A briliáns Az utolsó skót királyt jegyző Kevin Macdonald új, Majd újra lesz nyár (16) című filmjének izgalmas alapötletét sajnos bedarálja az Alkonyat-jellegű romantika. Nem kifejezetten rossz film, de lehetett volna sokkal jobb, így viszont csak egy ki nem használt lehetőség marad.

Pedig a kitörő harmadik világháború árnyékában kibomló tiniszerelem története ígéretesen indul, de amint szerelmi szál a vágyakozásnál konkrétabb formát ölt, elfogy az energia és az ötlet a filmből. Persze a tinédzser szerelmek esetében a legkevésbé sem lehet számon kérni a hitelességet, tizenöt évesen bőven elég annyi, hogy szépnek találunk valakit, és bumm, szerelmesek vagyunk. Ez a Majd újra lesz nyárban is rendben van, bájos és esetlen, ahogy Daisy (Saoirse Ronan) megigéződik a fess és hallgatag Edmondtól, és ha nagyon akarom, még a fiú részéről is megtalálom azt a pontot, ahol megtetszett neki a lány - na meg Saoirse Ronan gyönyörű, szóval ebben sincs hiba.

A gondok inkább ott kezdődnek, amikor a kettejük kapcsolatát megnehezítő tényezők (mint hogy valamilyen, a filmben meg nem magyarázott rokoni kapcsolat van köztük vagy a háború előszele) az első csókkal felszínre kerülnek, azonnal elvágják a szerelem útját, majd alig egy nap múlva mégsem lesznek többé fontosak. Értem én, hogy a háború meg a hormonok mindent felülírnak, de ez az a fordulópont a filmben, ahonnan elkezd darabokra esni a hihetősége, és eltúlzott, nyálas románcba fordul át, és ezt itt lehetett volna megakadályozni. De ha a két főszereplő kapcsolata nem elég hiteles, onnan már nehéz a nézőben a "nagy szerelem" érzését kiváltani, amivel a film egész végig próbálkozik, és rendre el is bukik. Nem követ bonyolult narratívát és nem hoz igazából meglepetéseket, de amit csupán a kiszámíthatóság nem tudott volna elrontani, azt megtette a következetlenség és az eltúlzott romantika.

Történetünk kezdetén a New York-i Daisyt apja egy isten háta mögötti kis angliai faluba küldi nyaralni ismeretlen rokonaihoz. A vadregényes táj és a kuckós házikó nem igazán nyerik el a kényes Daisy tetszését, annál inkább Edmond (George MacKay), a család legnagyobb fia. A világ eközben a harmadik világháború peremén egyensúlyozik, ám ebből itt a természet lágy ölén nem sokat lehet érezni, így a gyerekek - a béketárgyalásokon kulcsszerepet játszó édesanyjuk távollétében - felhőtlenül élvezik a nyarat. Lassan Daisy is feloldódik, és Edmonddal is közelebb kerülnek egymáshoz, amikor bekövetkezik a legrosszabb: kitör a háború. Ők pedig hiába próbálnak kimaradni belőle, a kegyetlen gépezet mindent és mindenkit elér.

Amellett, hogy kifejezetten erős jelenetei vannak a filmnek, és a képi világa is gyönyörűen játszik az időből kiragadottság érzésével - lévén a jelenben játszódik, de egy olyan jellegű fiktív háború a háttere, amihez mi nem tudunk újabb "emléket" csatolni, mint az 1940-es évek -, még a megvalósításban is találhatunk idegesítő apróságokat. Kérdem én, mégis hogy maradt fent Daisy körömlakkja a napi 12 óra krumpliválogatás után? Vagy a platinára szőkített haján miért nincs lenövés? Tudom, szőrszálhasogató észrevételek ezek, de az, hogy egyáltalán feltűntek, is csak azt mutatja, hogy nem kötötte le a figyelmemet úgy, ahogy kellett volna. Az időkezeléssel több ponton is problémák vannak, sem a szerelem alakulásáról, sem a kilakoltatásról és az elszökésről nem lehet megállapítani, hogy órák, napok vagy esetleg hónapok alatt zajlottak le. Pedig nagyon nem mindegy, hogy a napfelkeltében csókolózó pár és a katonák reggeli rájuk törése között egy nap vagy egy hét volt, mind a kapcsolat, mind a háború fejlődése, előremenetele miatt. És, mivel még az ilyen hajviselet-szintű, külsőben bekövetkező változások sem segítenek az elhelyezésben, konkrétan olyan érzése lesz az embernek a végére, mintha a szerelmesek első összenézésétől a háború végéig nem telt volna el több egy hétnél. Így pedig nagyon nehéz komolyan venni akár az érzelmeket, akár a borzalmakat.

