a nyomozás különböző fázisain. Először szemrevételeztük magunknak a hullát, kiderítettük ki ő, majd következtetek a tárgyi bizonyítékok és a kihallgatások. Persze mindez így egyszerűen hangzik, azonban a játék lényege, hogy folyamatosan dönteni kell, és aki rossz bizonyíték mellé teszi le a voksát, ami nem viszi előrébb a nyomozást, az ki esett a játékból és már csak, mint néző élvezheti tovább a műsort. Azon agyafúrt és szerencsés „nyomozók”, akik viszont végig jó döntéseket hoznak, értékes nyereményekkel lesznek gazdagabbak.

Be kell valljam, én bizony már az első körben kiestem, de ettől függetlenül rendkívül élveztem az előadást. Hatalmas mosollyal az arcomon figyeltem a nyomozás menetét, és ha lehetett, kibicként okoskodtam is egy kicsit, a még játékban maradt „nyomozóknak”. Kovács Noémi igazán rafinált gyilkosságot eszelt ki a számunkra, így kíváncsian várom a következő előadást, ahol egy újabb gyilkossági ügy szálait kell majd kibogozni.

A következő előadásról a Líra Könyv és a Szöveg Színház Facebook-oldalán lehet informálódni. Kovács Noémi annyit elárult, Halloween-re különlegesen félelmetes gyilkossággal készülnek.

 

A régmúlt kísért a jelenben

A régmúlt kísért a jelenben

Egyes események, melyeknek részesei vagyunk, vitathatatlanul kihatnak ránk életünk utolsó napjáig. Nemcsak akkor, ha mi vagyunk a történések főszereplői, hanem akkor is, ha csak a partvonalról figyelünk. És aztán sokszor kiderül, hogy a meccs sem csak a pályán zajlik. Még ha évtizedekkel később is történik ez meg.

A Felfelé folyik, hátrafelé lejt egy történetet mesél el, kétféle nézőpontból. Egyszer az események sűrűjéből az ÉN, egy sértett kamasz szemszögéből, aztán egy dúló érzelmi vihar után évtizedekkel a MI vagy inkább az ŐK kerül előtérbe egy nyugdíjas öregúr történetében.

Fiatalkori botlásainkkal, hibáinkkal, saját sutaságunkkal, vagy éppen a sors alakulásával is vitába szállunk emlékezetünkben és utólag készségesen elhisszük az eseményeknek azt a verzióját, amelyik könnyebb a lelkünknek. Önvédelemből-e vagy csak önzésből, de az ember szeret szépíteni. Ezért van talán, hogy az idő minden emléket megszépít és minden sebet begyógyít.

Az idő múlásával sokszor játszik furcsa játékot velünk a saját elménk. Valóban úgy történt, vagy csak úgy akarunk emlékezni rá? Hogy képes az ember olyan szinten átírni az igazságot, hogy maga is elhiszi azt? Miként tudja egy rég elfeledett emlék újbóli – és már valós tényeket megmutató – felbukkanása meglepni azt is, aki részese volt az eseményeknek? Ezeket a kérdéseket teszi fel Barnes regénye, de válaszok helyett csak néhány útjelzőt ad saját válaszaink megkereséséhez.

JB_felfele


Mi történik akkor, ha évtizedek múltán előkerülnek a valós tények, melyek sehogy sem illenek az igazságot oly’ gondosan palástoló, elfedő emlékeinkbe? Milyen mélyre tudjuk elásni a valóságot? És a mélység vajon garancia arra, hogy soha nem szembesülünk vele? Más kérdés, és talán még fontosabb, mint saját kénylemünk felborulása, hogy milyen hatással vannak botlásaink mások életére?

Julian Barnes új regénye, amely a Partvonal Kiadó gondozásában jelent meg, szépirodalmi magasságokban mesél mély emberi érzésekről és sorsokról. Egy esetlen kamaszszerelem, néhány rosszul megválasztott mondat, egy meggondolatlan tett évtizeteket, sorsokat, életeket határozhat meg. És ezekből a hatásokból hiába akarjuk kivonni magunkat, az élet előbb-utóbb mindenképp szembesít azzal, amit elferdítettünk emlékeinkben. Az ezt kísérő lelki folyamatok élethű leírása Barnes regénye, mely az Egyesült Királyság legjobb regényeként a Man Booker díjat is kiérdemelte 2011-ben, nem véletlenül. Olvasmányosan, mégis érzékletesen, hangulatokat, érzéseket megidézve meséli el Tony Webster történtét, amolyan „akkor és most” képekben.

És tényleg, az emberi elme képes átírni a történelmet. Egy időre, talán.

