A Mocsok (18) zseniálisan groteszk, humoros, fantáziadús és sötét film egy hataloméhes rendőrről, akit célja elérésétől semmi sem tántoríthat el. Ha bárki is úgy gondolná, hogy egy újabb sablonos rendőrsztorihoz van szerencséje, tévedni fog, a Mocsok a felszínen vicces, a mélyben őrült, mindenestől szórakoztató alkotás James McAvoy brilliáns alakításával a főszerepben.

Bruce Robertson (James McAvoy) nyomozót csak egy hajszál választja el az előléptetéstől, amit mind ő, mind gyönyörű felesége is repesve vár. Ő a legmenőbb, leghatékonyabb, legdörzsöltebb rendőr a körzetben, kollegái gyenge pontjait pedig úgy ismeri, mint a tenyerét. Ám képességeit legkevésbé sem saját munkája fejlesztésére, inkább a többiek kigolyózására használja. Gátlástalan és korrupt, mind nyomozás közben, mind a posztért folyó harcban tisztességtelen módon menetel előre. Nincs az a törvénytelen cselekedet, módszer, vagy szer, amit ne használna. Az oly áhított előléptetéshez már csak egyetlen gyilkossági ügyet kellene felgöngyölíteni, ám a többiek tönkretétele és az új munka miatti feszültség túl nagynak bizonyul, Bruce pedig kezd elveszni a saját hazugságai labirintusában.

James McAvoy lenyűgöző. Ezt a mondatot idén már a második film kapcsán lehet teljes joggal leírni, hiszen McAvoy a Transz után a Mocsokban is olyat alakít, hogy leesik tőle az állunk. Persze ehhez kellett egy éppen kellőképpen elborult (forgató)könyv és egy jó stílusérzékkel rendelkező rendező, a Mocsok pedig mindkettőt megkapta. Ha a csupán második filmes rendező, Jon S. Baird így folytatja akár még nagy név is lehet belőle, hiszen nem ő lenne az első, akit egy Irvine Welsh-regény megfilmesítése tesz ismertté. Baird pedig hasonlóan izgalmas filmet kanyarított a Mocsokból, mint Danny Boyle anno a Trainspottingból. A film mind cselekményében, mind látványvilágában a valóság és a drogos víziók határvonalán egyensúlyoz, gyönyörűen eltalálva a kettő kombinációjának arányát. Pont annyira őrült, hogy érezzük, valami nincs rendben, de éppen annyira igazi is, hogy ne tudjuk pontosan megfogni, mi is az. És csak akkor kezdjünk rájönni, amikor kell. Tucatnyi bizarr, gonosz és pokolian vicces  momentummal tereli el a néző figyelmét, így esélye sincs kibogozni az egyébként nem is annyira bonyolult sztorit. Végig gondolkozásra késztet és egy pillanatra sem ül le, a humor, a romlottság és az éleslátás olyan kombinációja, ami nagyon ritkán van együtt.

A fentiek pedig ugyanígy alkalmazhatóak a főszereplőre. A Mocsok ugyanis egyszereplős film, hiszen Robertson nyomozó tündöklésének és bukásának krónikájában a többiek csupán bábok, eszközök, akiket Bruce felhasználhat, McAvoy pedig kifogástalan a szerepben. Egyszerre tenyérbemászó és határozott, gyerekes és kegyetlen, kicsinyes, gonosz, álszent - és közben mégis szerethető. Vagy legalábbis megérthető. Rettenetesen emberi az, ahogy egy olyan, valójában pitiáner dolog miatt, mint egy előléptetés, mindenre kész, áskálódó féreggé válik. Nagyon egyszerű és kielégítő lenne utálni, de közben, amikor megcsillanni látszik a jó oldala rájövünk, hogy semmi sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Tipikusan az a karakter, akit szeretünk gyűlölni és gyülölünk szeretni, egy lebilincselő, nem szokványos romlástörténetben.

Harsány háttérzenével körített színes víziókon, egyszer szórakoztató, másszor torokszorító kalandokon keresztül visz az utunk a valóságig, ami több, mint kijózanító. Robertson nyomozó mocskos világából a felszínre evickélve megmarad a kérdés: vajon van-e visszaút a lejtő aljáról? És ha van is, megérdemli-e a bocsánatot az, aki oda került? De ezt már, a stáblista közben, magunknak kell megválaszolnunk.