És akkor még ott van a film alapjául szolgáló könyv is, aminek a létezésében akkor is eléggé biztos lehet a néző, ha nem tudja, hogy adaptációt néz. Elég csak a Daisy karakterével kapcsolatban felvetődött töménytelen megválaszolatlan kérdés (Milyen szabályokat ismétel magában folyamatosan? Miért gondolja, hogy ő egy átok? Edmond honnan tudja, mi jár a lány fejében? stb.) ahhoz, hogy úgy érezzük, mintha csak egy illusztrációt néznénk, aminek a megértéséhez kellene a könyv. Az viszont még dühítőbb, hogy a könyv pár mondatos ismertetőjéből kiderül, hogy ha nem fazonírozták volna Hollywood-kompatibilisre, valószínűleg sokkal izgalmasabb sztori kerekedett volna belőle. Igaz, Edmond nem lett volna ilyen "minden tinilány álma" szívtipró, és a közte és Daisy között kimondottan fennálló unokatestvéri viszony sem kölcsönzött volna túl jó szájízt a dolognak, de Edmond telepatikus képességei, amelyeket - a filmben egy nála évekkel fiatalabb testvérre cserélt - ikertestvérével is megoszt, már sokkal érdekesebbé tette volna a filmet. Igen ám, csak egy ikertestvér mellett már nem lehet ilyen felszínesen megmutatni, miért éppen ők ketten szeretnek egymásba Daisyvel, és így az Alkonyat-utóérzetű, érthetetlen és átérezhetetlen kirakatszerelem sem jöhetett volna létre. És ezzel, az elvárásoknak való megfelelés erőltetésével, bukott el a film.

Ahelyett, hogy egy eredeti, izgalmas ötletből egy hasonlóan eredeti filmet hozzanak ki, a készítők inkább a könnyebb utat választották, és megajándékozták a közönséget egy újabb szép, de tartalom nélküli szerelmespárral és pár idézhető, nyálas szerelmi vallomással. Erre pedig nem sok szükség volt. A háború borzalmai megjelennek ugyan, nem is rosszul, de ki emlékszik már arra, amikor a napfényben összehajoló szép fiatalok töltik be a vásznat?

A gondok inkább ott kezdődnek, amikor a kettejük kapcsolatát megnehezítő tényezők (mint hogy valamilyen, a filmben meg nem magyarázott rokoni kapcsolat van köztük vagy a háború előszele) az első csókkal felszínre kerülnek, azonnal elvágják a szerelem útját, majd alig egy nap múlva mégsem lesznek többé fontosak. Értem én, hogy a háború meg a hormonok mindent felülírnak, de ez az a fordulópont a filmben, ahonnan elkezd darabokra esni a hihetősége, és eltúlzott, nyálas románcba fordul át, és ezt itt lehetett volna megakadályozni. De ha a két főszereplő kapcsolata nem elég hiteles, onnan már nehéz a nézőben a "nagy szerelem" érzését kiváltani, amivel a film egész végig próbálkozik, és rendre el is bukik. Nem követ bonyolult narratívát és nem hoz igazából meglepetéseket, de amit csupán a kiszámíthatóság nem tudott volna elrontani, azt megtette a következetlenség és az eltúlzott romantika.

