A Berlini Filmfesztivál történetében először történt meg az, hogy ugyanaz a film vitte el a legjobb alkotásnak járó Arany Medvét, valamint a legjobb férfi és női alakításért járó Ezüst Medve díjakat is. Ez utóbbit is egyedülálló módon nem egy-egy színész, hanem a teljes szereplőgárda kapta meg. És ez így van jól.

A mozi felé tartva azon gondolkoztam, hogy milyen lehet egy sokszoros díjnyertes iráni film. Biztos megint előkerül majd mindenféle háború, vagy esetleg a nyugati világ erőszakos szerepvállalása a Közel-Keleten. Biztos kapunk majd egy jó nagy pofont a rendezőtől, hogy mégis mit gondolunk mi itt magunkról Európában. Nem ez történt. A Nader és Simin című film mégis annyira emberismerő, hogy mindenki megtalálhatja benne a saját történetét.

Adott a Teheránban élő középosztálybeli család, ahol a szülők válófélben vannak, mert az apa, Nader (Peyman Moaadi) nem hajlandó elhagyni az országot és Alzheimer-kóros apját. Az anya, Simin (Leila Hatami) azonban szebb jövőt akar családjuknak, amit csak Irán elhagyása biztosíthat nekik. Azonban lányuk, Termeh (Sarina Farhadi) sorsáról nem tudnak megegyezni, így ideiglenes megoldásként Simin elköltözik otthonról. A nagyapa mellé gondozót fogadnak, aki mély hitű anyaként és várandós nőként nehezen boldogul a feladattal. Egy napra magára hagyja a gondozottat, és ezért Nader kiteszi a lakásból. Később a család megtudja, hogy a gondozó elvetélt. Per kerekedik a dologból, Nadert gyilkossággal vádolják, mivel ő lökte ki a nőt a lépcsőre. Persze ezeket csak apró foszlányokból tesszük össze, hiszen az igazság ezúttal sem egyértelmű.

A cselekmények előre haladtával egyre mélyebben ismerhetjük meg a szereplők gondolkodását, dilemmáit és félelmeit, de mindezt úgy, hogy egy percre sem unatkozunk, és nem érezzük a filmet szentimentálisnak. A forgatókönyvíró-rendező Farhadi nagyon ügyesen kezeli azokat a kérdéseket, amiket egy filmben nagyon könnyű banálissá tenni: az erkölcsöt, a hitet, az emberi jogokat. Azt hogy a családunkat vagy a hitünket helyezzük előtérbe? Ragaszkodjunk-e a saját igazunkhoz, ha így saját családunk széthullását kockáztatjuk? A film végére lehet, hogy több kérdéssel jövünk ki, mint amennyi a film elején felmerült bennünk, de van, amikor kérdésre csak kérdéssel válaszolhatunk.

A Nader és Simin -  Egy elválás története pont ezért jó.  Mert a legbelsőnktől kérdez, mégsem érezzük tolakodónak, és amikor a harmadik kérdésére sem tudunk válaszolni, kezdjük elszégyellni magunkat. De ez az érzés jó, mert megmozgat, elgondolkoztat, és tanít.