A regény a Partvonal Kiadónál jelent meg.

Csokicseppes, vaníliakrémes, mandulás - kürtőskalács minden mennyiségben

Csokicseppes, vaníliakrémes, mandulás - kürtőskalács minden mennyiségben

A hétvégén a jellegzetes székelyföldi süteményé a főszerep a budapesti Városháza Parkban. Az I. Kürtőskalács Fesztiválon a hagyományos kelt tésztából készült finomságok mellett, olyan különlegességeket is megkóstoltunk, mint a csokicseppes vagy a vaníliakrémmel és eperöntettel töltött kürtőskalács.

kalacs.jpg

A nemsokára tíz éves születésnapját ünneplő Vitéz Kürtős idén ősszel életre hívta az ország első Kürtőskalács Fesztiválját. Október 12-én és 13-án a Városháza Parkban nem csak az édesszájúak, de a lisztérzékenyek vagy épp az egészséges életmód hívei is megtalálhatják a számításukat, azaz a kalácsukat.

A kürtőskalács elkészítésének és ízesítésének számtalan módja van, így a fesztiválon faszénen vagy olajban sütve, végtelen számú ízvariációban és számos méretben kapható a kelt tésztából készült finomság. A látogatók megismerkedhetnek a hagyományos székelyföldi sütemény készítésének a módjával, sőt a közös sütés is szerepel a szombati programban. A "Kürtőskalács egyszerre sütés rekordjához" összesen 200 darab kalácsnak kell egyszerre sülnie.

Aki azonban csak falatozni szeretne, és a sütést meghagyná a profiknak, rengeteg különböző ízesítésű és méretű kalácsból válogathat. Természetesen megtalálhatóak a hagyományos, cukros, fahéjas, diós, kókuszos, kakaós, mandulás kürtőskalácsok, de olyan különlegességekre is lelhetnek a látogatók, mint a csokicseppes kürtőskalács. Ez utóbbit mi is megkóstoltuk, és bátran ajánljuk mindenkinek.  Az omlós, puha, édes tészta és az apró csokicseppek kombinációja igazán ütős párosítás. A modern minikalács a Kürtőske is belopta magát a szívünkbe, a vaníliakrémmel, tejszínhabbal, vagy épp eperöntettel töltött ínyencségekkel pedig egyszerűen nem tudtunk betelni. A Kürtős Krémes és Kürtős Csapágy fantázianévre hallgató finomságok 300 és 400 Ft-ba kerülnek.

2013-10-11-278.jpgAzonban a liszt- és tejérzékenyeknek, valamint az egészséges életmód híveinek sem kell otthon maradniuk, a szervezők gondoltak rájuk is. A fesztiválon olyan újdonságok is kaphatóak, mint a teljes kiőrlésű lisztből vagy glutén- és laktózmentes alapanyagokból készült kalácsok. A gluténmentes kürtőskalács kissé kemény, és némi utóízt is tapasztaltunk, de alapvetően komolyabb problémáink nem voltak vele, a teljes kiőrlésű lisztből készült sütemény, azonban nem nyerte el a tetszésünket. Sem az íze, sem az állaga nem hasonlított az általunk oly nagyon szeretett kürtőskalácsra.  A nagy kalácsok ára 900 és 1200 Ft között mozog.

A rengeteg édesség mellett lacipecsenyés, pálinkás standok is vannak, azonban érdemes jobban szemügyre venni a bio házicsokikat is, a pisztáciást jó szívvel ajánljuk, de bio lekvárokat és sajtkülönlegességeket is kóstolhatunk. A kulináris élvezeteket jó zenével párosították a szervezők, szombat délután színpadra lépnek az X-Faktor erdélyi csillagai, Csobot Adél, Baricz Gergő és Antal Timi, őket pedig a Keresztes Ildikó Band követi este nyolc órától. Vasárnap a Hot Jazz Band és a Balkan Fanatik húzza el a látogatók nótáját. A gyerekeket kézműves foglalkozások, rajzverseny, arcfestés, lufi hajtogatás és különböző Székelyföldi interaktív játékok várják.

A fesztiválról további információt itt találtok.

Matrjoska Bisztró: orosz gasztronómia márpedig létezik

Matrjoska Bisztró: orosz gasztronómia márpedig létezik

Be kell vallanom, a magam részéről némileg kétkedve álltam hozzá a kérdéshez, de mindig érik az embert kellemes meglepetések. Engem most például az, hogy az orosz gasztronómia igenis méltó a gourmet közönség figyelmére is, de kezdő ínyenceknek is bátran ajánljuk a Matrjoskát.

matr1.jpg

Budapesten jó orosz konyhát ezidáig nem nagyon próbáltunk, most viszont szembejött a lehetőség a Lőrinc pap téren. A Matrjoskában, a főváros újonnan nyílt orosz bisztrójában végre alaposabban elmélyedhettünk az orosz konyha rejtelmeiben, természetesen mindezt a legautentikusabb fogások végigkóstolásával.

