William Shakespeare féltékenységről szóló drámáját aligha kell bárkinek is bemutatni. Szerelem, árulás, megtévesztés, manipuláció, gyűlölet mind kulcsszerepet játszanak a kibomló tragédiában, ám mindközül kiemelkedik a féltékenység. Nem csak az igazságtalanul megvádolt Desdemona halálát okozza férje féltékenysége, de az egész fondorlat mögött álló Jágót is ez hajtja. Az Othello sikereire féltékeny Jágó meglátja a szerelemtől ellágyuló szívekben a lehetőséget, és mindenkit kijátszva olyan kétséget ébreszt Othellóban, ami teljesen kioltja a józan ész szavát.

A National Theatre kortárs környezetben viszi színre a velencei majd ciprusi történéseket, amihez az Othello tökéletes alapanyag. A háborús időkben ide-oda kihelyezett katonák élete, egymásra utaltsága ma is ugyanolyan, mint annak idején - annyi különbséggel, hogy kard helyett pisztollyal vívják meg a csatáikat. Arról nem is beszélve, hogy a leplezetlen rasszizmuson és a nők helyzetének megkérdőjelezésén keresztül mennyire aktuális témákról is beszél a darab. A modern jelmezek és színpadkép illetve az eredetiben meghagyott szöveg első pillantásra furcsának tűnhet, de rövid időn belül megszokja az ember, és ahelyett, hogy kizökkentene a cselekményből inkább egy másik szintre helyezi. Olyan, mintha a shakespeare-i nyelvezet a katonák és a családjaik körében használt nyelv lenne, egyfajta pátoszt és tiszteletreméltóságot kölcsönözve a hadseregnek. Persze ehhez az is kell, hogy olyan remek színészek keltsék életre a sorokat, mint Rory Kinnear (Jágó) és Adrian Lester (Othello). A mellékszereplőkre sem lehet panasz, kifejezetten erőteljes alakítást nyújt például Emilia, Jágó felesége szerepében Lyndsey Marshall, de az Othello mindig is két szereplőre épített, Othellóra és Jágóra. Rory Kinnear zseniálisan tenyérbemászó és köpönyegforgató Jágóként, ám a karakter dühe, elfojtott csalódottsága és kicsinyes makacssága is átsejlik a felszínen, miközben a képmutatásában rejlő humorfaktort is végig kihasználja. Adrian Lester Othellója pedig hatalmas, határozott, kemény ám jószívű parancsnokból egyetlen gondolat mentén megtörik, és felbukkan egy szeretetre éhes, végtelenül büszke és önfejű fiú, aki nem bírja elviselni még a gondolatát sem, hogy tehetetlen egy helyzetben.

Mind a két színész sokrétű karaktert ölt magára, már-már pszichológiai profilt alkotnak róluk, az eredmény pedig nagyon is meggyőző. Olyan természetességgel feszül egymásnak a két akarat, és váltja fel egymást a nyertes és a vesztes, hogy elképzelni sem tudnánk más kimenetelt. A színpadkép rá is segít erre a kilátástalan, klausztrofób érzésre, a mozgó konténerekből felépülő helyszínek egyszerre erősítik a katona-lét bizonytalanságát és az ipari, üres környezet kegyetlenségét. Azt sugallja, egy ilyen helyen még egyszerűbb belebolondulni egyetlen érzelembe, mint gondolnánk. A baljós, gyakran isteni hangként mindent bezengő zene pedig a darab filmszerűséget és a tragédia elkerülhetetlenségét hangsúlyozza ügyesen.

Majd, mikor, mint ahogy az egy Shakespeare-tragédiában lenni szokott, fény derül a cselszövésre és majdnem mindenki távozik az élők sorából, utolsó képként ott marad nekünk a bűnös Jágó, aki tágra nyílt szemmel mered a "játéka" eredményére. Mint egy kisgyerek, aki most döbbent rá, hogy igaza volt a szüleinek, mikor azt mondták, mások érzelmeivel tényleg nem szabad játszani.

Mi pedig elégedetten állhatunk fel a székből és reménykedhetünk, hogy az NTLive évad többi darabja is legalább ilyen jó lesz.