Amikor először megtudtam, hogy Bosznia-Hercegovina idei hivatalos Oscar-nevezettje egy mindössze hetven perces film, elgondolkodtam, hogy nagyjátékfilm műfajában mit lehet elmondani ennyi idő alatt. Utólag azt kell, hogy mondjam, rengeteget. Az Epizód egy vasgyűjtő életéből profi színészek, modern filmes technikák és minden egyéb komoly, játékfilmeknek „kijáró" körítés nélkül készült, mégis olyan elementáris erővel rántja magába a nézőt, amelyre kevés alkotás képes.

Nazif Mujic  egy bosnyák faluban lakik várandós feleségével és két kislányával. Miközben Senada az igen szűkre szabott háztartást vezeti és a lányokra vigyáz, Nazif fémgyűjtésből próbálja megteremteni a betevőre valót. Roncs autókat bont szét, szeméttelepre jár, és ha a „zsákmányt" eljuttatta a közeli városban lévő telepre, jöhet a tüzelő beszerzése az erdőből (egy kisbalta és egy rozsdás fűrész segítségével).

Habár egy átlagos mozinéző számára ez az életmód és -tér önmagában megdöbbentő, a majd' ötfős családnak ez csupán egy átlagos nap. Ám Nazif egyik nap arra ér haza, hogy felesége az ágyon fekszik összegörnyedve, annyira fáj hasa. Mivel Senada egyre rosszabbul van, a család egy hosszas autóútra indul a „legközelebbi" kórházba. Itt csak szárazon megállapítják a vetélés tényét, majd közlik: Senada életben maradásához egy 900 márkás műtétre van szükség, méghozzá sürgősen. A család, elsősorban Nazif kétségbeesetten próbál megoldást találni, jogorvoslatot keres - hiába, végül csak az alternatív megoldások maradnak.

A film, köszönhetően az amatőr szereplőknek, sokkal inkább dokumentarista jellegű lett, mintsem játékfilm.Nyilván egy hétköznapi cigány családnak rengeteget kellett próbálnia ahhoz, hogy megtanuljanak természetesek lenni és újra átélni történetüket, immáron a kamera előtt. A vizualitást tekintve az az érzésünk, mintha a rendező Tanović csak a vállára kapott volna egy kamerát, hogy aztán filmre vegye Nazif családjának hétköznapjait. Ez pedig a lényeg szempontjából pontosan így a legjobb. Együtt rázkódunk az erdőben baktató Naziffal, látjuk a fagyos télben pirosra dermedt kezeit munka közben, majd a következő percben Senada munkája kerül elénk, a mosás, főzés, takarítás. Aztán jön az a bizonyos nyilalló és el nem múló fájdalom, ami mindent megváltoztat.

A film nem azért lett ennyire magával ragadó, mert minden lehetőséget kihasznál, hogy a néző megborzongjon, hogy aztán a moziból kilépve a világ borzalmain szörnyülködjön hazáig. Mert miközben Tanović megmutatja ezt a cifra nyomorúságot, az embertelen egészségügyi körülményeket, és egy teljes mélyszegénységben élő falu néhány lakóját, a mondanivalójának lényege és a film fókuszpontja valami egészen más: a szeretet. A nyers, életre törő szeretet, amely szótlanul van jelen, de szinte vibrál a főszereplők között. Az amúgy is rövid alkotás jelentős részében nem is beszél senki, csak egyszerűen zajlik az élet. Mégis olyan sokatmondóak ezek a csöndek. Nazif családja iránti szeretete mellett pedig meglátjuk a szintén nyomorban élő barátok segítőkészségét is. Vajon mi történne, ha becsöngetne hozzánk az egyik szomszéd, hogy szüksége lenne az autónkra? Odaadnánk? A faluban a válasz mindenki számára teljesen egyértelmű, mert ez a túlélés záloga.

Danis Tanović filmje mindenkinek ajánlott, aki nem akar elzárkózni az élet árnyas oldaláról, aki nem fordítja el tekintetét a szegénységről, és aki hisz a szeretetben. Nem abban a fröccsöntött, felfújt dologban, amit úgy a fejünkhöz tudnak vágni innen-onnan nagy bölcsek, hanem abban a láthatatlan szeretetben.

