Közelebb jár az ötvenhez, mint a negyvenhez, mégis fáradhatatlan. Benji Webbe, a ragga-metalt toló Skindred énekese elsőrangú frontember, aki egy interjú alatt sem kevésbé intenzív személyiség, mint a színpadon, és aki ennek köszönhetően szinte nem is hagyja, hogy befejezd a kérdéseid. A rendkívül laza és szimpatikus „forradalmár” életéből a november 14-ei Akváriumos koncertjük előtt kaptam néhány percet.

Mit iszol, pálinkát?

- Igen, most először életemben.

És mit szólsz hozzá?

- Ó, ember, tüzes a kicsike! Nem az az ital, amit egész este elkortyolgatsz. Pár pohárka elég belőle, különben megnézhetném magam.

Furcsa, hogy még csak most kerültél közelebbi viszonyba a pálinkával, hiszen visszatérő vendégek vagytok Magyarországon: van olyan év, hogy kétszer is felléptek nálunk. Mint például idén is.

- Jövünk, amennyiszer csak tudunk! Amíg az emberek kíváncsiak ránk, nincs más dolgunk, mint megadni nekik azt, amit akarnak.

Akár speckó élményeid is lehetnek velünk kapcsolatban.

- Nagyon nagy élmény volt például először eljutni hozzátok a Gogol Bordello társaságában. Azon a turnén több országot is érintettünk ebben a térségben, és mind fantasztikus bulik voltak, de a budapesti volt valamennyi közül a legkirályabb.

Már több mint egy évtizede változatlan felállásban nyomjátok. Mi a titka annak, hogy ilyen jól kijöttök egymással?

- Nincs itt semmiféle titok, egyszerűen csak jó barátok vagyunk. Tudod, egyszerre utáljuk egymást, de egyszerre szeretjük is egymást. Pont mintha egy család lennénk. Az igazság az, hogy eléggé hasonló fickók vagyunk, ugyanazok a dolgok mozgatnak meg minket. Imádunk zenélni, és különösen imádjuk játszani a saját zenénket.

Lassan egy éves lesz a Kill the Power lemezetek. Mit jelent ez az album neked érzelmileg, személyes szinten?

- Azzal az elképzeléssel álltam neki a dalszövegek megírásának, hogy új reményt adjak az embereknek, felemeljem őket, egy kis örömet hozzak az életükbe. A visszajelzések alapján ez sikerült is, mert sok levelet és üzenetet kapunk a világ minden tájáról, hogy a dalaink segítenek átvészelni a nehéz időket, és képesek jókedvre deríteni a hallgatókat.

A We Live című dalban azt énekled, hogy „azért élünk, hogy szeressünk”. Ez a nóta a csúcspontja ennek a küldetésnek?

- Pontosan.

A The Kids Are Right Now pedig önéletrajzi ihletésű?

- Annyiban igen, hogy azokat a bandákat, akik kamaszkorunkban a kedvenceink voltak, mint a Clash, a Sex Pistols vagy a Public Enemy, állandóan leszólták a felnőttek. Lázadóknak bélyegezték őket, és hallgathatatlannak találták a zenéjüket. És erre tessék, azok az emberek, akik egy pár évtizede még szidták őket, most díjakat ítélnek oda nekik. Ami elég érdekes. Akkor még rosszak voltak, de ezek szerint most már ők a jó srácok… (nevet)

Honnan a bánatból van még most is ennyi energia benned? Másnak ebben a korban már az is komoly kihívás, hogy lenyírja a füvet a kert végében.

- A zenéből és a közönségtől kapom az energiáimat. Bár a barátnőm szerint nekem nincs szükségem senkire, egymagamban is igazi őrült vagyok (nevet). De a koncertek tényleg rendesen felpumpálnak engem. Hiszem, hogy nekünk van a világon a legjobb közönségünk, akik veszik az üzenetünket, és kölcsönösen hatással vagyunk egymásra. Amikor a színpadon vagyunk, rendszeresen el is mondom, hogy a rajongóink nélkül csak négy gyíkarc lennénk a próbateremben. Tőlük működik ez az egész, tőlük létezünk igazán. Oké, bátorítjuk őket, de ők legalább annyira tűzbe hoznak minket, mint mi őket. Ez az áramlás, a vibrálás a lényeg.

Az is nagyon pozitív, hogy a színpadon minden műfajt méltatni szoktál, nem csak a rockot és a metalt.

- Nézd, legyen szó bármilyen zenéről, ha az boldoggá tesz téged, akkor hallgasd! Pont tökmindegy, hogy az milyen stílus. Az életben úgyis annyi szar dolog van, nem? A klassz pillanatokból nem jut egyformán mindenkinek. De ha neked egy ilyen klassz pillanatot pont a zene hoz el, ami lehet akár valami klasszikus vagy dubstep is, az óriási dolog. Ebben rejlik a zene igazi varázsereje.

Ha már említetted a dubstepet: tudtommal nagy barátja vagy.

- Igen, bírom, csak az a baj vele, hogy divatirányzat. Ma még itt van, holnap meg már viszlát! (nevet)

És látod már, hogy mi léphet a helyére, mi lehet a következő uralkodó zenei trend?

- Naná, a Skindred. Pontosabban a ragga-metal.

Csak azért kérdem, mert mi itt mindig le vagyunk maradva egy pár évvel…

- Nem-nem barátom, szó nincs erről. Ahol egy Skindred buli teltházas tud lenni, annak az országnak a zenei ízlésével az égvilágon semmi gond nincs, ezt hidd el nekem.

