Amikor először megtudtam, hogy Bosznia-Hercegovina idei hivatalos Oscar-nevezettje egy mindössze hetven perces film, elgondolkodtam, hogy nagyjátékfilm műfajában mit lehet elmondani ennyi idő alatt. Utólag azt kell, hogy mondjam, rengeteget. Az Epizód egy vasgyűjtő életéből profi színészek, modern filmes technikák és minden egyéb komoly, játékfilmeknek „kijáró" körítés nélkül készült, mégis olyan elementáris erővel rántja magába a nézőt, amelyre kevés alkotás képes.

Nazif Mujic  egy bosnyák faluban lakik várandós feleségével és két kislányával. Miközben Senada az igen szűkre szabott háztartást vezeti és a lányokra vigyáz, Nazif fémgyűjtésből próbálja megteremteni a betevőre valót. Roncs autókat bont szét, szeméttelepre jár, és ha a „zsákmányt" eljuttatta a közeli városban lévő telepre, jöhet a tüzelő beszerzése az erdőből (egy kisbalta és egy rozsdás fűrész segítségével).

Habár egy átlagos mozinéző számára ez az életmód és -tér önmagában megdöbbentő, a majd' ötfős családnak ez csupán egy átlagos nap. Ám Nazif egyik nap arra ér haza, hogy felesége az ágyon fekszik összegörnyedve, annyira fáj hasa. Mivel Senada egyre rosszabbul van, a család egy hosszas autóútra indul a „legközelebbi" kórházba. Itt csak szárazon megállapítják a vetélés tényét, majd közlik: Senada életben maradásához egy 900 márkás műtétre van szükség, méghozzá sürgősen. A család, elsősorban Nazif kétségbeesetten próbál megoldást találni, jogorvoslatot keres - hiába, végül csak az alternatív megoldások maradnak.

A film, köszönhetően az amatőr szereplőknek, sokkal inkább dokumentarista jellegű lett, mintsem játékfilm.Nyilván egy hétköznapi cigány családnak rengeteget kellett próbálnia ahhoz, hogy megtanuljanak természetesek lenni és újra átélni történetüket, immáron a kamera előtt. A vizualitást tekintve az az érzésünk, mintha a rendező Tanović csak a vállára kapott volna egy kamerát, hogy aztán filmre vegye Nazif családjának hétköznapjait. Ez pedig a lényeg szempontjából pontosan így a legjobb. Együtt rázkódunk az erdőben baktató Naziffal, látjuk a fagyos télben pirosra dermedt kezeit munka közben, majd a következő percben Senada munkája kerül elénk, a mosás, főzés, takarítás. Aztán jön az a bizonyos nyilalló és el nem múló fájdalom, ami mindent megváltoztat.

A film nem azért lett ennyire magával ragadó, mert minden lehetőséget kihasznál, hogy a néző megborzongjon, hogy aztán a moziból kilépve a világ borzalmain szörnyülködjön hazáig. Mert miközben Tanović megmutatja ezt a cifra nyomorúságot, az embertelen egészségügyi körülményeket, és egy teljes mélyszegénységben élő falu néhány lakóját, a mondanivalójának lényege és a film fókuszpontja valami egészen más: a szeretet. A nyers, életre törő szeretet, amely szótlanul van jelen, de szinte vibrál a főszereplők között. Az amúgy is rövid alkotás jelentős részében nem is beszél senki, csak egyszerűen zajlik az élet. Mégis olyan sokatmondóak ezek a csöndek. Nazif családja iránti szeretete mellett pedig meglátjuk a szintén nyomorban élő barátok segítőkészségét is. Vajon mi történne, ha becsöngetne hozzánk az egyik szomszéd, hogy szüksége lenne az autónkra? Odaadnánk? A faluban a válasz mindenki számára teljesen egyértelmű, mert ez a túlélés záloga.

Danis Tanović filmje mindenkinek ajánlott, aki nem akar elzárkózni az élet árnyas oldaláról, aki nem fordítja el tekintetét a szegénységről, és aki hisz a szeretetben. Nem abban a fröccsöntött, felfújt dologban, amit úgy a fejünkhöz tudnak vágni innen-onnan nagy bölcsek, hanem abban a láthatatlan szeretetben.

Szeretetben, ami fát vág, szeméttelepre jár vasért, könyörög az orvosnak, és végül mégis képes mosolyogni.

Mert győzött.