A Movilfestawards annak idején a válság és a filmszakmában tapasztalható általános problémák miatt jött létre - tudtuk meg az alapító Sandra Gonzáleztől - azért, hogy mindenki egyenlő eséllyel induljon ezen a pályán. Azóta megjárták már Amerikát ás Spanyolországot is, idei állomásukként pedig Budapest szolgál. A tervek szerint Afrika lesz a következő helyszín, ahol egy időre letáboroznak, így az idei, budapesti gálán kihirdetett nyertes valószínűleg majd egy afrikai filmfesztiválra kap meghívást az alkotásával. A Movilfestawardsal az országok, kontinensek közötti együttműködést szeretnék elősegíteni és megmutatni, hogy nincs szükség pénzre ahhoz, ohgy megvalósíthassuk az ötleteinket. A szinte nulla kiadással, mobiltelefonnal felvett rövidfilmek versenye a várakozásoknak megfelelően az előző években is rendkívül népszerűnek bizonyult a filmezés iránt érdeklődök körében. Nincs ez másképp idén sem, már 150 film érkezett és a pályázat továbbra is nyitva áll mindenki előtt.

Az 1-8 perces filmeket négy kategóriában várják. A Movilfestawards-ra klasszikus értelemben vett játékfilmeket várnak, a Movilive-ra dokumentumfilmeket, riportokat a Kísérleti filmek közé pedig leginkább mindent, ami az előző két kategóriába nem fér be. A negyedik nemzetközi pályázat a Devergo által támogatott Movilfestspot, ahová 20-30 másodperc közötti reklám-jellegű spotokat várnak azzal a nem titkolt céllal, hogy - egyéb díjak mellett - a kategória nyertesét bízzák meg a következő hirdetésük készítésével. Emellett két speciálisan magyar kategóriában is indulhatunk, ahová Magyarországot turisztikailag ("Ahol jó lenni, ahova jó menni") és a hétköznapokat bemutató ("Az életem a munkám - a munkám az életem") kisfilmeket várnak, természetesen mindkét felhívásban olyan szabadon értelmezve a kritériumokat, amennyire csak szeretnénk.

A Movilfestawards nem hagyja magára a művészeit, egész ősszel megtalálható lesz az Erzsébet téren egy help center, ahová bárki bármikor betérhet a kérdéseivel, vagy akár az anyagát is megvághatja az ott felállított számítógépen, ha erre nincs másutt lehetősége. A technikai felkészülésben is segítséggel szolgálnak, szeptember 15-17 között Hódi Jenő, Kamarás Iván és Alexis Latham tart esténként ingyenes workshopokat a Desing Centerben az érdeklődőknek. A Movilfestawards busza pedig hamarosan vidékre indul, hogy ott is felhívja a figyelmet a pályázatra.

További információkról, a szabályokról és a pályázás menetéről a Movilfestbudapest honlapján lehet tájékozódni, addig is telefont a kézbe és indulhat a forgatás!

Hogyan lehetne az általad alakított Evát jellemezni?

Eva a csapat szíve, lelke. Melegszívű, empatikus lány, ezért könnyen megnyílnak neki az emberek. Talán kicsit érzelgős is. Én magam is ilyen vagyok – mint az olaszok általában –, ezért könnyvű volt a bőrébe bújnom. Eva tele van energiával, olyan, mint egy vulkán, elképesztő lendületet ad a csapatnak, de ahogy az olasz nőket, őt is könnyű feldühíteni is.

Mit lehet tudni a múltjáról?

Evának nem volt könnyű gyermekkora: 15 évesen rájött, hogy a családja a maffiának dolgozik, és ekkor nehéz döntés várt rá. El kellettt döntenie, hogy vagy folytatja a fényűző életét azzal a tudattal, hogy a pénz, amit eltapsol honnan származik, vagy szembefordul a világgal ahonnan jött, de ezzel elveszíti családját is. A második utat választotta, de a döntés nagyon megviselte, és azóta nehezére esik megbízni az emberekben. Hogy a fájdalmát enyhítse, életét a bűnüldözésre tette fel. A szerep megformálásánál elsősorban arra figyeltem, hogy kidomborítsam Eva sérülékeny oldalát is. Eva nem egyszerűen egy kemény csaj, ennél jóval bonyolultabb jellem. Számtalan olyan elemet építettünk Eva jellemébe, amelyből látszik, hogy milyen érzékeny. Például tudatosan vállalja nőiségét, női érzékenységgel közelíti meg a problémákat és csöppet sem kíván olyan lenni, mint a csapat macsó férfitagjai.

Az előbb már említetted, hogy olyan érzelgős vagy, mint Eva. Másban is hasonlítasz rá?