Történetünk kezdetén a New York-i Daisyt apja egy isten háta mögötti kis angliai faluba küldi nyaralni ismeretlen rokonaihoz. A vadregényes táj és a kuckós házikó nem igazán nyerik el a kényes Daisy tetszését, annál inkább Edmond (George MacKay), a család legnagyobb fia. A világ eközben a harmadik világháború peremén egyensúlyozik, ám ebből itt a természet lágy ölén nem sokat lehet érezni, így a gyerekek - a béketárgyalásokon kulcsszerepet játszó édesanyjuk távollétében - felhőtlenül élvezik a nyarat. Lassan Daisy is feloldódik, és Edmonddal is közelebb kerülnek egymáshoz, amikor bekövetkezik a legrosszabb: kitör a háború. Ők pedig hiába próbálnak kimaradni belőle, a kegyetlen gépezet mindent és mindenkit elér.
<p style="text-align: center;"><a href="http://www.kultography.hu/feltoltesek/2013/10/how-i-live-now.jpg"><img class="aligncenter  wp-image-59537" title="how-i-live-now" src="http://www.kultography.hu/feltoltesek/2013/10/how-i-live-now.jpg" alt="" width="616" height="410" /></a></p>
Amellett, hogy kifejezetten erős jelenetei vannak a filmnek, és a képi világa is gyönyörűen játszik az időből kiragadottság érzésével - lévén a jelenben játszódik, de egy olyan jellegű fiktív háború a háttere, amihez mi nem tudunk újabb "emléket" csatolni, mint az 1940-es évek -, még a megvalósításban is találhatunk idegesítő apróságokat. Kérdem én, mégis hogy maradt fent Daisy körömlakkja a napi 12 óra krumpliválogatás után? Vagy a platinára szőkített haján miért nincs lenövés? Tudom, szőrszálhasogató észrevételek ezek, de az, hogy egyáltalán feltűntek, is csak azt mutatja, hogy nem kötötte le a figyelmemet úgy, ahogy kellett volna. Az időkezeléssel több ponton is problémák vannak, sem a szerelem alakulásáról, sem a kilakoltatásról és az elszökésről nem lehet megállapítani, hogy órák, napok vagy esetleg hónapok alatt zajlottak le. Pedig nagyon nem mindegy, hogy a napfelkeltében csókolózó pár és a katonák reggeli rájuk törése között egy nap vagy egy hét volt, mind a kapcsolat, mind a háború fejlődése, előremenetele miatt. És, mivel még az ilyen hajviselet-szintű, külsőben bekövetkező változások sem segítenek az elhelyezésben, konkrétan olyan érzése lesz az embernek a végére, mintha a szerelmesek első összenézésétől a háború végéig nem telt volna el több egy hétnél. Így pedig nagyon nehéz komolyan venni akár az érzelmeket, akár a borzalmakat.