Szeretetben, ami fát vág, szeméttelepre jár vasért, könyörög az orvosnak, és végül mégis képes mosolyogni.

Mert győzött.

William Shakespeare féltékenységről szóló drámáját aligha kell bárkinek is bemutatni. Szerelem, árulás, megtévesztés, manipuláció, gyűlölet mind kulcsszerepet játszanak a kibomló tragédiában, ám mindközül kiemelkedik a féltékenység. Nem csak az igazságtalanul megvádolt Desdemona halálát okozza férje féltékenysége, de az egész fondorlat mögött álló Jágót is ez hajtja. Az Othello sikereire féltékeny Jágó meglátja a szerelemtől ellágyuló szívekben a lehetőséget, és mindenkit kijátszva olyan kétséget ébreszt Othellóban, ami teljesen kioltja a józan ész szavát.

A National Theatre kortárs környezetben viszi színre a velencei majd ciprusi történéseket, amihez az Othello tökéletes alapanyag. A háborús időkben ide-oda kihelyezett katonák élete, egymásra utaltsága ma is ugyanolyan, mint annak idején - annyi különbséggel, hogy kard helyett pisztollyal vívják meg a csatáikat. Arról nem is beszélve, hogy a leplezetlen rasszizmuson és a nők helyzetének megkérdőjelezésén keresztül mennyire aktuális témákról is beszél a darab. A modern jelmezek és színpadkép illetve az eredetiben meghagyott szöveg első pillantásra furcsának tűnhet, de rövid időn belül megszokja az ember, és ahelyett, hogy kizökkentene a cselekményből inkább egy másik szintre helyezi. Olyan, mintha a shakespeare-i nyelvezet a katonák és a családjaik körében használt nyelv lenne, egyfajta pátoszt és tiszteletreméltóságot kölcsönözve a hadseregnek. Persze ehhez az is kell, hogy olyan remek színészek keltsék életre a sorokat, mint Rory Kinnear (Jágó) és Adrian Lester (Othello). A mellékszereplőkre sem lehet panasz, kifejezetten erőteljes alakítást nyújt például Emilia, Jágó felesége szerepében Lyndsey Marshall, de az Othello mindig is két szereplőre épített, Othellóra és Jágóra. Rory Kinnear zseniálisan tenyérbemászó és köpönyegforgató Jágóként, ám a karakter dühe, elfojtott csalódottsága és kicsinyes makacssága is átsejlik a felszínen, miközben a képmutatásában rejlő humorfaktort is végig kihasználja. Adrian Lester Othellója pedig hatalmas, határozott, kemény ám jószívű parancsnokból egyetlen gondolat mentén megtörik, és felbukkan egy szeretetre éhes, végtelenül büszke és önfejű fiú, aki nem bírja elviselni még a gondolatát sem, hogy tehetetlen egy helyzetben.

Mind a két színész sokrétű karaktert ölt magára, már-már pszichológiai profilt alkotnak róluk, az eredmény pedig nagyon is meggyőző. Olyan természetességgel feszül egymásnak a két akarat, és váltja fel egymást a nyertes és a vesztes, hogy elképzelni sem tudnánk más kimenetelt. A színpadkép rá is segít erre a kilátástalan, klausztrofób érzésre, a mozgó konténerekből felépülő helyszínek egyszerre erősítik a katona-lét bizonytalanságát és az ipari, üres környezet kegyetlenségét. Azt sugallja, egy ilyen helyen még egyszerűbb belebolondulni egyetlen érzelembe, mint gondolnánk. A baljós, gyakran isteni hangként mindent bezengő zene pedig a darab filmszerűséget és a tragédia elkerülhetetlenségét hangsúlyozza ügyesen.