Rengeteg dologban, mivel Ed, a forgatókönyvíró, sok jellemvonásomat kölcsönvette a karakter felépítéséhez.  Például, a barátaim mindig csipkelődnek velem, és Ed ezt a dinamikát Eva többiekhez való viszonyába is belevitte. Mindemellett imádok kajákról és a főzésről beszélni és Eva is. Ed tényleg nagyon jó fej, sok szempontból kifejezetten ránk szabta a szerepünket, hogy minél otthonosabban mozogjunk benne. Már azt sem tudom igazán, hol kezdődik Eva és hol folytatódik Gabriella. Ez a többi színésszel is így van, és így a színészek egymás közötti viszonya is megjelenik a filmbeli nyomozócsapat életében.

Milyen volt Eddel dolgozni?

Nagyszerű! Ed nagyon nagy szabadságot ad nekünk. A karakterem neve például eredetileg Giovanna lett volna. Minden olasz tudja, hogy manapság már csak a bottal botorkáló nagynéniket hívják így. Felhívtam Edet, hogy ez így nem lenne jó, ő pedig azonnal rám bízta a névválasztást. Nagyon ritka olyan írót találni, aki ennyire nyitott a színészek ötleteire és megérzéseire. Tulajdonképpen szinte minden, amit Ednek tanácsoltam belekerült a forgatókönyvbe. Ha pedig valamilyen ötlet megvalósíthatatlan, Ed veszi a fáradságot, és részletesen elmagyarázza, hogy miért. Fantasztikus vele dolgozni. Mindig lehet rá számítani, minden gondunkat komolyan veszi.

Milyen érzés volt fegyvereket használni?

Az ezt megelőző filmemben szintén használtam fegyvert, géppisztolyt és páncéltörőt is. Mi tagadás, nem ment valami jól. Örülök, hogy mindenki túlélte. Amikor megérkeztem a forgatásra kissé nyugtalankodtam és rögtön figyelmeztettem Edet, hogy nem lövök túl jól, ráadásul autót sem tudok vezetni. Szép lassan azonban belejöttem a lövöldözésbe. Rengeteget gyakoroltam, most már kifejezetten élvezem. Jól megdobja az adrenalin szintemet, az biztos! Amikor lövöldözöm, nagyon vagánynak érzem magam. Szívesen kipróbálnám újra a páncéltörőt is.

 

JÁTÉK:

Azok között, akik helyesen válaszolnak a következő két kérdésre, 2 db, a sorozathoz kapcsolódó AXN-es ajándékcsomagot (amely egy csomag mérleget is tartalmaz) sorsolunk ki.

Hány női tagja van a csapatnak?

Hol szedi össze Daniel őrnagy Carl Hickmant nyomozót?

A helyes megfejtéseket a jatek@kultography.hu címre várjuk, a levél tárgya legyen Crossing lines-játék. Beküldési határidő: szeptember 20. 22 óra.  

A játékban csak azok vehetnek részt, akik az e-mailbe beleírják a postacímüket is.

 

Michelle Lukes (Julia Richmond)

"Mint alapvetően a filmes szakmában, ebben a sorozatban is jóval több a férfi, nekünk pedig köztük kell valahogy érvényesülnünk. Ezért is imádom, hogy a Válaszcsapásban a főszereplők mellett ilyen erős női szerepek vannak - és persze, hogy megkaptam az egyiket. Vagy ötezer másik színésznő szeretne most a helyemben lenni, és kvázi sorban állnak, hátha "meghalok", úgyhogy csak hálás lehetek. Na meg szerencsére az akciójelenetek sem esnek nehezemre, sőt, kifejezetten élvezem őket, minél többet lövöldözhetek annál jobb. Volt már olyan, hogy egy néző azzal jött oda hozzám, hogy imádja a sorozatot, és köszöni, hogy a férfiak mellett ilyen erős nőket is mutatunk. Kemény csajokká váltunk az elmúlt évek alatt, és továbbra is nagyon élvezem a kihívásokat, amiket a sorozat nyújt. Mindeközben pedig olyan valódi bajtársiasság alakult ki közöttünk a fiúkkal, hogy már-már játszanunk sem kell."

Robson Green (Philip Locke)

"Az én karakterem eredetileg tolószékes lett volna, de annyit nyaggattam a készítőket, hogy beadták a derekukat, és kihúzták a forgatókönyvből. Ki akart volna úgy szerepelni ebben a sorozatban, hogy nincs lehetősége terepre menni? Ha már a szexjelenetekben úgy sem lesz szerepem - valószínűleg - akkor legalább így kiveszem a részem a mókából. A mai napig őszintén meg vagyok döbbenve, hogy miket meg nem engednek nekünk, színészeknek a készítők. Egy jelenetben helikopterrel indulunk a két főhős megmentésére, és miközben ott ültem egy valódi katonai helikopteren, egy rakétavetővel a vállamon, szíven ütött, hogy ilyen klassz melója nem sok embernek van - legalábbis én másképpen biztos nem kaptam volna ilyesmire lehetőséget az életben. Még szerencse, hogy beszélnünk nem kellett, mert olyan izgatottak voltunk, hogy a soraink helyett csak ujjongtunk volna, mint a kisgyerekek. Persze a fiúk sokkalta többet vállalnak, de szerintem jó dolog egy ötvenes éveiben járó fickót ilyen akció közeli helyzetekben látni. Az biztos, hogy én élvezem!"

