Képzeljünk el egy olyan világot, amelyben a mi jelenünk már csak távoli múlt. Nem úgy, mint a legtöbb sci-fiben, ahol, ha csak morzsákban is, de valahogy mindig visszaköszön az általunk ismert világ, Pelevin világában az emberiség, ahogy ma kinéz, már rég a történelem ködébe veszett, korunkat "drótkorszak" néven emlegetik csupán. Big Biz-ben, ahogy a kiváltságosok lebegő világát nevezik, nem azon fáj az emberek feje, hogy vajon a kormányt és az egyházat el kell-e különíteni, mivel mióta az eszüket tudják az egyház szervesen egybefonódik a filmiparral. Közelebbről az egyházi pornó a nép egyetlen szórakozása - na már ha éppen nincs háború, ugyebár. Háborúról pedig évente legalább egyszer gondoskodik a nagylelkű vezetőség, nehogy néznivaló nélkül maradjanak a lakosok. Összecsapáshoz ellenfél is dukál, így a továbbra is a Földi Urkajnában élő, kulturálatlan és szegény "orkok" élete sem teljesen értelmetlen. Csak annyi kell, hogy a filmstúdiók és egyházak egyvelegéből kinőtt hatalmon lévő réteg meglássa egy banális történésben a lehetőséget, és máris kész a háború. Urkajnában állandó jelleggel kémkedő kameráikkal és parancsra odaküldött diszkurszmongereikkel csak egy apró, az orkok életébe való beavatkozás szükséges, és kezdődhet is a tánc. Szigorúan lehatárolt harcmezőjükön öreg, történelmi hősök (mint Batman vagy Drakula) nevét viselő pornósztárok vezetik a hadakat, az összecsapásokat pedig ezer szögből rögzítik. Mindezt azért, hogy az egyre vénülő szereplőkkel dolgozó (a beleegyezési korhatárt ugyanis éppen most emelték 45 évre) felnőttfilmek mellett valami érdekes is jusson a képernyőkre. Azzal persze senki nem számol, hogy az idei harcok végén életben marad egy ork fiú, akire az egyik operatőr szúrája (android-felesége) szemet vet - és ez még csak egy az bonyodalmakból.

Különleges, szürreális és rettentően szórakoztató könyv a S.N.U.F.F. Hihetetlenül okosan megírt történet, ami minden fejezetben újra meg újra lenyűgözi az embert. Minden őrült tényt tökéletesen alátámaszt, mintha valóban csak egy, a jövőnkben létező történetet szemlélnénk, ahol a legtermészetesebb dolog, hogy egyesek high-tech "babákat" vásárolnak szexpartnernek, játékfilmek helyett pornó folyik minden csatornán és megrendezett gyilkosságokat mutatnak be híradóként - és ezzel senkinek semmi problémája sincs. Amellett, hogy egy lebilincselő, alternatív valóságba pillanthatunk bele minden egyes momentum a mi valóságunkra reflektál. Big Biz és Urkajna működése, lakossága, szabályai, törvényei, hagyományai mind visszafordíthatóak ránk, görbe tükröt mutatva a mai világ groteszkségének. Hiszen, ha belegondolunk, annyira nem is bizarr, hogy a filmipar ilyen magasságokba emelkedik, egy kamerának ma is óriási hatalma van. Ahogy azzal is tisztában vagyunk, hogy a hírek sem mentesek a manipulációtól, a gazdagok és szegények közötti árok sincs eltűnőben, és a szex is minden eddiginél jobban előtérbe került. Miért is lenne olyan elképzelhetetlen, hogy pár száz év múlva ugyanolyan presztizst élveznek majd a pornók, mint most Hollywood filmjei? És a technológia fejlődésével az is csupán idő kérdése, hogy élethű robotokkal elégíthessék ki a vágyaikat azok, akik az általánosan elfogadottól eltérő érdeklődéssel rendelkeznek, vagy egyszerűen csak a tökéletességre vágynak.