A Kill the Power lemezcímmel elég egyértelműen fogalmaztok. Te lázadó személyiségnek tartod magad?

- Mindig is lázadó személyiség voltam (szélesen elmosolyodik).

Képes lennél akár utcára is vonulni?

- Nem, az nem az én asztalom. Én a dalszövegeimen keresztül megyek ki az utcára. És te meghallgatod őket, és majd te vonulsz az utcára annak hatására (itt rám bök az ujjával, majd elneveti magát). Ahogy mondtam, 100%-ig kiállok amellett, amiben hiszek, elmegyek szavazni, stb. De nem hiszek abban, hogy csak azért, mert te más véleményen vagy, el kell pusztítanom a helyet, ahol élsz, vagy el kell szigeteljelek a külvilágtól. Ugyan már! Intelligens emberi lények vagyunk, csak meg lehet ezt beszélni! De megsúgom, attól félek, hogy igazából nem is akarják a problémákat békés úton elrendezni…

A Union Black albumotok borítóján egy oroszlán szerepelt. Ha egy állattal kellene jellemezned a Skindredet, melyikre esne a választásod?

- Az ezüsthátú gorillára.

Wow, ez igen!

- Kozonom (mondja magyarul). Egyfelől nyugodt, intelligens, de nagy, van benne erő, vagyis simán szétrúgja a hátsód, védi a szeretteit - csupa jó tulajdonsága van (mosolyog).

Fotók: Horváth Kata

Vashiányos volt a közönség. Enyhítendő a problémát, remek fémmuzsikát kapott: csillogó, hamisítatlan svéd acélt. És a kiéhezett rajongók hada oly’ mohón vetette rá magát a felszolgált adagra, hogy a zenekar örökké mosolygó énekese csak állt, és nem hitte el, hogy vele ilyesmi Budapesten megtörténhet.

Dark Tranquillity, Amoral, Acyl – Budapest, Dürer Kert – 2014. november 16.

A göteborgi sötét nyugalom előtt azonban még várt ránk egy kirándulás a sivatagok lankái és ezernyi tó közé (az estét nyitó olasz Lehmannt nem sikerült elcsípni). Az algériai/francia Acyl megmutatta, hogy lehet még újdonságot hozni a kemény muzsikák szűkre szabottnak hitt berkein belül is, és arab hatásaikkal a színpad elé is csalogatták a többnyire tébláboló látogatókat. Teljesen egyénit alkotnának, ha nem lennének olyan bandák, mint az Orphaned Land, a Myrath, a Melechesh vagy a Nile; de az Acyl így is díszesen egyensúlyoz a metal és a world music határán, a folkos dobokat és egyéb ütőhangszereket is élőben szólaltatva meg. Látszott, hogy megkoreografált a műsor, hiszen egyszerre forogtak, egyszerre lépkedtek jobbra-balra (ki is érdemelték a Veresegyházi Asszonykórus algériai testvéregylete címet), de azért még kicsit szögletes volt az előadás, és emlékezetes dallal sem ajándékoztak meg minket. Ha ezen a téren tudnak előrébb lépni, a jövőjük fényes lehet, akár az oázis feletti napkorong.

Míg az egyen feketébe öltözött észak-afrikaiak műsora akár arra is alkalmas lehet, hogy a tevéket gyorsabb ügetésre ösztönözzük, a finn Amoral azt prezentálta, hogy csupa metal klisére támaszkodva is be lehet furakodni egy Európa-turnéra. Mellénykés-copfos, Lou Bega mikrofonos énekesük hörgött és tisztán is énekelt, a gitárosok pedig - nyomokban megvillantva mellszőrzetüket - villámkézzel szólóztak és pózoltak; amivel bizonyították, hogy mekkora virtuózok, azt viszont nem, hogy dalszerzőként is ott lennének a topon. Kissé öncélú produktum volt ez a power-progresszív hang kavalkád, és míg az Acyltól ráadást követeltek az első sorok, az Amoralt némi udvarias taps után senki sem akarta marasztalni.

Fél 10 előtt nem sokkal a kivetítőn elindult egy ötperces visszaszámlálás, majd mikor ez lejárt, felvillant a Budapest - Dürer Kert felirat, és a Dark Tranquillity berobbant a deszkákra. Bár a gitárok nem dohogtak kellő erővel, a fiatal Bud Spencer hasonmásversenyen is dobogós esélyekkel induló Martin Brändström billentyűs hangszere pedig túl hangos volt, ám eme apró hibák ellenére a közönség lelkesedése valósággal elsöpörte a svédeket. Ami érthető is volt, hiszen legutóbb három éve járt nálunk a göteborgi dallamos-technikás death metal egyik alapcsapata, így a folyamatosan tejbe tök módjára vigyorgó Mikael Stanne énekes néha két nóta között csak állt hitetlenkedve, és szemmel láthatóan meghatódott az őket éltető kórustól és tapsvihartól.

A rasztáit vesztett Martin Henriksson gitáros arcáról sem akart eltűnni a mosoly, míg a másik gityós, Niklas Sundin egy kimért skandináv visszafogottságával vette tudomásul, hogy itt őket nagyon szeretik. Ritkán tapasztalható, hogy zenekar és közönség ennyire egymásra találjon, de a kellemesen megtelt Dürer nagytermében ezen a novemberi éjszakán ez maximálisan megvalósult. A legnagyobb nótáiknál (Terminus, The Treason Wall, ThereIn) a gitárok melódiáit is fújta a küzdőtér, és még az olyan kevésbé egyértelmű darabok, mint a Through Smudged Lenses vagy a döngölős The Lesser Faith is jelesre vizsgáztak. A nyugisabb perceket, a kivetítőn meg szobrokat és kolibriket hozó The Mundane and the Magic alatt például attól féltem, hogy az előttem álló két lány elalél a gyönyörűségtől, ami azt bizonyítja, hogy az első három lemez híveit leszámítva mindenki megkapta azt, amiért jött.