Milauna Jackson (Kim Martinez)

"Mielőtt jelentkeztem volna nem igazán néztem a Válaszcsapást, láttam ugyan az első évadot, de csak annyi maradt meg, hogy mennyire akciódús a sztori, milyen sokat követel fizikailag a színészektől. Újoncként épp ezért eléggé tartottam tőle, hogyan fogok beilleszkedni a sorozatba, ezek mellé a nagy, erős férfiak mellé. Mikor megtudtam, hogy enyém a szerep, ráébredtem, innentől bizony kemény edzés vár rám. Főleg, miután belenéztem a többi évadba! Majd találkoztam a színésznőkkel, és gyorsan kiderült, hogy egyáltalán nem lehetetlenség azt a fajta tartást és erőt elsajátítani, amit nekik már sikerült, sőt bennem is sokkal több van ebből, mint gondoltam. Annyiból mindenképp nehezebb volt menet közben csatlakozni, hogy így nem volt időm felkészülni, nem volt betanítási időszak vagy ilyesmi, hanem rögtön bedobtak a mély vízbe. De mindenki nagyon segítőkész volt és olyan izgalmas a munka, hogy végül szerencsére nem is számított a tapasztalatlanságom."

Michael J. Bassett (rendező, író)

"Szívesen jövünk forgatni Magyarországra, mert amellett, hogy olcsóbb, mint sok más város - és a mi esetünkben nem beszélhetünk túl nagy büdzséről - jók a helyi szakemberek és gyönyörűek az épületek, amiket egy kis okos dizájnnal könnyen német- vagy éppen oroszországi utcákká lehet alakítani. Mi pedig arra törekszünk, hogy minél nagyobb, minél ambiciózusabb lehessen a sorozat. Mikor megkerestek ezzel a munkával, csak annyit kérdeztek: "Nincs kedved eljönni Dél-Afrikába és felrobbantani dolgokat?" Rögtön igent mondtam.  Azóta is úgy érzem, nekem van a legjobb munkám a világon. Emellett ott van a sorozat nagyfokú valósághűsége, ami szerintem hihetetlenül vonzó - nekem legalábbis az volt. A hadi szakértőnk egy alkalommal sem felejti el megemlíteni, ha a valóságban nem úgy csinálnának valamit a katonák, mint a szereplőink. Pontosan számon tartjuk hány golyót lőhetnek ki például egy fegyverből. Az egyetlen, amikor tudatosan nem fogadtuk meg a tanácsait egy kutyával kapcsolatos, amit a valóságban lelőnének, hiszen ugat. Na, mi ezt nem tehettük meg - és nem is akartam volna, eredetileg állatorvos akartam lenni, ha nem muszáj nem mutatok állatok elleni erőszakot."

Zubin Varla (Leo Kamali)

"Számomra egyrészt Kamali karakterének komplexitása volt rettentő vonzó a sorozatban, másrészt az, hogy ezt a munkát tényleg minden egyes szereplő a szívén viseli, harmadrészt a szabadság. Kevés helyen tapasztaltam azt, hogy ilyen szinten szabadjára vagyunk engedve produkciós szinten. Konkrétan, ha nem életveszélyesés és belefér a költségvetésbe, akkor bármit megcsinálhatunk, és ez remek dolog. Na meg bármilyen megjegyzésem vagy kérdésem volt a szerephez azt Michaellel bármikor meg lehetett beszélni és gyakran el is fogadta az ötletemet (itt Bassett kedélyesen közbeszúrta, hogy ezek a "megjegyzések" több oldalas listákat és hosszú beszélgetéseket jelentettek). A művészetben az a legjobb, hogy feszegethetjük a határainkat, a Válaszcsapásban pedig maximálisan terek kapunk erre. A hat részes formátummal részletesen bemutathatunk konfliktusokat, bonyolult emberi viszonyokkal kiegészítve, amire kevés sorozatban van lehetőség. Arról nem is beszélve, hogy aktuális eseményekből is meríthetünk, profi tanácsadókkal dolgozunk, úgyhogy ennél közelebb - fikciós környezetben persze - valószínűleg nem is kerülhetnénk a valósághoz."