Majd, mikor, mint ahogy az egy Shakespeare-tragédiában lenni szokott, fény derül a cselszövésre és majdnem mindenki távozik az élők sorából, utolsó képként ott marad nekünk a bűnös Jágó, aki tágra nyílt szemmel mered a "játéka" eredményére. Mint egy kisgyerek, aki most döbbent rá, hogy igaza volt a szüleinek, mikor azt mondták, mások érzelmeivel tényleg nem szabad játszani.

Mi pedig elégedetten állhatunk fel a székből és reménykedhetünk, hogy az NTLive évad többi darabja is legalább ilyen jó lesz.

A Metallica-rajongóknak valószínűleg az lesz a legtöbb bajuk Antal Nimród filmjével, hogy nem lehet felállni és tombolni a zenére, hanem relatív nyugodtan, maximum a fejüket és lábukat ritmusra mozgatva kell végignézni az alkotást, ami koncertfilmként zseniális. Nagyjátékfilmként, vagy ahogy hivatalosan aposztrofálják, zenés akciófilmként azonban nem igazán állja meg a helyét.

Hazai zenei és filmes körökben bombaként robbant annak idején a hír: Antal Nimród rendezi a Metallica koncertfilmjét. Később Nimródhoz operatőrként csatlakozott Pados Gyula is, így jogosan érezzük egy kicsit magyarnak a világ egyik legnépszerűbb bandájának zúzását bemutató alkotást. Ahogy korábban is írtuk, az eredmény zsenáilis lett, igaz mi azt mondjuk: ez nem játékfilm, hanem remek koncertfilm, ami a végére egy brutálisan menő, monumentális Metallica-klippé áll össze. A hangzás, a látvány, a rendezés, a képek azonban zseniálisak, nem mindennapi mozis show-t hozott össze a banda és a két magyar művész. A 3D és az IMAX ebben az esetben tökéletesen érvényesül, olyan látványban lehet része a nézőnek, amivel nem mindennap találkozhat vagy talán még soha nem is látott.

A film alapötlete a Metallica tagjainak fejéből pattant ki, ők szerették volna, ha nem hagyományos, a turnéjukat bemutató mű készül róluk. Saját bevallásuk szerint a dokumentarista stílus a Some Kind of Monsterben elég volt nekik. Bár forgatókönyv még nem létezett, elkezdtek társat, rendezőt keresni a filmhez, így merült fel Antal Nimród neve is, akit végül meghívtak egy találkozóra a csapattal, hogy megossza velük elképzeléseit és ötleteit a film fiktív részeivel kapcsolatban.

„Nimródnak van ez az őrült tekintete. Ahogyan mesélte, hogy milyen hatással volt rá fiatal korában Magyarországon a Metallica zenéje, tudtuk, hogy elég őrült ahhoz, hogy elkísérjen minket ebben a kalandban. Nimród találta ki ezt a városi rémálom-utazást, amely végigkíséri az egész filmet.” – mesélte a kezdetekről Lars Ulrich, a Metallica dobosa.

A Metallica: Through the never ezen a héten a budapesti IMAX moziban lesz látható, jövő héttől azonban más filmszínházakba is megérkezik 3D-ben.

Léa Seydoux (Adéle élete)

Az ehhez hasonló listák megkerülhetetlen szereplője a francia színésznő, aki az év egyik legdicsértebb filmjének egyik főszerepével ki is érdemelte ezt a biztos helyet. A fiatal kora ellenére szép hosszú filmográfiával rendelkező Seydoux Adéle vágyának tárgya, a különc, kékhajú Emma megformálásával lépett végérvényesen is főszereplő-státuszba. Ezen kívül valószínűleg sokaknak ismerős az arca, nem is csoda, hiszen feltűnik Woody Allen Éjfélkor Párizsban című filmjében, vagy a legutóbbi Mission: Impossible-részben is. Legközelebb Wes Anderson The Grand Budapest Hotel című alkotásában láthatjuk.