<a href="http://www.kultography.hu/feltoltesek/2013/10/how-i-live-now-996861_539427259452205_1357647658_n.jpg"><img class="alignleft  wp-image-59540" title="how-i-live-now-996861_539427259452205_1357647658_n" src="http://www.kultography.hu/feltoltesek/2013/10/how-i-live-now-996861_539427259452205_1357647658_n.jpg" alt="" width="389" height="258" /></a>És akkor még ott van a film alapjául szolgáló könyv is, aminek a létezésében akkor is eléggé biztos lehet a néző, ha nem tudja, hogy adaptációt néz. Elég csak a Daisy karakterével kapcsolatban felvetődött töménytelen megválaszolatlan kérdés (Milyen szabályokat ismétel magában folyamatosan? Miért gondolja, hogy ő egy átok? Edmond honnan tudja, mi jár a lány fejében? stb.) ahhoz, hogy úgy érezzük, mintha csak egy illusztrációt néznénk, aminek a megértéséhez kellene a könyv. Az viszont még dühítőbb, hogy a könyv pár mondatos ismertetőjéből kiderül, hogy ha nem fazonírozták volna Hollywood-kompatibilisre, valószínűleg sokkal izgalmasabb sztori kerekedett volna belőle. Igaz, Edmond nem lett volna ilyen "minden tinilány álma" szívtipró, és a közte és Daisy között kimondottan fennálló unokatestvéri viszony sem kölcsönzött volna túl jó szájízt a dolognak, de Edmond telepatikus képességei, amelyeket - a filmben egy nála évekkel fiatalabb testvérre cserélt - ikertestvérével is megoszt, már sokkal érdekesebbé tette volna a filmet. Igen ám, csak egy ikertestvér mellett már nem lehet ilyen felszínesen megmutatni, miért éppen ők ketten szeretnek egymásba Daisyvel, és így az Alkonyat-utóérzetű, érthetetlen és átérezhetetlen kirakatszerelem sem jöhetett volna létre. És ezzel, az elvárásoknak való megfelelés erőltetésével, bukott el a film.

Ahelyett, hogy egy eredeti, izgalmas ötletből egy hasonlóan eredeti filmet hozzanak ki, a készítők inkább a könnyebb utat választották, és megajándékozták a közönséget egy újabb szép, de tartalom nélküli szerelmespárral és pár idézhető, nyálas szerelmi vallomással. Erre pedig nem sok szükség volt. A háború borzalmai megjelennek ugyan, nem is rosszul, de ki emlékszik már arra, amikor a napfényben összehajoló szép fiatalok töltik be a vásznat?

A Mocsok (18) zseniálisan groteszk, humoros, fantáziadús és sötét film egy hataloméhes rendőrről, akit célja elérésétől semmi sem tántoríthat el. Ha bárki is úgy gondolná, hogy egy újabb sablonos rendőrsztorihoz van szerencséje, tévedni fog, a Mocsok a felszínen vicces, a mélyben őrült, mindenestől szórakoztató alkotás James McAvoy brilliáns alakításával a főszerepben.

Bruce Robertson (James McAvoy) nyomozót csak egy hajszál választja el az előléptetéstől, amit mind ő, mind gyönyörű felesége is repesve vár. Ő a legmenőbb, leghatékonyabb, legdörzsöltebb rendőr a körzetben, kollegái gyenge pontjait pedig úgy ismeri, mint a tenyerét. Ám képességeit legkevésbé sem saját munkája fejlesztésére, inkább a többiek kigolyózására használja. Gátlástalan és korrupt, mind nyomozás közben, mind a posztért folyó harcban tisztességtelen módon menetel előre. Nincs az a törvénytelen cselekedet, módszer, vagy szer, amit ne használna. Az oly áhított előléptetéshez már csak egyetlen gyilkossági ügyet kellene felgöngyölíteni, ám a többiek tönkretétele és az új munka miatti feszültség túl nagynak bizonyul, Bruce pedig kezd elveszni a saját hazugságai labirintusában.

James McAvoy lenyűgöző. Ezt a mondatot idén már a második film kapcsán lehet teljes joggal leírni, hiszen McAvoy a Transz után a Mocsokban is olyat alakít, hogy leesik tőle az állunk. Persze ehhez kellett egy éppen kellőképpen elborult (forgató)könyv és egy jó stílusérzékkel rendelkező rendező, a Mocsok pedig mindkettőt megkapta. Ha a csupán második filmes rendező, Jon S. Baird így folytatja akár még nagy név is lehet belőle, hiszen nem ő lenne az első, akit egy Irvine Welsh-regény megfilmesítése tesz ismertté. Baird pedig hasonlóan izgalmas filmet kanyarított a Mocsokból, mint Danny Boyle anno a Trainspottingból. A film mind cselekményében, mind látványvilágában a valóság és a drogos víziók határvonalán egyensúlyoz, gyönyörűen eltalálva a kettő kombinációjának arányát. Pont annyira őrült, hogy érezzük, valami nincs rendben, de éppen annyira igazi is, hogy ne tudjuk pontosan megfogni, mi is az. És csak akkor kezdjünk rájönni, amikor kell. Tucatnyi bizarr, gonosz és pokolian vicces  momentummal tereli el a néző figyelmét, így esélye sincs kibogozni az egyébként nem is annyira bonyolult sztorit. Végig gondolkozásra késztet és egy pillanatra sem ül le, a humor, a romlottság és az éleslátás olyan kombinációja, ami nagyon ritkán van együtt.