Philip Winchester (Michael Stonebridge)

"Dolgoztam már tévében és filmben egyaránt, és bizton állíthatom, hogy a tévésorozatoknál keményebb munka ebben a szakmában nincs. A Válaszcsapás pedig ezek közül is kiemelkedő. Nem elég, hogy nem ússzuk meg napi  tizenkét óránál kevesebb munkával, de fizikailag is minden évben rettenetesen megterhelő. Idén Dél-Afrikában elkaptam valami vírust is, úgyhogy esélyem sem volt úgy kigyúrnom magam, mint szoktam. Stonebridge ugyanis ilyen téren is hatalmas munka egy olyan girnyó, angol srácnak, mint amilyen én alapból vagyok. De ugyanígy megterhelő pszichológiailag is, teljesen más állapotba kerülök ilyenkor. Folyamatos éberséget követel, agressziót, keménységet - a feleségem meg is jegyezte nemrég, hogy végre kezdek visszatérni hozzá, merthogy ő mindig érzi a változást, amikor lekattan az agyam a szerepről. Kicsit olyan, mintha tényleg katonává válnék, pedig sosem volt ilyen tapasztalatom. A legközelebb akkor jutottam hozzá, mikor 9/11 hatására komolyan elgondolkoztam azon, hogy bevonuljak. Aztán rájöttem, hogy ahhoz nem lennék elég bátor. De amikor valódi katonák jönnek oda hozzánk, hogy elmondják, mennyire szeretik a sorozatot és milyen hálásak azért, ahogy bemutatjuk őket - ennél nagyobb elismerést szerintem nem is kaphatnánk. Éppen ezért nem hiszem, hogy túl erőszakosak lennénk: van, amikor gyengédnek és óvatosnak kell lenni, de van amikor egyszerűen oda kell csapni. Mi csak megmutatjuk mindkét esetet."

Sullivan Stapleton (Damien Scott)

"Fura arról beszélni, milyen bátor dolgokat csinálunk a forgatáson, mert igazából sehol sem vagyunk a valódi katonákhoz képest, akik az életüket kockáztatják nap, mint nap. Persze nagyon menő dolog vonatkoról lógni miközben robbantgatnak körülötted, de a nap végén minket vár az otthonunk és a kényelmes ágyunk. Viszont az évek során már annyira hozzánk nőttek ezek a karakterek, szinte nem is kell felkészülni egy-egy forgatási szakaszra. Legalábbis én már nem fordítok akkora hangsúlyt az edzésre, mint régen, sokkal jobb vagyok a leállás utáni "hízókúrában". Idén az a legjobb, hogy a két karakter dinamikája megváltozik kicsit, ezt a viszonyt a legjobb eljátszani. Sőt, annyira nem is kell játszani, hasonló a kapcsolatunk a valóságban is. De akármilyen izgalmasak az akciójelenetek én azért azt szeretem, amikor tényleg játszani kell. Amikor dialógusokra, kapcsolatok építésére kell koncentrálni, tudni akarom mi zajlik a karakterekben és közöttük. Ezeket a természetes, emberi jeleneteket várom munka közben a legjobban, és szerencsére a Válaszcsapásban ezekből is van elég."

Igazán hálás dolog olyan témáról filmet forgatni, ami évről-évre emberek millióit hozza lázba korra, nemre, vallásra való tekintet nélkül. Ráadásul nem is kell vérbeli F1-rajongónak lenni ahhoz, hogy néhány emlékezetes momentumot vagy párharcot elevenítsünk fel magunkban. Ron Howard rendező egy különleges páros történetét vitte a mozivászonra, hogy aztán James Hunt és Niki Lauda 1976-os bajnoki csatája mindenki számára élvezhető, feszes és látványos filmben elevenedjen meg újra.

Hunt és Lauda életében nem sok közös pont volt, személyiségük, stílusuk, versenyfilozófiájuk mindenben különbözött, amiben csak lehet. Egyvalami azonban mégis közös volt bennük: mindenüket egy lapra tették fel, amikor az alacsonyabb kategóriákban való versenyzés után a Forma-1 világát választották. Egymásnak nekifeszülve nem csak a versenypályán, de azon kívül is mindent megtettek a végső győzelemért, mindezt egy olyan korszakban, amikor a biztonsági felszereltség és az ezzel kapcsolatos előírások még gyerekcipőben jártak. Évente átlagosan két versenyző halt meg valamilyen balesetben, míg a többiek "száguldó bombákon" folytatták a versenyzést.

James Hunt (Chris Hemsworth) zseniális autóversenyző, akinek mindene a bulizás, a napokig tartó tivornyák, a könnyű női prédák, és habár őstehetség a versenypályán, magatartása sok fejfájást okoz a csapat többi tagjának a McLarennél. Ezzel szemben Niki Lauda (Daniel Brühl) egy talán túlságosan is fegyelmezett, mindenkivel szemben barátságtalan "német" (igazából osztrák, de értjük) pilóta. Az őket megformáló színészekre nem sok panaszunk lehet, Hemsworth remekül alakítja a lezser, nemtörődöm figurát, különösen ha nem keressük a mély átgondoltságot és bölcsességet az általa választott életfilozófiában (Hunt egyébként 46 éves korában, szívrohamban hunyt el egyszeres világbajnokként). A Lauda bőrébe bújó Brühlnek egy jóval bonyolultabb karaktert kellett életre keltenie és ezt többnyire sikerült is megoldania, a film egy-két pontján voltak csak üresjáratok. Különösebben ez nem is volt szembetűnő, egyedül a film végén, amikor Lauda a második világbajnoki címe helyett a szerelmét választja és ezért képes az utolsó verseny közben kiszállni az autóból. Brühl arca kemény marad, még akkor is, amikor a feleségére néz a hőstett után, márpedig germán vér ide vagy oda, itt mégiscsak szerelemről van szó ízig-vérig. Ez a film csúcspontjának nem tett kifejezetten jót, de az összképen nem esik nagy csorba. A két főhős mellett kevés játéktér marad az őket körülvevőknek, de azért Suzy Miller szerepében Olivia Wilde, valamint Marlene Knaus bőrébe bújó Alexandra Maria Lara is  teljesen jól alakítja a maga karakterét.