A tavalyi, kísérletezősebb Construct album szerzeményei sem vallottak kudarcot, a klipes Uniformity utolsó szakaszában pedig Anders Jivarp dobos is néhány ütem erejéig rivaldafénybe került. Nagyon sütött a The Wonders at Your Feet és a Focus Shift is, a végén meg jött a Misery’s Crown, ami ténylegesen megkoronázta ezt a bulit.

Olyan koncert volt ez, ami után napokig mást sem hallgat az ember, mint Dark Tranquillity-t, így próbálván meg egy kicsit újra átélni az élményt. Bár mögöttem voltak, akik fanyalogtak, mondván, halkak voltak a gitárok, és miért nincs basszeros a zenekarban; de ez a buli nagyon közel járt a tökéleteshez. Stanne mester nem is győzött hálálkodni, és megígérte, hogy a következő lemezzel visszajönnek hozzánk, mert sok mindenre számított, de azt álmában sem gondolta, hogy Budapesten ilyen őrület fogadja őket. Most már ő is tudja, hogy a minőségi svéd fémre mindig van kereslet Magyarországon.

Dark Tranquillity fotók: Polgár Péter (PP LIVE Photo)

A srác össze akart jönni a lánnyal. A srác nem volt jóképű, és nem játszottak egy ligában, de hetedéves villanykarosként kell-e jobb alkalom a hódításra, mint egy Skindred koncert? Ott úgyis őrület lesz, megy majd a pattogás, és közben védelmezőn lehet ölelni a szőkeséget. Ez volt a terv. A srác arra nem is gondolt, hogy közben új szerelem is szövődhet.

Skindred – Budapest, Akvárium Klub – 2014. november 14.

A srácban és a lányban talán csak a hajuk hossza volt közös. A srác félénk volt, de hódítani akart, a lány meg megnézni a Skindredet az Akváriumban, úgyhogy lovagunk felcsapott kísérőnek a királykisasszony mellé. Nem különösebben ismerte a bandát, de azért igyekezett utánuk nézni, meghallgatni a legnagyobb slágereiket és megsasolni pár videót a neten. Meglepődött, hogy mennyien voltak kíváncsiak a walesi arcokra – konkrétan csurig telt a KisHall – pedig aznap volt egy magyar-finn Eb-selejtező, egy Anna and the Barbies koncert, és hogy nem menjünk messzire, egy teremmel odébb meg a 30Y hergelte a jónépet.

A srác számítása bejött: az 50-hez közelítő, de mégis fáradhatatlan Benji Webbe énekesnek senkit sem kellett noszogatnia, már a nyitó Rat Race alatt beindultak a tornászgyakorlatok a küzdőtéren. Hiába alapoztak egy közeli kocsmában, ahol 250 volt egy korsó sör, a srác képtelen volt legyőzni a félénkségét, így a lány helyett a színpadra koncentrált. Hihetetlen volt a raszta hajú frontember, mert amellett, hogy énekelt, lelkesített és poénkodott, nem feledkezett meg a Skindred üzenetéről sem, miszerint nem számít a zenei stílus, lehetsz rocker vagy diszkómaca, fehér, fekete vagy akár meleg, itt, ebben a teremben egyetlen nagy közösséget, egyetlen nagy családot alkotunk.

Izzadtak a testek, lekerültek a pólók, a Ninja ütemeire meg mindenki megőrült, de a srác csak nem tudott közelebb kerülni a lányhoz. A ritmust sem mindig találta el, de azért próbált úgy tenni, mint akinek nem okoz gondot lelazulni. És amúgy ez tényleg nem esett nehezére, mert a Skindred elsőrangú koncertbanda, elsőrangú dobossal, és olyan nótákkal, hogy arra képtelenség egy helyben maradni. A lány főleg a régebbi dalokra indult be, ő meg követte a sűrűbe, és itt már az ugrálást sem úszta meg, persze egy Pressure, egy Bruises vagy Nobody bárkit gumimacivá varázsol két pillanat alatt.

Azt nem értette, hogy a gitárosról meg az énekesről hogy nem olvadt le a bőrdzseki a kohóra emlékeztető teremben, miközben ő pulóverben is úgy izzadt, ahogy csak az alkalmazott szilárdtestfizika szigorlat előtt szokott. Ott megbukott, de remélte, hogy a csaj előtt nem fürdik be. A ráadás elején bírta a dobos és a DJ mash up-ját, amiben Prodigy-től kezdve a Queenig volt minden. Ő meg önfeledten rázta magát, megfogadva Benji tanácsát: nincsenek stílusok, csak zene, szóval élvezd. Az énekes egyébként még a saját DJ-jét is kiosztotta, mondván, a laptop mögötti fickó szerint a heavy metal gyíkság, és csak olyan muzsikákat szeret, mint például Macklemore & Ryan Lewis. Még szerelmes hercegünk is meglepődött saját magán, de bizony tekergett egy sort, miközben az szólt, hogy „this is fuckin’ awesome”.