A fentiek pedig ugyanígy alkalmazhatóak a főszereplőre. A Mocsok ugyanis egyszereplős film, hiszen Robertson nyomozó tündöklésének és bukásának krónikájában a többiek csupán bábok, eszközök, akiket Bruce felhasználhat, McAvoy pedig kifogástalan a szerepben. Egyszerre tenyérbemászó és határozott, gyerekes és kegyetlen, kicsinyes, gonosz, álszent - és közben mégis szerethető. Vagy legalábbis megérthető. Rettenetesen emberi az, ahogy egy olyan, valójában pitiáner dolog miatt, mint egy előléptetés, mindenre kész, áskálódó féreggé válik. Nagyon egyszerű és kielégítő lenne utálni, de közben, amikor megcsillanni látszik a jó oldala rájövünk, hogy semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Tipikusan az a karakter, akit szeretünk gyűlölni és gyülölünk szeretni, egy lebilincselő, nem szokványos romlástörténetben.

Harsány háttérzenével körített színes víziókon, egyszer szórakoztató, másszor torokszorító kalandokon keresztül visz az utunk a valóságig, ami több, mint kijózanító. Robertson nyomozó mocskos világából a felszínre evickélve megmarad a kérdés: vajon van-e visszaút a lejtő aljáról? És ha van is, megérdemli-e a bocsánatot az, aki oda került? De ezt már, a stáblista közben, magunknak kell megválaszolnunk.

Talán az év leginkább várt filmje a Gravitáció (12), lévén nem minden nap kerül szembe az ember egyszereplős űrdrámával. Mert egyszereplős dráma van, űrben játszódó kalandfilm ugyancsak, de ezt a kettőt összegyúrni nagyon nehéz, ha nem lehetetlen küldetésnek tűnt - eddig. A film minden várakozást túlszárnyal mind látvány, mind érzelmi téren, a 3D-s szemüveg mögül könnyet törölgetni pedig igencsak újfajta élmény.

Éppen ez a felfokozott érzelmi hatás volt a legnagyobb meglepetés. Mert azzal azért, legalább körvonalakban, tisztában van az ember, hogy a mai technológia mellett mit várhat egy 3D-s űrfilmtől, és ezt meg is kapja. Kamatostul. Végtelenül gyönyörű képeket látunk a Földről, ami már elég, hogy az ember apró pontocskának érezze magát - személy szerint ettől is össze tud szorulni a szívem. Aztán ott van az űr, a hatalmas feketeség, és a benne sodródó apró emberke látványa - azt hiszem ilyen elveszettnek nem éreztem magam még film közben, mint itt. Majd természetesen jön a felénk száguldó törmelék, a robbanások, a pörgés-forgás, zuhanás, repülés, minden, ami tényleg indokolttá teszi a 3D-t, és amitől még a hozzám hasonlóan alapvetően 3D-ellenes nézők sem tehetnek mást, csak elismerhetik, így megéri használni a harmadik dimenziót. De arra nem készültem, hogy ebből ilyen érzelmi hullámvasút is lesz. Ám mindez a látványorgia nem érne semmit, ha nem hánykolódna a közepén az ember. Nem csak egy ember, mindenki. Mert a Sandra Bullock szemszögéből felvett részeknek köszönhetően vele együtt lebeg a néző is a semmiben, ez az élmény pedig nem mindennapi.