A remek forgatókönyv és a színészi játékok mellett mindenképp meg kell említenünk az operatőri munkát, valamint a filmzenét. Előbbi kapcsán Anthony Dod Mantle végzett csodálatos munkát, a Hajsza a győzelemért képi világa pontosan annyira izgalmas, vibráló és látványos, amennyit bele lehet gyömöszölni anélkül, hogy a néző epilepszia és hányinger kíséretében nézze végig a kétórányi száguldozást. A film zenei világa kapcsán semmit nem bíztak a véletlenre, Hans Zimmer pedig ezúttal sem okoz csalódást, újabb remekművet komponált, ezúttal a benzingőzös, motorrobajos, fékcsikorgásokkal cifrázott témára. Így nem csak a stáblistáig élvezzük majd a filmet, de a vásznon futó nevek olvasása közben is szívesen hallgatjuk  majd Zimmer csodás melódiáit.

Összességében tehát adott egy izgalmas sporttörténeti párharc, ami egy minden tekintetben tempós filmben, jó színészi alakításokkal, látványos képekkel és zsigerekbe mászó zenével elevenedik meg a szemünk előtt.

Amit a műfaji határok megengednek, azt megtaláljuk a filmben, így nem csak a Forma-1 rajongóinak ígér a Hajsza a győzelemért kiváló kikapcsolódást, de mindenkinek, akit vonz egy kis száguldás na és persze az ezzel járó cirkusz.

Azt mindenképpen le kell szögeznem: aki Bruce Lee filmjeihez hasonló alkotást vár, az csalódni fog. No nem mintha kevés lenne a filmben az iszonyú látványos verekedés, de ez mindenek előtt egy Wong Kar Wai-film, és mint ilyen sokkal inkább hajlik a művészfilm, semmint az akció felé. Ettől függetlenül azt, ahogy a zuhogó esőben vagy szállingózó hóban zajló összecsapásokat bemutatja, tanítani kellene. Természetesen a harcok technikai kivitelezérése sem lehet semmi panasz, ám az igazi művészet a vizualitásban rejlik, amit a rendező általában hatalmas magabiztossággal ural - nincs ez másképp most sem. A gyönyörű képeket dinamikus vágással párosítja, amihez olyan aláfestő zenét rendel, ami éppen csak annyira lóg ki a környezetből, hogy feltűnjön, de ne uralja a jelenetet. Nem klasszikus akció-szekvenciákat láthatunk, ahol, a mostani trendnek megfelelően, olyan gyorsan kapkodják a kamerát, hogy a néző azt sem tudja, mit lát éppen, ha pedig ezt még sötéttel vagy esővel is megfejelik, akkor már esélye sincs kibogozni, éppen ki üt meg kit. A nagymesterben sűrű esőfüggönyön keresztül is tisztán kivehetően figyelhetjük, ahogy Ip Man egy izgalmas és pörgős jelenetben elbánik ellenfelével, miközben neki még a kalapja sem, nekünk meg az állunk is leesik. És ez még csak a film nyitójelenete volt.

Ip Man (Tony Leung Chiu Wai) jó családból származó férfi, aki boldogan és gondtalanul él gyönyörű feleségével és két gyermekével a 1930-as évek Kínájának déli részén. Negyven éves kora ellenére egy percet sem kellett dolgoznia életében, így minden idejét egyetlen szenvedélyének, a kung-funak szentelhette. A hatalmas ország azonban nem csak politikailag és gazdaságilag megosztott, a harcművészetekben sincs egyetértés észak és dél között. Észak legnagyobb mestere, Gong Yutian (Qingxiang Wang) délre érkezik, hogy az általa képviselt stílust egy déli harcosra hagyományozhassa, ezzel talán egyesítve a két formát. Döntésének sem északi utóda, Ma San (Jin Zhang), sem lánya, Gong Er (Ziyi Zhang) nem örül felhőtlenül, ám előbbit forrófejűsége, utóbbit az egyszerű tény, hogy lánynak született, megfosztja az örökség hivatalos képviselésének jogától. De a címet elnyerő Ip Man sem válthatja be nagymesteri reményeit, ugyanis mielőtt északra utazna kitör a második világháború. A japán megszállás évei mind Ip Man, mind a többi mester életére rányomják a bélyegüket, ám az igazi harcos sosem feledkezik meg a kung-furól, akármilyen tragédia is érje őt.