A Matrjoska már enteriőrjében is különleges, a falra festett, az orosz kultúra „ismert sztárjait” felvonultató képekkel, a nyírfából vagy éppen kiszuperált szamovárokból (kézzel lyuggatva!) készült csillárokkal vagy a nyers fafelületekkel egyszerre idézi elénk a végtelen tajga képét és annak vendég- és vodkaszerető népét. Itt kérem még a csapolt sör is szamovárból kerül a korsókba, a kialakításban tehát a legapróbb részletekig mindenben visszaköszön a „ruszki hatás". Természetesen nem csak a mai Oroszország, de az egész volt Szovjetunió lenyomata megtalálható mind a belső terek hangulatában, mind pedig az ételek és italok összeállításában.

Bár a menüsor még fejlesztés alatt áll, néhány fogás biztosan és stabilan szerepelője lesz az étlapnak, ezeket pedig végig is kóstoltuk, természetesen minden esetben szigorúan az objektív tájékoztatás jegyében, de nagy élvezettel.

Számunkra új felfedezés volt, hogy orosz barátaink is ismerik a „padlizsánkrémet”, bár ők ezt paradicsomosan, erős kaportámogatással, a Matrjoska konyhájában pedig ráadásként helyben készült pékáruval készítik. Mindkét konyhai remek önmagában is lenyűgöző, az ízkombinációt pedig a hozzá kínált kvass tette teljessé, ami túl azon, hogy a „valódi folyékony kenyérként” aposztrofálható, az oroszok válasza lehetne a ciderre.

De természetesen messze nem áll meg itt (és ezen az alkoholfokon) az italfelhozatal, a szeljodkához a legjobb orosz vodkákból válogattak nekünk. A sós lében pácolt hering, amit főtt burgonyával, némi ecetben „lefegyverzett” hagymával, és a hely saját, petrezselyemmel bolondított olivaolajával tálaltak elénk, azonnal és egyöntetűen kedvenc lett. Akinek a magyar felhozatalból vannak csak rémképei – és rémes emlékei – a vodkáról, semmiképp ne hagyja ki a Tovaritch! (Elvtárs!) névre hallgatót (az egyébként impozáns vodkagyűjteményből), mert ez az igazán jó „vizecske” egy lapon sem említhető a nálunk bejáratott márkákkal. Selymesen csúszik végig, melengetve testet és lelket, nem utolsó sorban pedig tényleg remekül harmonizál a szeljodkával.


És amit már valószínűleg sokan vártak, jött a borscs. A köztudatban orosz, a valóságban viszont ukrán recept alapján készült leveshez instrukciókat is kaptunk: vajas kenyérrel és fokhagymával (vagy hagymával), tejfölösen fogyasztandó. És valóban, az egyszerű, de népszerű fogás így lett nagyszerű.

Már ezen a ponton egyértelműen levett minket a lábunkról a ruszki konyha, és még nem volt vége. A füstölt lazac – savanyúkáposzta-saláta összeállítás is okozott némi meglepetést, ahogy a további fogásokat kísérő magyar borok is, és természetesen mindegyik pozitív volt. A pelmenyi és befejezésként a szirnyiki ránézésre akár ismerősnek is tűnhet, ezeknél a raviolival és az amerikai palacsintával való hasonlóság volt, ami a meglepetést okozta. Ízek tekintetében viszont jelentős különbségeket és maradandó élményeket jelentettek. A hússal töltött tésztabatyuk és a túróval készült, vaskos-puha lepénykék is rengeteg variációban fogyaszthatók, de a Matrjoska-féle tálalás számunkra maga volt a tökély.

És hogy a fenti remekeket még elérhetőbbé tegye a nagyközönség számára, a bisztró ebédmenüvel és delikát pulttal is várja majd az éhes (és szomjas), hagyományos orosz ízekre vágyó vendégeket.

A hely és a konyha tehát egyértelműen a kötelezők listáján szerepel, az orosz gasztronómia pedig a továbbiakban őszinte csodálatunk és rajongásunk tárgyát képezi.

Mai napra

„Naponta megújuló boldogság, hogy valaki beszél hozzám a könyv lapjairól, és ezt az élményt megismételhetem, sőt ez az élmény a korom és életkörülményeim áltozásával mindig más és mást közöl.” (Szabó Magda)

süti beállítások módosítása