Greta Gerwig (Frances Ha)

Greta Gerwig nemcsak címszereplője, de társ-forgatókönyvírója is a Frances Ha című, megkapó filmnek. A legjobb függetlenfilmes hagyományokat továbbvivő, érezhetően Woddy Allen New York-imádatától inspirált történet ez egy lány nehézkes útjáról az önmegismerés és talán a felnőtté válás felé. A színésznő nincs híján tapasztalatnak, nagy hollywoodi produkciók, mint például a Csak szexre kellesz mellékszerepeitől egészen a sorozatok és a függetlenfilmek világáik is kalandozott már. A Frances Ha-ban viszont új oldalát csillogtatja meg. Meggyőző alakításából kitűnik, hogy a film nincs híján a saját életéből merített epizódokkal, így mind színésznőként, mind íróként fején találja a szöget, mikor őszintén mesél korosztálya problémáiról.

Dane DeHaan (Kill your darlings)

DeHaan ezelőtt leginkább a Terápia című sorozatban nyújtott alakítása miatt lehetett ismerős a tévénézőknek - a mozibajárók pedig a remek Chronicle (Az erő krónikája) főszereplőjeként emlékezhetnek rá. A Kill your darlingsban olyan elemi erő szabadul fel az alakításából, hogy nemcsak a film szereplői, de mi, nézők sem ússzuk meg, hogy a hatása alá kerüljünk. Sokoldalú színész, aki fiatal kora ellenére zseniálisan hozza azt a velejéig gonosz-figurát, akire közben vonzereje, sebezhetősége, sármja miatt mégis nehéz haragudni.

Gina Piersanti (It felt like love) 

Piersanti egyetlen filmmel büszkélkedhet eddig, ami zsenge korára nézve egyáltalán nem szégyen. Az It felt like love (Szerelemnek tűnt) a kiskamasz Lila nyarát meséli el, amikor idősebb barátnője példáján felbuzdulva mindent megtesz azért, hogy átélje élete első szexuális élményét. A szexről még fogalmi szinten sincs túl sok információja, barátnőjétől hallott frázisokat puffogtat a szomszéd fiúnak, miközben ő maga sem érti, mit is beszél. Egy nap megismerkedik az egyetemista Sammyvel, és meglátja benne a lehetőséget. Ezután idejét a fiú behálózásával tölti - legalábbis Lila azt hiszi, hogy jó úton jár, bukdácsoló próbálkozásait azonban csak csalódás és megaláztatás koronázza siker helyett. Piersanti kevés eszközzel, hitelesen adja vissza a kamaszkor minden frusztrációját és ügyetlenségét, ha ilyen természetes marad nagy jövő várhat rá.

Nick Robinson (A nyár királyai)

Nick Robinson néhány rövidfilm és sorozatszerep után kapta meg A nyár királyai főszerepét, amivel valószínűleg megtette az egyik első lépést a tinilányok szívének meghódítása felé. A 18 éves Robinson amellett, hogy tipikus szépfiú még tehetséges is, jó érzéke van a mind a drámához, mind a humorhoz, néhány év múlva bérelt helye lehet Hollywood szívtiprói között. A nyár királyaiban érzékenyen és szerethetően hozza a kamasz Joe figuráját, aki elidegenedett apjától menekülve házat épít az erdőben. Néhány hét "férfi-lét" után azonban mindenkinek egyértelmű lesz, felnőni nem ilyen egyszerű, és siettetni sem szabad. Robinson jelenleg még csak helyes kiskölyök, de külső adottságai, természetes sármja és tehetsége hamarosan a legismertebb fiatal hollywoodi színészek közé emelheti.

Jasmine Trinca (Miele)

32 évesen ugyan szigorúan véve már nem tartozik a legifjabb korosztályba, de a vásznon rengeteg évet letagadhat. Jasmine Trinca egyszerre nőiesen gyönyörű és kamaszosan vad alakítást nyújt a Miele című filmben, ez az egyszerre jelen lévő sebezhetőség és őserő minden megjelenésénél sugárzik a színésznőből. Az olasz színésznő sosem tanulta a mesterséget, ösztönös tehetsége mégis rengeteg főszereppel megajűndékozta, nem is érdemtelenül. A Miele igazi egyszemélyes karakterdarab, ahol minden a megfelelő szereplőn áll vagy bukik - ez esetben áll, mint a cövek. Trincában megvan minden, ami a klasszikus Hollywood Gina Lolobrigida vagy Sophia Loren-jellegű díváihoz hasonlóvá tehetné, meglátjuk, ez lesz-e célja.

