A White Lies első, nemzetközi port kavaró lemeze után nagy reményekkel vártuk a második, majd a kicsit lapos folytatás után, még a megújulásban bízva a harmadik stúdió albumot. Tény, hogy a brit trió zenéje továbbra is egyedi hangzásokat vonultat fel, de sajnos kizárólag abból a készletből dolgoznak, amit tőlük már egyszer (-kétszer) hallottunk.

A Big TV első két kislemeze, a Getting Even és a There Goes Our Love Again még hagyott némi reményt, de már sejtette, mit várhatunk a teljes lemez hallgatásakor. Mégis valahogy bíztunk abban, hogy néhány meglepetést azért elrejtettek a srácok az anyagon.

A hangzás minden kétséget kizáróan azonosítható a bandával, továbbra is jól operálnak a nyolcvanas éveket nagyon is színes-szagosan megidéző szintikkel és a gitártémákkal, Harry McVeigh ezer közül kiszúrható, egyedi hangorgánuma pedig ezt csak erősíti. Zeneileg nem is lenne problémánk az anyaggal, mégis valahogy egy kicsit többet várnánk. A dalok egymással és az előző lemezek hangzásaival összevetve is túlontúl hasonlóak, jóindulatú kritikák erre mondanák, hogy tipikus White Lies-lemezt készített a zenekar. Viszont minden rosszindulat nélkül, nekünk pont ezzel a tipikussal, vagy inkább sematikussal, a „biztosra megyünk” érzéssel van problémánk.

Azt azért el kell ismernünk, hogy a dalok könnyen megtapadnak az ember hallójárataiban, már második hallgatás után dudorászhatók a refrének. Ehhez képest viszont az ínyenc zenehallgatók emlékeiben nem hagynak mély, maradandó nyomot.

Hiába feddhetetlenül profi a zenei anyag, sem a dalok hangulatában, hangzásában, sem a szövegekben nem éreztük azt, hogy ezért a lemezért megdolgozott volna a banda, kisajtolva és hangokká-szavakká alakítva kreativitásuk minden cseppjét. Rutinból megoldották a kötelezőt, de az újdonságot kispórolták.