Azt a videókból tudta, hogy a zárás nem lehet más, mint a Warning, aminél levette a pulóverét, és beszállt a fej feletti pörgetésbe, amit ez a walesi banda csak úgy hív: Newport Helicopter. A végén egyenesen hiányérzete volt, hogy egy ötlemezes zenekar miért csak szűk 75 percet játszik, és bármennyire is vigyorgásra késztetőek voltak a nóták közti közjátékok és poénkodások, szívesebben hallgatott volna helyettük inkább 2-3 dalt. A lánnyal nem történt semmi, de így is király volt az estéje. Talált magának egy új szerelmet. És ez az új szerelem talán közelebb hozhatja a lányhoz. Hiszen legközelebb is mehetnek együtt Skindredre. És bizony, amilyen sűrűn a ragga-metal királyai jönnek, talán nem is kell sokat várnia arra, hogy ott majd tényleg meghódítsa a lányt. Addig meg gyűjti a bátorságát. És a Skindred lemezeket.

Fotók: Horváth Kata

A coloradói OneRepublic 2015. június 7-én a Papp László Budapest Sportarénában lép fel – közölte a szervező Live Nation kedden.

A OneRepublic tavaly megkezdett és jelenleg is zajló koncertsorozata, a The Native Tour eddig 169 teltházas koncertet hozott öt kontinensen.

A 2002-ben Ryan Tedder énekes és Zach Filkins gitáros által alapított, középiskolai barátokból álló csapat először akkor került a zeneipari szakemberek látóterébe, amikor teljesen ismeretlenül, lemezkiadói szerződés és támogatás nélkül komoly kereskedelmi sikert értek el a MySpace-en.

A debütáló album, a Dreaming Out Loud mégis csak jóval később, 2007-ben jelent meg, miután első kiadójuk a megjelenés előtt két hónappal kirúgta őket, amit valószínűleg azóta sokszor megbánt már. Az első kislemez, az Apologize azonnal berobbant a nemzetközi élvonalba, 16 országban vezette a slágerlistát, további ötven országban pedig Top 10 felvétel volt és Grammy-díjra is jelölték érte a zenekart.

A második album Waking Up címmel 2009-ben jött ki és az elsőhöz hasonló kritikai és kereskedelmi sikereket ért el, többek között a Good Life és az All The Right Moves című dalnak köszönhetően. A harmadik stúdióanyag, a tavaly megjelent Native is rögtön a listák élvonalába került: már az If I Lose Myself című szám a listák élére tört, ám az azokról fél éven át kirobbanthatatlan sláger mégis a Counting Stars lett, ezt Magyarországon is folyamatosan játszották a különböző rádiók. A kislemez több mint ötmillió példányban talált gazdára csak az Egyesült Államokban.

Forrás: MTI

Mindenki ismer skót zenekarokat, csak nem tud róla. Travis, Simple Minds, Biffy Clyro: hogy csak a legnépszerűbbeket említsük. Közéjük vágyik a Flood of Red is, és most a második, Throw című lemezük Európa turnéján arra tesznek egy kísérletet, hogy bebizonyítsák képességeiket az egész kontinensnek. GALÉRIÁVAL!

Az egész kontinensnek, így hazánknak is. Az Airdrie városából származó hat zenész a Maybeshewill vendégeként lépett fel a Dürer Kertben október végén, és a koncert előtt a Kultography stábjának adták első magyarországi interjújukat. Mivel a teljes legénység körbeülte az öltöző asztalára lehelyezett diktafont, ezért a beszélgetést némileg rendhagyó formában, összefoglaló jelleggel közöljük. Összefoglaló jelleggel…

…a mérföldkövekről…

„Az első albumunk, a Leaving Everything Behind rögzítése az Egyesült Államokban óriási élmény volt: egy komoly felszerelésekkel telepakolt stúdióban dolgozhattunk a dalainkon, közel egy hónapon keresztül. Ugyanilyen sokat jelentenek a turnék is, hiszen olyan helyekre jutunk el, amelyekről korábban még álmodni sem mertünk. Egy fél évvel ezelőtt például nem hittük volna, hogy valaha játszhatunk Magyarországon. De ez igaz Ausztráliára is, csodálatos volt egy olyan távoli helyszínen koncertezni. Nagyon élvezzük azt is, hogy most Közép-Európa a soros; az előző este – Ausztriában - a közönség énekelte a dalainkat. Ez olyasmi, amiről minden banda ábrándozik. Őrület, hogy ilyen messze a hazánktól ismernek minket…”

…az új album rétegzettségéről, arról, hogy nem elég egyszer meghallgatni a Throw címre keresztelt anyagot…

„Sosem akartunk egy műfajhoz tartozni, sosem akartuk, hogy berakjanak bennünket a poszt-hardcore, a rock vagy a pop skatulyába. A zenekaron belül rengeteg különböző kedvencünk van, egészen mások a hatásaink. Vannak azért közös favoritok is, ilyen például a Cardigans, Meatloaf, aztán olyan skót csapatok, mint például a Mogwai, de nagyon bírjuk a Pink Floyd és a Fleetwood Mac nótáit is. Amikor kész lettünk a lemezzel, még mi is néztünk, hogy ’wow, szóval ezt hoztuk össze közösen’. Egyébként sem szeretnénk senkinek a szájába adni, hogy milyen stílusú zenét játszunk, ezt döntse el mindenki maga.”

…a folk és népzenei hatásokról…

„Ez természetes módon jön belőlünk. Egyrészt a kultúránknak és a skót zenei oktatásnak szerves része ez, másrészt közülünk többen is játszottak folk muzsikát a Flood of Red előtt.”