Stílusában természetes, valóban mintha egy történelemkönyvet olvasnánk, úgy meséli el Damilola, a főszereplő kamera-pilóta a hétköznapjainak átlagos történéseit. Ám Pelevin regénye nem történelmi könyv, hanem disztópia. Nem lehet úgy olvasni, hogy ne érezzük a súlyát, hogy ne érezzük minden nevetés vagy elismerő hümmögés mögött a keserű kritikát, amit az író éles szemmel elénk tár. De nem bölcselkedik, nem dörgöli az orrunk alá, hogy milyen romlott társadalom vagyunk, csak hagyja, hogy ebből a felnagyított és eltúlzott katyvaszból levonjuk a következtetést. Na meg eljátszunk a gondolattal, hogy vajon milyen helyen szerepelnénk ebben az idegen társadalmi rendben.

Ügyes tempóban adagolja az információkat, pár oldal alatt beránt a világába és meg is tart a legvégéig, igazi jóvágású sci-fi.

Ruven Malter átlagos amerikai tinédzser, akinek édesapja gondosan figyel arra, hogy édesapja gondosan figyeljen arra, hogy fia a megfelelő zsidó neveltetésen túl az őket befogadó kultúrára nyitott, gondolkodó fiatalember legyen.

Daniel Saunders átlagos amerikai tinédzser, akinek édesapja gondosan figyel arra, hogy fia mindent tudjon a zsidóságról, a Talmudról és a nyugati kultúrától a lehető legjobban elszigetelve, kiváló rabbi váljon belőle.

A két fiúban mégis sok közös van, pedig első találkozásukkor, egy baseball meccsen meg akarták ölni egymást, Ruven a kórházban kötött ki. A kiválasztott története igazán akkor kezdődik el, amikor Danny látogatni kezdi ellenségét és a két fiú között mély barátság születik. A történetet Ruven szemszögéből látjuk, ám a regény nem róla, vagy a Dannyvel való kapcsolatáról szól, sokkal inkább arról a szinte láthatatlan ellentétről, ami barátja és annak rabbi édesapja közt feszül.

Chaim Potok művének különlegessége az, hogy egy mély barátság intimitásán keresztül mutatja meg olvasójának a hászidok mindennapjait, a zsidó teológia mélységét, azt a megrázkódtatást, amit a holokauszt szörnyűségeire való ráébredés vált ki ezekből a közösségekből, valamint az ebből kibontakozó cionista mozgalmat. Mindezt pedig bármiféle értékítélet nélkül teszi, olyan karaktereken keresztül, akiket emberies mivoltukból adódóan olvasóként nem tudunk utálni, mert végül minden tett indoka a helyére kerül.

A kiválasztott írójaként Chaim Potok magából ad valamit a regényen keresztül, hiszen ő maga az irodalom doktora és rabbi, mintha csak Danny és Ruven édesapja lenne ő egy személyben. Talán éppen ezért sikerült olyan izgalmas, feszes, eközben mégis a szívünk mélyéig ható történetet alkotnia. Könnyed, szórakoztató stílusa pedig még inkább magával ragad, gyakorlatilag letehetetlen a könyv.

Az Ulpius-Ház gondozásában megjelent könyv ajánlott mindenkinek, aki nyitott arra, hogy megismerjen egy kultúrát és megtanuljon másként is gondolkodni róla. Ajánlott a könyv apáknak és fiaiknak, barátoknak és ellenségeknek, és mindenkinek, aki szeretné egy kicsit jobban megismerni saját magát. Mert Potok szavaival élve: "Életünkben éppen a legfontosabb dologgal, önmagunkkal szemben vagyunk vakok."

Louis Ferrante nem a levegőbe beszél: az egykori maffiózó a Gambino család tagja volt, a New York-i alvilág egyik legismertebb figurája, aki már húszas évei elején kisfőnök volt a családon belül, és töviről hegyire ismerte a Cosa Nostra működését.

A klasszikus maffiafelépítés a piramishoz hasonlít, de meglepődünk, ha egy nagyvállalattal hasonlítjuk össze, hisz a hasonlóság itt is szembeötlő. A mechanizmusok, a működés lényegében megegyeznek, azzal a különbséggel, hogy a maffia mindig roppant praktikusan, kivétel nélkül haszonelvűen, sőt, a legnagyobb elérhető haszon elvén működik.

Az igazi maffiamodell máig Olaszországban működik, mint ahogy nemrég egy bűnbánó maffiózó elárulta, az amerikai családok még most is kiküldik „tanulni” a tagjaikat Itáliába. A kapcsolat élő és vitathatatlan a két földrész családjai közt.