Bonyolult, és hosszú évtizedeket átszövő viszonyokról és történetről beszélhetünk A nagymesterben, amiben Bruce Lee alig, remek színészi alakítások és gyönyörű pillanatok viszont számolatlanul bukkannak fel. A személyes kapcsolatok mellett a történelem egy különösen zavaros időszaka is terítékre kerül, és akkor még a harcművészetet nem is említettük. Még úgy is nagyon sűrű a cselekmény, hogy többször hosszú éveket ugrik a sztori, amit egy-egy magyarázó mondattal hidal át. Kevésbé lett volna epikus a film, ha csupán egyetlen ember életéről lenne szó benne, ám - a félrevezető magyar címmel ellentétben - ugyanannyira szól Gong Er-ről, mint Ip Manról, és rajtuk keresztül is leginkább a kung-furól. A kung-fu nem csak harcművészet, de életstílus, hivatás, szenvedély, ami szorosan átszövi azok életét, akik belekezdenek - legalábbis ilyen, ha jól csináljuk. A nagymester, mint film, is ilyen: hagyni kell, hogy az ember belemélyedjen, hagyni kell, hogy elvarázsoljon. Ha esetleg mégsem történik meg, akkor egyszerűen nem nekünk való, és ezzel sincsen semmi baj.

Ízig-vérig távol-keleti film A nagymester, így is kell nézni. A hollywoodi alkotásokon nevelkedett nézőnek elsőre sok dolog furcsa lehet benne, viszont kifejezetten jó kezdőpont lehet azoknak, akiket érdekel a kortárs kínai film. Egyszer látványos és izgalmas, másszor befelé forduló és emberi, de végig leköti a figyelmet, ha hajlandóak vagyunk tényleg figyelni rá.

1. A múlt

Az iráni rendező Asghar Farhadi új filmjének főszereplője a tavalyi öt Oscar-díjas alkotás, A némafilmes női főszereplője, Berenice Bejo. A mű atmoszférájában, problémafelvetésében számos ponton kapcsolódik Farhadi korábbi, Oscar-díjas filmjéhez, a Nader és Simin – Egy elválás történetéhez, amelyet a hazai mozikban is bemutattak, és amellyel a rendező az Oscar mellett számos díjat bezsebelt, köztük a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál fődíját. Tulajdonképpen klasszikus háromszög-dramaturgiával dolgozik a rendező, elképesztő drámai mélységgel. Tragikus események sorát okozó élethazugságokkal olyan feszültséget teremt, hogy azt még egy thriller is megirigyelhetné. A sztori három emberre fókuszál: Ahmed, aki négy év különélés után tér vissza Párizsba, hogy elváljon francia feleségétől, Marie-tól, aki időközben már egy másik férfival él. Később kiderül, hogy ez az ember házas, és a felesége kómában fekszik, mivel öngyilkosságot követett el. A rendező nagyon izgalmas módon kapcsolja össze a figurákat.

2. Minden Odavan

Robert Redford egyszereplős filmje, amellyel a színész megmutatja, hogy nem véletlen és nem csak a külsejéért szerettük meg annak idején. Ez a kis remekmű teljes játékidejében az Indiai-óceánon játszódik, ahol egy férfi hajótörést szenved a vitorlásával, és az életéért küzd. A főszerepet alakító Robert Redford nagyon régen volt ilyen jó, miközben ez a szerep nem kis fizikai megterheléssel is járt: mindent pillantásokból, arc- és testjátékból tudunk csak meg, hiszen a filmben nincs dialógus, csupán egy „God!” meg egy „Fuck!” mondat hangzik el, illetve robban ki a karakterből. Nagy erénye a műnek, hogy mellőzi a hollywoodi giccseszköztárat, például Redford nem veszi elő a gyerekei képét, hogy elsírja magát. Csupán túl akarja élni.

Vetítés: szept 14. 18.30 Nagy Terem, szept 15. 17 óra Uránia

3. Ilo Ilo

Az idei Cannes-i Fesztivál Arany Kamera díjas filmje. A Szingapúrban játszódó ILO ILO egy háromfős család és újonnan érkezett, filippínó házvezetőnőjük, Teresa, kapcsolatának krónikája. Teresa, mint megannyi filippínó nő, egy jobb élet reményében kelt útra. Az egész családnak alkalmazkodnia kell az idegen megjelenéséhez, ami tovább rontja, amúgy sem problémamentes kapcsolatukat. Mégis, Teresa és a gondjaira bízott problémás fiú, Jiale, között hamarosan szoros kapocs alakul ki. Ahogy Teresa egyre inkább a család részévé válik, úgy mélyül el a barátságuk is. De 1997-ben járunk, és az ázsiai pénzügyi válság egyre inkább érezteti hatását a régióban...