Julius Feldmeier (Tore tánca)

Julius Feldmeier nevéhez eddig csupán egy rövidfilm és egy sorozatepizód köthető, ám a Tore táncával hatalmasat dobbanthat. A német színész megkapó természetességgel és ártatlansággal hozza Tore, a mélyen vallásos utcagyerek karkaterét, akit ideiglenes befogadói krisztusi szenvedéseknek tesznek ki, a hite mégsem rendül meg. Elhivatottságát és végtelen, dühítő naívságát nézve beszippant a film kegyetlen világa, a végkifejlet pedig több okból is szíven üt. Feldmeier egyetlen szerepe alapján ígéretes tehetségnek tűnik, ha így is folytatja akkor lehet, hogy egy újabb remek német színésszel gazdagodik a filmvilág.

Jack Huston (Kill your darlings)

John Huston unokájaként és Anjelica Huston unokaöccseként Jack számára elég egyértelmű lehetett a filmes pályára lépés. A Kill your darlingsban nem mást, mint a legendás Jack Kerouac-ot kelti életre, hihetetlen lendülettel és vonzerővel. A sokak által "új Johnny Depp"-ként aposztrofált színészt eddigi karrierje alapján nem alaptalanul hasonlítják az átváltozóművész sztárhoz. Igaz, filmográfiája korának okán még nem is olyan hosszas, de a Gengszterkorzó című sorozat és a Kill your darlings nagyot lendíthet a pályáján, nem is csoda, hogy jelenleg három projektben is részt vesz. Hogy tényleg folytatni tudja-e a családi hagyományokat, azt viszont majd csak az idő döntheti el.

Mickey Sumner (Frances Ha)

Ugyancsak híres felmenőkkel büszkélkedhet Mickey Sumner, aki nem más, mint Sting lánya. A karakteres arcú színésznő Annie Hall szellemét kelti életre a Frances Ha szemüveges, szeleburdi, de mégis határozott Sophie-jában, aki nélkül a címszereplő nem tudja elképzelni az életét. Feltűnt már a Borgiákban is, és több rövidfilm-szerep után mostanában kezd a nagyjátékfilmek felé kacsintgatni, teszi ezt nagyon helyesen. A bájos Mickey-t külseje és kellemes kisugárzása kiemeli a környezetéből, és tipikusan az intelligens nő kategóriára terjeszti fel. Akár főszerepben, akár karakterszerepben, üdítő élmény a vásznon látni.

Daniel Radcliffe (Kill your darlings)

Daniel Radcliffe-et nem kell senkinek sem bemutatni, mindenki Harry Pottere évek óta próbál kitörni az leghíresebb varázslótanonc szerepéből, és végre a Kill your darlings-al sikerült is. Már a tavalyi Fekete ruhás nő is szép próbálkozás volt a felnőtté válás felé, de Allen Ginsberg, az egyik leghíresebb amerikai költő megformálásával Radcliffe végre igazi színésszé vált. A beatkorszak egyetemi irodalmi forradalma, a barátság és a szexualitás felfedezése, a jót és a rosszat, a helyest és a helytelent elválasztó határ megtalálása mind fontos témái a filmnek, Radcliffe pedig ragyogóan oldja meg a feladatot. Első alkalommal nem jut az ember eszébe Harry Potter, ahogy a vászonra pillant, csupán Radcliffe-et, és rajta keresztül Ginsberget látjuk. Mind a film, mind az alakítás remekül sikerült, Radcliffe úgy tűnik, jó úton halad.