…arról, hogy a Facebook oldalukon a stílusuknál az szerepel: Earth Rock…

„Mindig is vártunk arra, hogy egy nap majd jön egy újságíró, és felteszi ezt a kérdést. (nevetnek) Valamit be kellett írni oda, és mivel egyik műfajba sem illünk bele tökéletesen, ezért döntöttünk az earth rock mellett. Hiszen a földön élünk és rockzenét játszunk. Kicsit bízunk is abban, hogy ezzel el tudunk indítani egy új elnevezést, és majd egyre több csapat használja ezt, amikor a stílusukról érdeklődnek.”

…a Throw album témáiról…

„Főleg személyes élményekről szólnak a dalaink. Igyekszünk tudatosak lenni a szövegírás terén, de azért nem egyértelműen fehérek vagy feketék a leírt sorok. Szeretjük, ha a hallgatók utánanéznek a szövegeinknek, és kialakítják a saját álláspontjukat. Kicsit olyan, mintha átadnánk nekik egy kifestőkönyvet: az ábrákat és a vonalakat mi húztuk meg, de színekkel már nekik kell kitölteniük.”

…amikor a turné lengyelországi szakaszán ellátogattak Auschwitzba…

„Rendkívül felkavaró élmény volt. Jó előre eldöntöttük már, hogy mikor Lengyelországban játszunk, akkor szeretnénk megnézni ezt a helyet. Szerettük volna testközelből látni, és jobban megérteni azokat a szomorú eseményeket, amik ott történtek. Mindannyiunkra elég nagy hatást tett az a pár óra. Dermesztő a légköre, szinte kísért az a sok szörnyűség. Utána el is határoztuk, hogy megpróbáljuk ezeket a benyomásokat megörökíteni egy új dalban.”

…egy skót rockzenekar lehetőségeiről…

„A skót bandák sokkal népszerűbbek manapság, mint pár évvel ezelőtt. Sok remek előadó van, akik jelenleg meghatározó szereplői a színtérnek egész Nagy-Britanniában. Ilyen mondjuk a Biffy Clyro vagy a Twin Atlantic. Végigjárták a saját köreiket, jó ideje ott vannak a tűz közelében, és teljesen megérdemelten ismerte meg a nevüket az egész kontinens. Az ő sikerük megnyitja a kapukat a kisebb skót együttesek előtt is. Akár úgy is van esélyed labdába rúgni, hogy egy kevésbé felkapott városból indulsz, amiben persze annak is nagy szerepe van, hogy ma már az Interneten könnyebb eljuttatni az emberekhez a zenédet. A skót bandákban mindig is megvolt a tehetség és a potenciál, csak nehezen léptük át az ország határait. A neten keresztül viszont rengetegen megismerhetik a hazai csapatokat. Ezzel együtt a brit színtér még mindig nagyon London központú: ha ott elismernek, máshol is esélyed nyílhat, máshol is tisztelni fognak.”

…a skóciai Airdrie városáról, ahonnan a Flood of Red elindult…

„Nagyon közel vagyunk Glasgowhoz, az emberek legtöbbje oda jár dolgozni. Ez annak is köszönhető, hogy Airdrie-nek nincs már ipara, és ezért kevés a munkalehetőség. Sajnos leginkább a lakótelepek uralják a városképet, turisztikailag semmi vonzót nem tudunk felmutatni. Elég szegény és sötét hely, sok a drogos. Ezért is kezdtük el a zenekart, mert ebben láttuk a kitörés lehetőségét.”

…végezetül arról, hogy ha egy süllyedő hajón lennének két skót zenekar, a Travis és a Simple Minds társaságában, a hajó körül pedig egy éhes fehér cápa körözne, és csak az egyik bandát menthetnék meg, melyikre esne a választásuk…

„Oh, hát kettőt és könnyebbet… (sóhajtanak fel szinte egyszerre). Ha lehet olyat, akkor a két csapat dobosát és basszerosát löknénk a vízbe, a maradék pedig alakíthatna egy új bandát. De nem is, inkább legyen az, hogy menjen mindkét zenekar cápa eledelnek, így legalább mi kényelmesebben elférünk a mentésünkre érkező helikopteren (nevetnek).”

Fotók: Demjén Zoltán

Fiatalság, bolondság? Nem éppen! A poszt-rock színtér üdvöskéje, a leicesteri Maybeshewill ifjúsági címkével látta el legújabb albumát, de azt állítják, hogy az évek során sokat komolyodtak. A zenekar október 28-án Budapesten lépett fel, és a koncertjük előtt lehetőségünk nyílt arra, hogy elbeszélgessünk a furcsa dalcímekről, a finn jégkorongról meg az orosz folyókról Jamie Ward basszusgitárossal és Robin Southby gitárossal. GALÉRIÁVAL!

Nyár végén adtátok ki a negyedik lemezeteket, és mintha a Fair Youth koronggal pont a közelítő ősz hangulatait ragadtátok volna meg: nyugodtabb, csendesebb, színesebb, és egyúttal derűsebb, mint az elődei.

Jamie: Hát, ezt elég korrektül összefoglaltad… (mosolyog)

Szuper, akkor már mehetünk is tovább a következő kérdésre…

Robin: Valóban egyetértünk a véleményeddel. Három albumot készítettünk hangos és súlyos gitárokkal, most pedig valóban az volt az előzetes elképzelés, hogy valami finomabbat alkossunk. Szerettük volna változatosabbá tenni a zenénket, bevonni olyan hangszereket, amiket sosem használtunk korábban – így kerültek például élő fúvósok egyes nótákba, de rögzítettünk harmonikát, vonósokat, kórusokat, és még egy igazi versenyzongorát is. Arra törekedtünk, hogy a dalok tele legyenek élettel, pozitív energiával, vibrálással.