Vetítés: szept. 13. 18 óra Nagy Terem, szept. 14. 21 óra Uránia

 

4. Öld meg kedveseid

Daniele Radcliffe, Michael C. Hall és Elizabeth Olsen. Ígéretes trió, de a külföldi kritikus véleménye alapján nem csupán ígéretes, hanem valóban jó is.

1944-ben, a Columbia Egyetem hallgatójának, az ifjú Allen Ginsberg-nek az élete gyökerestől felfordul, amikor szemet vet egyik elképesztően laza és kisfiúsan bájos tankörtársára, Lucien Carr-ra. Carr jelenti Ginsberg belépőjét egy bohém világba, általa ismeri meg William Burroughs-t és Jack Kerouac-ot. Az élet és az irodalom szabályai és konformitása elleni lázadásként ők négyen elhatározzák, hogy harcba szállnak a hagyománnyal és valami újat hoznak létre. Így veszi kezdetét a később beat korszaknak nevezett időszak. A Kill Your Darlings egy bűntény, a barátság és egy olyan kapcsolat igaz története, aminek eredményeként egy új kulturális mozgalom született.

Vetítés: szept 19. 18 óra Nagy Terem, szept 20. 22 óra Uránia

5. Nebraska

A fesztivál zárófilmje lesz Alexander Payne (Utódok, Schmidt története) legújabb alkotása, amelynek főszereplője, Bruce Dern Arany Pálmát nyert, az idei cannes-i filmfesztiválon. Igazi nagy visszatérés az alkotás, amelyet a szeptemberben 10. születésnapját ünneplő Jameson Cinefest –Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon bárki ingyen megnézhet. Alexander Payne fekete-fehér mozija ismét Amerika egy olyan arcát mutatja meg, amelyet nem nagyon szoktak reklámozni: egy kisvárosi közösség viszonyrendszerét és azon belül egy „természetesen hülye” család portréját. Bruce Dern alakítja azt az idős férfit, aki kap egy hazánkban sem ismeretlen marketinglevelet, amely szerint nyerhet egymillió dollárt, ha előfizet egy magazinra, meg persze, ha kihúzzák a számát. Az erősen alkoholizáló férfi rákattan a dologra, és személyesen akarja felvenni a nyereményét, a fia pedig vele tart. Persze mindenki tudja, hogy nincs szó semmiféle pénzről, de hát nem is erről szól a nagy utazás, hanem a szeretetről, az önfeláldozásról és a grandiózus életigenlésről.

Adott egy éjszaka, amikor minden szabad, mindenki kiélheti állati ösztöneit: törhet, zúzhat, embert is ölhet (sőt, kell, hiszen így ritkul a csőcselék), kiadhatja a dühét, azaz megtisztulhat. Nem élnek a segélykérő vonalak, ha szerencséd (vagy pénzed a védelemre) van túléled az éjszakát, ha nincs, másnap már a hulládat gyűjtik be az utcákról. Ha lenne egy ilyen éjszaka, te tudnál ölni?

Ezzel az alapötlettel játszik A bűn éjszakája című film, ami tulajdonképpen több műfajban is jó alkotás lehetett volna (thriller, horror, akciófilm, pszichodráma), de igazából egyik se lett, csak egy nagy rakás unalom, illetve egy újabb vonás Ethan Hawke leáldozóban lévő karrierjén.

A film egy család sorsát követi nyomon az éves megtisztulás éjszakája folyamán, négy embert, akikről kiderül, meddig képesek elmenni, hogy megvédjék magukat, amikor a gonosz külvilág betör az otthonukba. Egy olyan Amerikában, ahol  tombolt a bűnözés, és túlzsúfoltak voltak a börtönök, a kormány kijelölt egy 12 órás időszakot minden évben, amikor bármilyen bűncselekmény – a gyilkolást is beleértve – legális. Nem lehet rendőrt hívni. A kórházak szüneteltetik a segítségnyújtást. Ez egy olyan éjszaka, amikor a polgárok magukat szabályozzák, büntetés nélkül. És ez így megy már évek óta, minden évben ugyanazon a napon tartják, azóta pedig minden rendben van az országban. Ezen az éjszakán, amikor elburjánzik az erőszak és a bűn, egy családnak el kell döntenie, kikké válnak, amikor bekopogtat hozzájuk egy idegen. Amikor egy behatoló betör James Sandin zárt közösségébe, olyan események sorozatát indítja be, amely a család szétszakadásával fenyeget. Most Jamesen, a feleségén, Maryn, és a gyermekeiken a  sor, hogy túléljék az éjszakát anélkül, hogy olyan szörnyekké változnának, mint akik elől elrejtőztek.