Ilo Ilo

Az Ilo Ilo című drámát már a fesztivál előtt is ajánlottuk, mert cannes-i győzelme és a róla szóló hírek elég meggyőzőek voltak. A filmmel kapcsolatban igazunk lett, olyannyira, hogy a CineFesten is bezsebelt három díjat. A megható, érzelmes film (amelyhez érzékenyebbek nem árt, ha sok zsebkendőt visznek magukkal) olyan témát boncolgat, amely a hétköznapokon többször is előkerült már, de ilyen érzékenyen még nem nyúlt ehhez a témához senki: vajon mi történik, akkor, amikor a bébiszitter jobban megérti a gyereket, mint a saját anyja? Szeretheti jobban a gyerek a nevelőnőt, mint az anyját? Kihez ragaszkodik jobban a gyerek? Elgondolkodtató kérdések ezek, amelyek nem csupán Szingapúrban, hanem a modern európai világban is igencsak aktuálisak. Anthony Chen filmje egy háromfős család és újonnan érkezett, filippínó házvezetőnőjük, Teresa, kapcsolatának krónikája. Teresa, mint megannyi filippínó nő, egy jobb élet reményében kelt útra. Az egész családnak alkalmazkodnia kell az idegen megjelenéséhez, ami tovább rontja, amúgy sem problémamentes kapcsolatukat. Mégis, Teresa és a gondjaira bízott problémás fiú, Jiale, között hamarosan szoros kapcsolat alakul ki. Ahogy Teresa egyre inkább a család részévé válik, úgy mélyül el a barátságuk is. De 1997-ben járunk, és az ázsiai pénzügyi válság egyre inkább érezteti hatását a régióban…

Fiatal és gyönyörű

Francois Ozon a Fiatal és gyönyörűvel eddigi karrierje egyik legjobb filmjét készítette el, amely ráadásul, témája miatt, elég sok vitára, beszélgetésre okot ad, sokáig a nézővel marad. Nem könnyű film - főleg olyanok számára, akiknek tini gyerekeik vannak –, de mindenképpen érdemes megnézni. A film főszereplője Isabelle, tulajdonképpen unott, elkényeztetettnek is mondható tini, aki miután egy rosszul megválasztott partnerrel elveszti a szüzességét, úgy dönt: áruba bocsájtja a testét, és modern prostituált lesz. Iskola után hotelekben találkozik idősebb férfiakkal, kielégítve azok vágyait. Bár a film előzetes szinopszisa azt írta, hogy az alkotás „pozitív kicsengésű mese önmagunk felfedezéséről", mi ebben a látottak alapján egyáltalán nem vagyunk biztosak, sőt, leginkább nem értünk vele egyet. Többértelmű üzenetet magában hordozó alkotás Ozon legfrissebb munkája, amely után biztos, hogy számos gondolat, kérdés merül fel a nézőben.  Az pedig már csak mellékes kérdés, hogy a modell Marine Vacth személyében tényleg gyönyörű és fiatal főszereplőt talált az alkotásnak.

Miele

Valeria Golino, a Nagy durranás filmekből ismert olasz színésznő első rendezése ennél távolabb már nem is állhatna a vígjáték műfajától. Címszereplője, Miele, gyönyörű, fiatal nő, aki végstádiumú betegeknek segít véget vetni a szenvedésüknek. Valaha ő is orvostanhallgató volt, de mára kórházi összekötője segítségével titkos találkákat szervez a halni vágyókkal, majd a fél világot átutazva megszerzett illegális gyógyszerekkel hozzásegíti őket a véghez, persze mindezt egy szép summáért. Természetesen titkolnia kell a "szakmáját" így normális emberi kapcsolatokat sem tud fenntartani, ami kezdi felőrölni a lányt. Egy nap viszont kiderül, hogy legutóbbi ügyfele, a hetven éves Grimaldi nem is lehetne egészségesebb, Miele-t pedig az átverés felett érzett kezdeti düh után elkezdi érdekelni, vajon mi vihet rá valakit arra, hogy eldobja magától az életét. A Miele gyönyörűen fényképezett, szívszorongató és szívmelengető dráma. A főszereplő, Jasmine Trinca tökéletes választás volt a piercinges, fiús, lázadó, mégis legbelül klasszikusan nőies, törődő és érzelmes Miele szerepére. Végigkövethetjük, ahogy a Grimaldival való találkozása lassan ráébreszti, az életet nem csupán az választja el a haláltól, hogy lélegzünk-e vagy sem, akarni is kell élni, élni kell valamiért. A Miele egy érdekes nő lebilincselő személyiségi drámája, izgalmas és elgondolkodtató körítéssel.