Jamie: Kicsit olyan az egész, mintha egy színes álomvilágba lépnél.

És fontos volt ezt az álomvilágot ezekkel a valódi hangszerekkel megteremteni? Hiszen manapság a telefonunkon keresztül játszunk le mp3 fájlokat, és az átlag zenehallgatónak teljesen mindegy, hogy élő felvételeket hall, vagy hangmintákat.

Jamie: Képzelj el egy festőt, aki alkothatna hatalmas vásznakra, de inkább megvonja a vállát, és azt mondja: „áh, az emberek úgysem értékelnék ezt, inkább festek képeslapokra vagy bélyegekre”. Szerintem érthető, mit akarok ezzel kifejezni. Nekünk nem kell azzal törődnünk, hogy a tömegek milyen zenehallgatási szokásokkal rendelkeznek.

Robin: Ráadásul a mai napig vannak olyan fanatikusok, akik igenis adnak a minőségre, és tudják értékelni azt, ha egy igényes, természetes hangzású lemezzel hozakodsz elő.

Minden dolog mulandó – Állandóság. Ez két dalcím az új albumról. Megfér két ilyen ellentét egymás mellett?

Robin: Meg, hiszen az egész Fair Youth leginkább egy utazáshoz hasonlít. Márpedig ilyenkor hajlamos vagy ellentmondásokba keveredni, keresztutakhoz érkezel, jársz magasan és jársz mélyen. Sok dalunk született a legutóbbi turnék során, így azok az élmények ténylegesen hatottak rájuk, amiket a buszon zötykölődve szereztünk. A turnézásnak is két arca van: egyfelől óriási élmény, hogy megismersz új helyeket, új városokat, és remek minden este fellépni, de közben fárasztó a sok utazás, hogy sokszor órákon keresztül ülsz az öltözőben, és próbálod elütni az időt valamivel…

…vagy például ehhez hasonló unalmas interjúkat kell adni…

Robin: (nevet) Pontosan! Szóval ezek az ellentmondások nem a véletlen művei: az új lemezünk egyszerűen csak visszatükrözi a turnénk tapasztalatait.

Tehát akkor az olyan nótákat, mint az Asiatic vagy a Volga valós úti élmények inspirálták.

Jamie: Igen, az Asiatic atmoszférájához tényleg az ázsiai tartózkodásunkból merítettünk, míg a Volgát valóban egy orosz folyó monumentalitása ihlette. Hozzáteszem: nem mernék megesküdni rá, hogy a Volga volt az, de a folyó nagysága valóban megérintett minket. (mosolyog)

Ezzel párhuzamosan elhagytátok az olyan elrugaszkodott számcímeket, mint amilyen a The Paris Hilton Sex Tape (A Paris Hilton Szexvideó) vagy a We Called for an Ambulance But a Fire Engine Came (A mentőket hívtuk, de helyette a tűzoltók jöttek) volt.

Robin: (mosolyog) És ne feledd el, hogy ezeket dalszövegek nélkül találtuk ki! Az esetek nagy részében inkább csak poénkodni akartunk, nem volt mögöttük semmi különösebb jelentés. Bár a We Called for… esetében azért valamiféle iróniára törekedtünk, de a legtöbb esetben még a nóta hangulata sem volt mérvadó. Ám az utolsó két lemeznél már figyeltünk arra, hogy a dalcímek rímeljenek a zene közvetítette érzésekre. Úgy látszik, felnőttünk menet közben, és tudatosabbak lettünk (mosolyog).

A finn jégkorong válogatott az egyik világbajnokságon a Words for Arabella című dalotokat választotta bevonuló zenének, mialatt a játékosok kikorcsolyáztak a jégre. Mit tudtok erről?

Jamie: Vannak olyan videók fent a neten, ahol egy hokimeccs összefoglalója alá valaki a mi zenénket vágta be.

Robin: Ezek közül az egyik, amelyik rengeteg kattintást hozott, éppen a Words for Arabella. Úgy tudjuk, innen jött az ötlet, hogy a finn válogatott felhasználja ezt a nótát.

Jamie: Mint kiderült, később egy finn focicsapat is ugyanerre a számunkra vonult be a gyepre.

Amúgy érdekes választás, mert ez egyáltalán nem egy csatába hívó dal.

Jamie: Igen, viszont nagyon szépen építkezik, hiszen egészen halkan indul, a végére meg egy nagy crescendo lesz belőle.

Robin: Talán úgy voltak vele, hogy visszaadja azokat a szélsőséges érzelmeket, a csendes várakozást és a hangos örömöt, amiket a szurkolók átélhetnek a mérkőzések alatt. Márpedig ez a két véglet ott van a Words for Arabella-ban.

Az a vélemény terjedt el a Maybeshewillről, hogy egy igazi „csináld magad” banda vagytok. Mit kell érteni ez alatt?

