Igazán hálás dolog olyan témáról filmet forgatni, ami évről-évre emberek millióit hozza lázba korra, nemre, vallásra való tekintet nélkül. Ráadásul nem is kell vérbeli F1-rajongónak lenni ahhoz, hogy néhány emlékezetes momentumot vagy párharcot elevenítsünk fel magunkban. Ron Howard rendező egy különleges páros történetét vitte a mozivászonra, hogy aztán James Hunt és Niki Lauda 1976-os bajnoki csatája mindenki számára élvezhető, feszes és látványos filmben elevenedjen meg újra.

Hunt és Lauda életében nem sok közös pont volt, személyiségük, stílusuk, versenyfilozófiájuk mindenben különbözött, amiben csak lehet. Egyvalami azonban mégis közös volt bennük: mindenüket egy lapra tették fel, amikor az alacsonyabb kategóriákban való versenyzés után a Forma-1 világát választották. Egymásnak nekifeszülve nem csak a versenypályán, de azon kívül is mindent megtettek a végső győzelemért, mindezt egy olyan korszakban, amikor a biztonsági felszereltség és az ezzel kapcsolatos előírások még gyerekcipőben jártak. Évente átlagosan két versenyző halt meg valamilyen balesetben, míg a többiek "száguldó bombákon" folytatták a versenyzést.

James Hunt (Chris Hemsworth) zseniális autóversenyző, akinek mindene a bulizás, a napokig tartó tivornyák, a könnyű női prédák, és habár őstehetség a versenypályán, magatartása sok fejfájást okoz a csapat többi tagjának a McLarennél. Ezzel szemben Niki Lauda (Daniel Brühl) egy talán túlságosan is fegyelmezett, mindenkivel szemben barátságtalan "német" (igazából osztrák, de értjük) pilóta. Az őket megformáló színészekre nem sok panaszunk lehet, Hemsworth remekül alakítja a lezser, nemtörődöm figurát, különösen ha nem keressük a mély átgondoltságot és bölcsességet az általa választott életfilozófiában (Hunt egyébként 46 éves korában, szívrohamban hunyt el egyszeres világbajnokként). A Lauda bőrébe bújó Brühlnek egy jóval bonyolultabb karaktert kellett életre keltenie és ezt többnyire sikerült is megoldania, a film egy-két pontján voltak csak üresjáratok. Különösebben ez nem is volt szembetűnő, egyedül a film végén, amikor Lauda a második világbajnoki címe helyett a szerelmét választja és ezért képes az utolsó verseny közben kiszállni az autóból. Brühl arca kemény marad, még akkor is, amikor a feleségére néz a hőstett után, márpedig germán vér ide vagy oda, itt mégiscsak szerelemről van szó ízig-vérig. Ez a film csúcspontjának nem tett kifejezetten jót, de az összképen nem esik nagy csorba. A két főhős mellett kevés játéktér marad az őket körülvevőknek, de azért Suzy Miller szerepében Olivia Wilde, valamint Marlene Knaus bőrébe bújó Alexandra Maria Lara is  teljesen jól alakítja a maga karakterét.

A remek forgatókönyv és a színészi játékok mellett mindenképp meg kell említenünk az operatőri munkát, valamint a filmzenét. Előbbi kapcsán Anthony Dod Mantle végzett csodálatos munkát, a Hajsza a győzelemért képi világa pontosan annyira izgalmas, vibráló és látványos, amennyit bele lehet gyömöszölni anélkül, hogy a néző epilepszia és hányinger kíséretében nézze végig a kétórányi száguldozást. A film zenei világa kapcsán semmit nem bíztak a véletlenre, Hans Zimmer pedig ezúttal sem okoz csalódást, újabb remekművet komponált, ezúttal a benzingőzös, motorrobajos, fékcsikorgásokkal cifrázott témára. Így nem csak a stáblistáig élvezzük majd a filmet, de a vásznon futó nevek olvasása közben is szívesen hallgatjuk  majd Zimmer csodás melódiáit.

Összességében tehát adott egy izgalmas sporttörténeti párharc, ami egy minden tekintetben tempós filmben, jó színészi alakításokkal, látványos képekkel és zsigerekbe mászó zenével elevenedik meg a szemünk előtt.

Amit a műfaji határok megengednek, azt megtaláljuk a filmben, így nem csak a Forma-1 rajongóinak ígér a Hajsza a győzelemért kiváló kikapcsolódást, de mindenkinek, akit vonz egy kis száguldás na és persze az ezzel járó cirkusz.