És hogy mit lehet tanulni egy üzletembernek, egy gazdasági vezetőnek a maffiától? Nyilván nem a gyilkosságok, a pénzmosás és a zsarolás képezi a stúdium tárgyát, hanem az, hogy miképp működtessenek egy profitorientált szervezetet a leghatékonyabban.

„A rossz döntés is jobb, mint a semmilyen döntés” – ilyen axiómákkal szórakoztat minket Ferrante, miközben nem nélkülözi a humort és a – valljuk be, szórakoztatóan megírt – maffiasztorikat is, amelyeknek nemegyszer ő is szereplője volt.

Ferrante jól ír, ez kétségtelen, nem a bűnbánó maffiózó olcsó figuráját játssza, hanem tudatosan építi fel a saját brandjét. Nem ez az első könyve, a visszaemlékezései is nagy sikert arattak, különösen annak fényében nem lebecsülendő a vállalkozás, ha megtudjuk: ez a csávó élete első könyvét a börtönben olvasta el.

Merthogy – bár nem kapták el – mégis sikerült nyomozást indítani ellene több ügyben, és végül 12,5 évet kapott, amiből több mint nyolcat le is ült. A börtönévek alatt „megjavult”, és amellett, hogy rádöbbent, hogy megzsarolni, lelőni vagy agyonveretni embereket csúnya dolog, rákapott a könyvekre.

Egy idő után a cellája telistele volt könyvekkel, éjt-nappallá téve bújta őket, mígnem arra jutott, hogy most már ő is írna egyet. Majd még egyet. Kiderült, hogy van hozzá tehetsége, népszerű lett, még brit díjat is kapott, nem mástól, mint az akkori miniszterelnök feleségétől.

Ha a fejezetek végén lévő tanulságokat, jó tanácsokat nézzük, akkor a könyv egy szimpla „hogyan építsünk fel sikeres üzleti modellt egy év alatt” jellegű olcsó, hatásvadász, ám inkább csak ostoba klisékre épülő fércmű is lehetne. De Ferrante elkerüli a csapdát, és részint a hiteles sztorik (ezúttal nemigen változtatott meg neveket sem), részint a humor mindig megmentik attól, hogy letegyük a huszadik oldalnál.

A kötet a HVG Kiadó gondozásában jelent meg.

Részlet a Scolar Kiadó gondozásában megjelenő könyvből:

"Vártam Anya kisgyerekkori szobájában Anyát, de Anya nem érkezett meg, pedig én vártam. Jobbra kék fény és Anya szobája, mert az Őrimama elmondta, hogy hol lakott. Próbáltam kitalálni, vajon mit érezhetett Anya, amikor olyan egészen kicsike volt, mint én.

Ha az Őrimamával vagyok, beverem a fejem, nekimegyek az asztalnak, és az a kábult érzés van velem, hogy bevertem a fejem. Mindig bömbölés lesz a vége, és én elájulok. Elborítja valami az agyamat, csak azt a nagyon rossz egyedüllétet érzem, hogy nem segít senki. Közben pedig mindig sok vér folyik, és fáj a fejem, csak az tud megvigasztalni, ha szopom az ujjam, magamhoz szorítom az Álmosom, és sokat sírok. Tudom, hogy egyedül vagyok teljesen a világon, és nem tudok kimenekülni sehonnan sem. Fáj a fejem és szédülök, amikor beverem a fejem, még a vérem is folyik, és sokkal rosszabb lesz minden. Anyát nem érdekli, ha nekem nagyon fáj a fejem. A doktor bácsi bekötözi, én pedig azt szeretném, ha az egész világ elfogadna, és mindenki szeretne, de nem szeret senki sem. Bárhova megyek, mindenhol csak idegen emberek vannak, és amikor utánuk kapok, hogy szeressenek, nem csinálnak semmit.
Ha nekimegyek az asztalsaroknak, akkor tényleg nagyon fáj a fejem, mert egy egész nagy horzsolódás tud rajta lenni, és olyankor mindig bevisznek a kórházba.