Robin: A zenekart érintő legtöbb dologgal valóban mi foglalkozunk. A lemezek megjelentetésével vagy a koncertek leszervezésével mondjuk nem, de erre is olyan embereink vannak, akiket már hosszú évek óta a barátainknak tartunk. Ezen felül viszont szinte minden John kezében összpontosul (mutat rá a szobában üldögélő másik gitárosra), de valamennyien kivesszük a részünket a melóból. Persze mindent mi sem tudunk elintézni…

Jamie: …például nem szervezhetsz meg egyedül egy világkörüli turnét. (nevet). De a módszerünknek az a legnagyobb előnye, hogy mindenről tudunk, semmilyen döntés nem születik meg a fejünk felett átnyúlva. Azok a bandák, akik nagy kiadóknál és nagy menedzser cégeknél vannak, sokszor nem látnak be a kulisszák mögé, nem is igazán tudják, hogy mi történik velük a háttérben, és gyakran parkolópályára kerülnek a nevesebb zenekarok árnyékában. Velünk ez nem fordulhat elő, mivel nekünk csak saját magunkra kell koncentrálnunk.

Van esetleg valamilyen statisztikai kimutatásotok arról, hogy ti rendelkeztek-e a világ legmagasabb billentyűsével?

Robin: (nevet) Tuti, hogy Matthew a világ legmagasabb szintise, de szerintem a világ legmagasabb zenésze címet a Kasabian gitárosa elhappolja előle. Egyszer találkoztunk is velük, de Matt akkor sajnos pont nem volt ott, pedig vicces lett volna őket egymás mellé állítani. De egy nap ki kell derülnie, hogy melyikük nyerne (mosolyog).

Fotók: Demjén Zoltán

November 16-án tér vissza Budapestre a skandináv dallamos, technikás metal egyik élcsapata, a Dark Tranquillity. A göteborgi banda nem egyedül, hanem három másik zenekar társaságában érkezik a Dürer Kertbe: hallhatjuk a prog-power nótákat szállító finn Amoral produkcióját, az algériai, berber hatásokat felmutató francia Acyl ethno-metal műsorát, valamint az olasz Mat Lehmann bemutatkozó koncertjét is.

Bő 20 éve robbant be a metal színtérre a Dark Tranquillity, Skydancer című első albumával. Tavaly a 10. lemezét adta ki a svédországi dallamos death metal formáció: a Construct című kiadvány azt bizonyítja, hogy a zenekar képes megújulni és a legjobbak között maradni.

Az új lemezzel a göteborgiak új korszakot nyitottak a zenekar történetében, és ennek megfelelően a szerzemények végleges formába öntése is hosszú időt vett igénybe. A Construct a billentyűs, Martin Brändström Rogue Music nevű stúdiójában került felvételre, és emellett a dalok szerkezete is megváltozott: ezúttal a dallamok és az érzelmi mélység adja meg a lendületet, nem pedig a tekervényes gitárszólamok – ami persze nem jelenti azt, hogy a hangszeres tudás kevésbé lenne kiemelkedő. A keverést az Opeth, a Katatonia és a Kreator anyagain már bizonyított Jens Bogren végezte.

Niklas Sundin, az alapító gitáros az alábbiakat mesélte el a mérföldkőnek szánt lemez munkálatairól: „Ennél az albumnál valahogy nem működtek a régi módszerek, úgyhogy néhány zsákutca után megpróbáltunk máshogy állni a feladathoz, így a dalok végül gyakorlatilag a stúdióban születtek meg. A lemez nem annyira riff-központú, mint a korábbi korongok, ezúttal valóban a dalokra akartunk koncentrálni. A legfontosabb az volt, hogy ne kezdjünk önmagunk ismétlésébe.”

A címválasztásról és a dalszövegekről Mikael Stanne énekes elárulta, hogy az album címét főnévként kell értelmezni. Egy olyan konstrukcióra utal, amelyet az emberek a saját tudatukban építenek fel, afféle fantazmagóriaként. „Mindig foglalkoztatott az, hogy a megkönnyebbülés kedvéért képesek vagyunk olyan dolgokat kitalálni, amikben aztán hihetünk. Elsősorban a vallásra gondolok, de a lemez a filozofikus mélységű témák mellett mindennapi dilemmákat is érint. A végeredmény lényegében az, hogy sosem bízhatunk meg teljes mértékben az emberi agyban, mert minden képzete szubjektivitás tárgya.”

A turnén részt vesz a finn Amoral, mely idén megjelent, Fallen Leaves & Dead Sparrows című lemezét mutatja be. Az egykor thrash metallal induló csapat első három albumának köszönhetően technikás, dallamos death metal zenekarként vált ismertté, 2009-ben azonban egy új, tisztább és dallamosabb énekhangú frontemberrel folytatták a működést, így ezúttal is egy feszes, komplex, prog-power metal műsorra készülhetünk a részükről. Ugyancsak fellép a pesti bulin a francia eredetű, de elsősorban arab, azon belül algériai, berber hatásokat felmutató progresszív ethno-metal csapat, az Acyl; valamint meghallgathatjuk az olasz basszusgitáros, Mat Lehmann új zenei projektjét is.

A Concerto Music bemutatja: Uniformity Tour
2014. november 16., vasárnap 19 óra
Budapest, Dürer Kert
Dark Tranquillity, Amoral, Acyl, Lehmann
Jegyek kaphatók a Ticketportal és a Ticket Expressz hálózatában, a CD Pince, Hammer Zenebarlang, Headbanger üzletekben, valamint a Club 202-ben és a Concerto oldalán.

Bezzeg a közönséget lehet! Méghozzá pont az űrhajós által. Persze a magyar virtus csak 4-5 dal erejéig engedte, hogy James Blunt az ülepén tartsa a Papp László Sportarénát. A brit énekes a holdra vágyott, de helyette Budapestre érkezett, és így legalább a végén mindannyian vigyorogva mondhattuk, hogy „Kolbász!”.

James Blunt, Bogi – Budapest, Papp László Sportaréna – 2014. október 27.