Dr. Ryan Stone (Sandra Bullock) nem űrhajós, hanem egészségügyi mérnök, csupán azért öltött mégis szkafandert, mert a találmányát megvette a NASA, és neki kell beüzemelnie. Két tapasztalt űrhajós társával együtt az utolsó javításokat végzi az űrállomás felszínén, mikor hírt kapnak egy véletlenül lelőtt orosz műholdról. Ezzel csupán az a probléma, hogy az állomás, illetve az űrrepülőjük, éppen a száguldó törmelék röppályájában található. A becsapódást végül csak ketten élik túl, és valahogy ki kell találniuk, hogyan juthatnának vissza a Földre.

Ennél többet nem érdemes előre tudni a történetről - egyrészt, mert lelőnék pár fordulatot, másrészt mert nincs is ennél konkrét történet. Lebeg egy nő az űrben, és nem tudja, mihez kezdjen - legalábbis ez a kezdő felállás. Az nyílt titok, hogy a George Clooney által alakított, dörzsölt űrhajós egy ponton kikerül a képből, de hogy mikor, hol, miért, az derüljön ki a vetítőteremben. Tényleg egyszereplős a film, és Bullock zseniálisan el is viszi a vállán a sztorit, de ennél tovább nem megyek benne. Főleg azért nem, mert ez a film szerintem leginkább az emberben belül játszódik. Persze, tényleg lélegzetelállító a látvány - ezt ha századszorra írom is le, akkor is igaz marad - de ez csak egy nagyon jó eszköz ahhoz, hogy berántson a film. Magával ragad, és olyan történik játékidő végén, ami csak nagyon ritkán: vissza kell térnünk a világából a valóságba. De nem egy nyálas hollywoodi szerelmesfilm rózsaszín habcsókjából lépünk vissza a szürke betonra, hanem az erdő közepén álló kunyhóban kinyitjuk az ablakot a természetre és a madárcsicsergésre. És csak örülünk annak, hogy itt vagyunk.

A végtelen, kiismerhetetlen űr mindig is vonzotta az embert, ez kétségtelen. Az sem véletlen, hogy a világunkban jelen lévő, hasonlóan megfejthetetlen és feltérképezhetetlen dolgok, mint a halál, az élet, a hit, a lélek mind kapcsolatba hozhatóak vele. Honnan jöttünk? Hová tartunk? Mi van a halál után? Ezek megfejtésére tett kísérleteink pont ugyanolyanok, mint az űr kutatása: vannak ötleteink és reményeink a válaszokat illetően, de pontosan valószínűleg sosem fogjuk megkapni őket. És ez nem is baj. Apró homokszemek vagyunk csak, de ettől még nem jelentéktelenek - legalábbis önmagunk számára nem. Mindenkinek vannak személyes tragédiái, pillanatok, amikor úgy érzi, nincs értelme tovább menni. A Gravitáció úgy teszi perspektívába az ember életét - a világegyetem mellé állítva nincs probléma, ami nem törpül el - hogy közben arra is rávilágít: ha te nem teszel meg mindent önmagadért, nincs senki, aki megteszi helyetted. De te éppen elég kell, hogy legyél. A legszélsőségesebben kiszolgáltatott, rémisztően magányos helyzetbe kényszerített karakteren keresztül a saját szívünk/lelkünk/elménk/pszichénk, kinek mi tetszik, mélyére utazhatunk, hogy aztán újjászülessünk a végén.

Tudom, olyan ez egy kicsit, mintha a Teleshopban próbálnék zsákbamacskát eladni: nem mondom meg, mi az, de agyondícsérem, hogy vigyék. De tényleg nem akarom elrontani senki élményét azzal, hogy jelenetről-jelenetre végigelemzem a filmet, mert a lehetséges értelmezéseket, az utalásokat és minden egyéb tartalmat csak így tudnék értékelni. Legyen annyi elég, hogy a Gravitáció bőven megéri a 3D-s (sőt, akinek lehetősége van rá IMAX-os) jegyet, mert másfél óra tiszta filmélmény mellett gondolkozni és beszélgetnivalót is ad bőven. Alfonso Cuarón már Az ember gyermekével megmutatta, hogy rettentő ügyesen találja meg a sci-fiben a szívet, a Gravitációval pedig könnyen lehet, hogy mesterművet hozott össze.