Tore tánca

A Cinefest fődíját bezsebelő Tore tánca című német film torokszorító, megrázó alkotás, ami úgy helybenhagy érzelmileg, hogy még napokkal később is érezni lehet a horzsolódásokat. Éppen ezért mindenképpen megtekintésre ajánlott, de tényleg jó tudni, hogy nem egy könnyű alkotás. Tore egy tisztázatlan hátterű, végtelenül jó, tizenéves fiú, aki Jézus szeretetében találta meg önmagát. A Jesus Freaks csoportban, egy elhagyott épületben kialakított kommunában éldegél, tökéletes harmóniában. Egy napon egy parkolóban találkozik a középkorú Bennoval és annak családjával, majd, miután "Jézus segítségével" megjavították Benno autóját elhívja a férfit a Jesus Freaks klubjába. Benno fel is bukkan, és hősiesen kimenti a pogózó tömegből a hirtelen epilepsziás rohamot kapó Torét. Hazaviszi, megvendégeli a fiút, így a reggeli családi idill átélése és Benno barátságossága után Tore számára egyértelmű, hogy, miután a kommunában csalódik, Bennonál keressen menedéket. Itt szívesen látják, némi kerti munka fejében szinte a család tagjává is fogadják. Ám lassan kiderül, hogy a családot, ami kívülről tökéletesnek tűnik, csupán Benno kegyetlen terrorizmusa tartja össze. Tore viszont, ahelyett, hogy menekülne, Isten által állított próbatételnek veszi az egyre durvább kínzásokat, a néző pedig egyre inkább tudja, nem kerülheti el a tragikus kimenetelt. A Tore tánca rengeteg kérdést vet fel és érzelmek kavalkádját ébreszti fel a nézőben, nem hiszem, hogy bárkit hidegen hagyna a történet és főképp a két főszereplő karaktere. A Tore tánca zseniális elsőfilm, lebilincselő alkotás.

A nyár királyai

A nyár királyai az utóbbi idők talán legjobb "felnőttéválás-filmje", hihetetlenül szeretni való karakterekkel és okos humorral. Három barát nyári kalandjait meséli el a film, amikor is, 15 évük minden bölcsességének birtokában úgy határoznak, elég volt a felnőttek elnyomásából, ők inkább az erdőben, saját építésű házukban élnének tovább. Joe és Patrick legjobb barátok, mióta az eszüket tudják, Joe távolságtartó és felesége halála óta bezárkózott apja, Patrick pedig túlzott szeretetükkel és törődésükkel fojtogató szülei elől menekül az erdőbe. A minden szempontból furcsa Biaggio pedig egyszerűen melléjük szegődik. Szépen, titokban fel is építik az "álomotthont" és megkezdik a független életet - persze leszámítva, hogy a szüleiktől lopott pénzből vásárolnak és igazából a város határait sem hagyták el, de mindez csupán apró részlet. A természet idilljét Kelly, Joe vágyainak tárgya töri meg, aki Joe legnagyobb bánatára nem éppen úgy nyűgöződik le a teljesítményüktől, mint ahogy azt ő szeretné, a konfliktus pedig elkerülhetetlen. A nyár királyaira az "aranyos" a legjobb szó. Humoros és kedves film, de nincs híján a komoly érzelmeknek sem, Biaggio karakterében pedig egy olyan zseniálisan abszurd adalékot kap, ami tényleg kiemeli a műfaj többi tagja közül. Emellett a két fiú szoros barátsága, az első szerelem, a szülőkkel való harc mind-mind olyan dolgok, amiket valószínűleg mi is átéltünk kamaszkorunkban, és most jóleső nosztalgiával mosolyoghatunk rajtuk.