Megközelítőleg 20 óra magasságában Bogi próbálta meg maga mellé állítani a félháznál lefüggönyözött, és még többnyire foghíjas Aréna látogatóit. Hiába volt csinos, aranyos és hangilag is rendben, ez a színpad és fellépés túl nagy falatnak bizonyult számára. Bogi (figyelem, nem összekeverendő a photoshop klipes, illatszeres, fhanciás lánnyal: jelen sorok szereplője 1 g-vel és E nélkül repeszt) láthatóan elveszett volt az óriási térben, és ami elég egy playbackkel megtámogatott majálison, ahol nagymamák és unokáik kergetik egymást lufival a kézben, az itt bizony még karcsú volt. Nehéz volt eldönteni, hogy melyik a meredekebb: a Wicked Games feldolgozás, vagy a saját dal előtt elrebegett „aki ismeri a szöveget, nyugodtan segítsen” felkérés. A záró megasláger We Are alatt a lányzó ráadásul kicsit hamar kezdett bele a szerepébe, de szerencsére a zenekar utolérte. Amikor pedig egy félreérthető konferálás következtében azt hittük, hogy újfent meg kell hallgatnunk az egész dalt, egyetlen hatalmas sóhajjá változott a Sportaréna. Nem vitatom, hogy Boginak ez óriási élmény lehetett, és a lámpaláz is érthető, de az ilyen kaliberű bulikkal még egy kicsit várnia kell.

James Blunt az a típusú előadó, akinél előzetesen lehetetlen megtippelni, hogy mennyire népszerű Magyarországon. Azért a szolid félház összejött, vagyis nem volt cikisen sok az üresen árválkodó hely. Márpedig ülésből nem volt hiány, hiszen még a küzdőtérre is székeket állítottak be, így joggal várhattuk, hogy csendes, zongorás-akusztikus merengéseket kapunk majd Tompa Jakabtól. Így is indult az este a Moon Landing albumot is kezdő Face the Sun balladával, és jó pár nótának el kellett telnie, mire elstartolt a kommunikáció Mr. Blunt és a publikum között.

Onnantól viszont egészen más lendületet kapott a koncert, és űrhajósunk megmutatta, hogy a jó dalai mellett remek humora is van. Szabályosan dőlni lehetett a nevetéstől, mikor elmondta, hogy a „koszin” és a „jo esteten” kívül nem tud mást magyarul, és mielőtt végleg lealázná a nyelvünket, inkább zenélne. De volt mersze a saját magasságával is viccelődni („a zenekaromból egyedül a gitárost nem utálom, mert ő is olyan alacsony, mint én”), és kitért a színpadi egyen kezeslábasra is („nem autószerelők vagyunk, hanem űrhajósok, szóval senki se számítson rá, hogy megjavítjuk a kocsiját”), megjegyezve, hogy dobosa a narancssárga asztronauta szerkóban inkább úgy fest, mint egy guantanamói rab.

A hangulat is szépen emelkedett a közvetlenségének köszönhetően, így aztán a Carry You Home alatt már többen felálltak, és a színpad elé csődültek. Őket udvariasan megkérte, hogy vonuljanak egy kicsit félre, hogy akik még ülnek, azok is lássanak valamit; majd utána időről-időre kiszólt a sarokba állítottaknak, hogy mindjárt eljön az ő idejük is. Az I Really Want You előtt megkért bennünket arra, hogy ne tapsoljunk, mert az beviszi őt az erdőbe, és bár nincs tisztában a mi ritmusérzékünkkel, elárulhatja, hogy a franciák borzalmas tapsolók. Alakult az igazi party légkör, és James hozzá is fűzte, hogy talán sokan azt hiszik, rossz koncerten vannak, hogy ennyi vidám dalt játszik. Pedig van neki jó pár gyötrelmes is, tette hozzá, és gyorsan bele is kezdett egybe. Ami ráadásul a zenészei személyes kedvence, ugyanis míg ő énekel és zongorázik, ők sörözhetnek a backstage-ben – mondom, szenzációs showman volt a pali!

És akkor arról még nem szóltam, hogy a közel két órás show hajrájába kanyarodva úszott egyet a tenyereken, majd elfutott a keverőpult mögött (!), lepacsizott az ülőhelyekkel meg az egyik biztonsági őrrel, majd a másik oldalon visszakocogott a színpadra. A securitynek valóban kijárt az ötös, mert engedték az átjárást a szintek között, így a végére már kisebb tömeg sorakozott fel a színpad előtt. Persze nem maradhattak ki az olyan közösségi őrületek sem, mint a leguggoltatás és egyszerre felugrás, vagy a színpadi lámpák lekapcsoltatása, és a közönség felkérése arra, hogy a mobiljaikkal világítsanak egy másik melankolikus darab alatt.

A mint megannyi kis kilövőállomáson helyet foglaló zenészek három ráadással is készültek, és a Bonfire Heartnál már a kétgyermekes családanyák is tapsikolva pattantak fel táncolni. Az utolsó szakaszra James barátunk űrhajós sisakban jött ki, és ruhát is cserélt, majd megmászta a kissé oldalra kipakolt zongorája tetejét, és az 1973-mal meg egy közös fotóval („Say Sausages!”) elbúcsúzott tőlünk. Kozmikusan parádés koncert volt, ezüstös diszkógömbbel, háttérvetítéssel, meg egy igazi sztárral, aki annyira emberi volt, amennyire az csak egy simára borotvált űrhajóstól kitelik. „Coz I Luv You” – mi is szeretünk, James!

Fotók: James Blunt Facebook