Az Őrimama megharagszik és sír, hogy nekem mindig akkor törik be a fejem, amikor vele vagyok. Mindig arra vártam, hogy elmesélje az Őrimama, réges-régről, milyen volt vele Anyának. Ha visszajönne a nővérem, én olyan boldog lennék, de nem fog soha többé visszajönni. Már nem fogom látni a nővéremet. Ha Anya is sok babával játszott volna, akkor a cipő, a fatükör és Anya minden konyhai eszköze is élne. Az Őrimama szerint az anyám, amíg itt lakott, nagyon szép volt, amíg nem rabolta el a gonosz férje, az apám, akinek nagyon sok pénze van, de ő tudja, hogy nincsen jó helye a lányának, viszont nem tud ellene tenni semmit, és ettől megőrül, pedig olyan szép iciri-piciri cipője volt Anyának, az Őrimama ezt megőrizte, szívesen elmeséli nekem is, hogy Anyának szép gyerekkora volt, elhihetem, szépséges szép gyerekkora volt, sajnálja, hogy már nincsen vele, mert az összes gyereke közül neki volt a legszebb gyerekkora, és ő volt a leghálátlanabb. Anya szerette a pici cicákat is, az iciripiciriket, tudom-e, mi történt Anya cicáival. Nem tudom. Elmentek, mind elment, és nem jöttek vissza többé, de amikor megkérdezem, hova mentek, nem tud rá rendesen válaszolni. Annyira sok év után. Olyan jó lenne, ha kiderülne, hogy Anyának is volt Álmosa meg olyan babája, hogy csak vele tudott elaludni.

Ha beszélgethetnék rendesen a nővéremmel, biztosan segítene megkeresni a babákat, és mi lennénk Anyának a kedvenc gyerekei, ha csak mi ketten lennénk, és nem lenne az öcsém meg a húgom. Annyira félek, hogy el fogom felejteni a nővéremet, már egyre kevesebb dolog jut róla az eszembe. Jobb lenne, ha nem is lenne öcsénk sosem, mert ő mindent tönkretesz, és nagyon furcsán viselkedik, ő a legkisebb a családban, és mióta megszületett, minden megváltozott. Az Őrimama nem érti, hogy miért akkor töröm be a fejem, amikor ő vigyáz rám, és ezt én sem értem.

Anya szerint örülnöm kéne annak, hogy van húgom. Az Őrimama mindig megkérdezi az anyámat, hogy milyen a hangulata. Tegnap a babákkal játszott a húgom, és ő is meg tudta számolni őket, pedig fölösleges mind kiszámolni, mondja az Őrimama. Egy darabig egy szobában lakom a húgommal, én az emeletes ágyon alszom, és szopom az ujjam, ez őt zavarja, mert hangos. Úgysem fog számítani később, mondja, mert az Őrimamánál mindig kettesben lehetünk, és az Őrimama távol van Magyaróvártól, ahol születtünk. A húgomat az Őrimamánál sosem zavarja, ha szopom az ujjam, mindig csak otthon.

Ruhákat teregetünk. Anya ruhái sohasem száradnak meg, pedig kiteregetjük őket mindennap a kishúgommal, mert minek dohosodjanak a szekrényben, amikor mi is hordhatnánk őket. De Anya ruhái sosem száradnak meg.

Hiába várjuk a nővéremet vissza, nem jön, mondja nekem a húgom, nem fog jönni. De te olyan pici voltál, amikor meghalt, mondom, nem is emlékszel rá. Ennél fájdalmasabb nincsen, hogy nem tudjuk, hova tűnt, mert engem bezártak a szobába, amikor történt vele valami, és hiába üvöltöttem, megpróbáltam kijönni onnan, nem tudtam rajta segíteni, és azóta nem láttam, pedig nagyon szerettem a nővéremet. Nem tudtam megmenekíteni, egyáltalán, egyáltalán."

JÁTÉK!!!

Azok között, akik helyesen válaszolnak, kisorsolunk egyet Czapáry Veronika Megszámolt babák című könyvéből. A megfejtéseket a jatek@kultography.hu e-mail címre várjuk, szeptember 22. (vasárnap) 19 óráig. Az e-mail tárgyába írjátok bele: Czapáry-játék.

A játékban csak azok vehetnek részt, akiknek a postai címe és a telefonszáma is szerepel az e-mailben. (A kiszállításhoz szükséges). Eredményhirdetés vasárnap este, itt az oldalon a cikknél hozzászólásban lesz.

- Hogyan vigasztalja meg önmagát a kislány, ha beveri a fejét?