De még az is túl hosszúnak tűnt. A Vakszerencse tipikus példája annak, hogy három ismert(ebb) arccal, köztük egy jó nővel,  (Ben Affleck, Justin Timberlake, Gemma Arterton) akarják eladni a felfújt (na azért nem olyan nagyra), ámde eresztő lufit. Ráadásul, azt hogy a lufi ereszt a vevő már szinte az első pillanatban látja, amikor megfogja a hozzá tartozó zsineget (azaz eltelik körülbelül az első két perc a filmből), de a gyerek már annyira ragaszkodik a meglátott léggömbhöz, hogy azt nem lehet otthagyni, majd csak bő másfél óra múlva elhagyni valahol.

A Vakszerencse egy igazából semmiről nem szóló, rossz klissékre épülő, mindenféle kidolgozástól mentes film, ami folyamatosan azt az érzetet tolja az ember arcába, hogy valakinek volt elszórni való pénze, és nem tudta jobb helyre rakni. Csak akkor már valami igazán jóra is felhasználhatta volna. A forgatókönyv összecsapott, a rendező érzetre körülbelül szinte ott sem volt a forgatáson és ennek megfelelően a rossz kis nebulók - értsd Timberlake, Affleck – nem voltak hajlandóak rendesen eljátszani, megformálni a szerepüket. Mindkettő döbbenetesen hiteltelen, sokszor általános iskolai színjátszó csoportokban látunk hasonló alakításokat.

És, hogy kettőjük közül melyikük idegesítőbb? Egyértelműen Affleck. Timberlake-től az ember azt várja, hogy jól énekeljen. Az zseniálisan megy is neki. Afflecknek bár voltak szuperhősös és egyéb bukásai, ami az új Batman-film kapcsán mostanában elő is kerül, de mégiscsak a háta mögött tud olyan filmeket, mint Az Argó-akció, a Hideg nyomon, a Hollywoodland, illetve a Good Will Hunting. Mindezek után ilyen alakítással kiszúrni a nézők szemét, igencsak tisztességtelen húzás. Persze, lehet, hogy ő megtette a tőle telhető legtöbbet és vért izzadva próbálta eljátszani Ivan Block milliárdost, aki netes szerencsejátékokból gazdagodott meg, ennek megfelelően rámenős és veszélyes ember. Costa Rickáról irányítja a cégét, és bármire képes, hogy ő maradjon a nyertes. Ebben legfőbb segítsége a cégvezetője, a gyönyörű és titokzatos Rebecca (Gemma Arterton). Minden egész jól megy, addig, amíg fel nem tűnik a színen egy fiatal és tehetséges srác, Ritchie (Justin Timberlake), aki született szerencsejátékos: sokat kockáztat, mindig nyer, és ha nyer, sokat visz...

A dolog azonban nem csupán Timberlake és Affleck párosának  játékán bukik el: a cselekményben számtalan logikátlan elem található, Gemma Arterton karaktere pedig egyszerűen kidolgozatlan. Mintha életre kelt volna egy félig megrajzolt bábu. Nincs a filmben egy igazán jó fordulat, ül az ember a székben és mindent idegesítően hamar kitalál. De nem is lehetne másképp, hisz az egész annyira gagyi, hogy ordít a vászonról, hogy melyik elcsepélt irányvonal következik.

Ha bosszankodni szeretnétek valami miatt, akkor mindenképpen javasoljuk a Vakszerencse megtekintését, okot a dühöngésre, ha azonban jól szeretnétek szórakozni, akkor inkább ne erre a filmre váltsatok jegyet.