James (Ethan Hawke) az unszimpatikus szomszéd, akit valójában mindenki utál a környéken, családjuk a mű, látszatra épülő família mintaképe, ahol az első problémánál valójában pukkan a lufi és semmi nem úgy alakul, ahogy azt szeretnék. Mint, ahogy a vásznon sem alakul semmi úgy, ahogy a néző azt szeretné: unalmas, hosszúra nyújtott percek telnek el, semmitmondó jelenetek pörögnek a szeme előtt és közben várja, hogy mikor történik végre valami igazán izgalmas, valami olyasmi, ami nem kiszámítható, nem sablon, ami eredeti. De A bűn éjszakájában ilyesmi nem történik: romhalmaz az egész, az egyetlen értékelhető dolog benne (spoiler következik), hogy a családapa végül nem menekül meg, mint egy szuperhős. Bár valahol az is várható volt, hogy apunak el kell buknia, hiszen a családjával töltött első perctől kezdve azt sugallta az alkotás, hogy mint családapa és férj megbukott, így furcsa lett volna, ha életben marad.

Sajnos azonban nem csak a férj bukik meg, de számos hiányossága miatt az egész mű is, amiért kár, mert ahogy az elején írtuk, tényleg jó dolgot lehetett volna a történet vázából kihozni, így viszont csak azt érték el, hogy 82 percnyi szenvedő várakozást váltson ki a nézőtéren ülőkből. Kár érte.

Raymond ugyanis olyan remek érzékkel választotta karrierjének a meztelen lányok mutogatását, hogy néhány évtized alatt Anglia leggazdagabb emberévé vált. A film végigvezet ezen a páratlan, izgalmas élettörténeten, kezdve a cirkuszos gyökerektől az első vetkőzőműsorokon át a pezsgő- és kokainmámorban töltött estékig. A hatvanas-hetvenes évek szabadságában, kiapadhatatlan vagyonnal a zsebükben keveseknek jutott eszébe, hogy talán több is van az életben a gyönyörű nők megdöntésénél és az újabb ingatlanok felvásárlásánál - Raymond sem volt kivétel. A szenvedély királya ügyesen ugrál a (valóságban is létező) dokumentumfilmeket reprodukáló stílus, a riportfilm és a játékfilm között, ezzel erőlködés nélkül hangsúlyozva, hogy valós történetet látunk. A végkifejlet pedig, ennek tükrében csak még szomorúbb.

Paul Raymond (Steve Coogan) apja még születése előtt lelépett a színről, de ez, saját bevallása szerint, inkább csak megerősítette az időközben nevet változtató fiút. Egész életében önmagára volt utalva és szépen boldogult, így mikor egy véletlen folytán rájön, mekkora üzlet rejlik a csinos, meztelen lányok látványában, semmi nem tántoríthatja el ötlete megvalósításától. A félig-meddig tiltott klub hangos sikere pedig őt igazolja. A sztriptízből aztán színházi előadás, majd magazin lesz, Raymond pedig egyre nagyobb utálatnak örvend az erkölcsös angolok körében - és egyre nagyobb imádatnak a szórakozásra vágyókéban. Lassan rajongva szeretett lánya, Debbie (Imogen Poots) is felcseperedik, és apja nyomdokaiban járva a színpadra vágyik, ám ott csak bukás várja. Debbie észrevétlenül egyre mélyebre süllyed, míg Raymond soha nem látott magasságokba szárnyal, ahonnan elhomályosodnak a problémák. És hiába tesz meg mindent, későn jön csak rá, hogy pénzzel és csillogással éppen csak egy dolgot nem lehet megvenni: a szeretetet.

Steve Coogan zsenialitását dicséri az, hogy Raymond figurája minden rossz lépése ellenére sem lesz ellenszenves. Persze sikeres és gazdag üzletember, lenyűgöző látni, ahogy a két keze alatt felépül egy birodalom és arannyá válik minden, amihez hozzáér. Mégis azok a film legerősebb pillanatai, amikor kihúnynak a fények és Raymond arcán visszatükröződik minden érzés: az elhagyott család miatti bűntudat, az őt elhagyó szerelme, a magány, a lánya iránti végtelen szeretet, a csalódottság, a szomorúság - aztán mégis felkel, és megy tovább. A kitartása és ereje miatt irigylésreméltó, az önámítása és a felelősségek alóli kibújása miatt gyűlölendő, de Coogan alakításában Raymond mindenek felett emberi karakter.

A szenvedély királya lazább értelemben vett életrajzi film, s mint ilyen, a sikere a karaktereken és a hű bemutatásukon áll, vagy bukik, ez a film pedig simán átvitte a lécet. Nem erőszakolja le a torkunkon, hogy itt márpedig megtörtént eseményeket láthatunk, csak elszórakoztat és elborzaszt, elgondolkoztat és megnevettet. Ha figyelmen kívül hagyjuk a vége főcím előtti listát, nyugodtan nézhetjük fikciós történetként is, van annyira izgalmas és érdekes. Áhitozhatunk a szép nők vagy a gyönyörű ruhák után, kinek mi tetszik jobban ugyebár, hogy aztán arconcsapjon az a sok kis tragédia, ami mindezekkel együtt jár. Aztán eldönthetjük, ilyen áron kellene-e az az aranylánc.