A hobbit - Az öt sereg csatája (12) egy tizenhárom éve megkezdett, epikus kaland végső (?) lezárása minden fantasztikumra nyitott filmimádónak, így nehéz róla objektívan beszélni. Persze attól még muszáj lesz, főleg, hogy egyáltalán nem hibátlan alkotás. De az is biztos, hogy aki annak idején beleszeretett Középföldébe, az most nehéz szívvel, elszoruló torokkal és talán a jótékony homályban kicsorduló könnyeket törölgetve áll fel a moziszékből. És ez jól is van így.
Élénken él bennem is az emlék, ahogy anno A gyűrű szövetsége alatt úgy kellett kézzel visszaemelni a helyére leesett államat (és most nem viccelek), mert nyitott szájjal bámultam a vászonra az első sorok valamelyikéből. És, még ha ez az első, tiszta és varázslatos élmény nem is tudott többé megismétlődni, minden egyes alkalommal ugyanolyan gyermeki lelkesedéssel oldódtam fel a vászonra vitt Tolkien-világban. Amivel gondolom minden rajongó ugyanígy van. Ez nem jelenti azt, hogy ne látnám A hobbit-trilógia hibáit, (mert van neki bőven) sőt, éppen ezért dühösebb is vagyok miattuk, mert nagyrészük elkerülhető lett volna, de ez mégiscsak egy korszak és egy nem mindennapi filmélmény lezárása. Amibe akarva, akaratlanul beleborzong az ember.
Az öt sereg csatája pedig bőven ad lehetőséget a jóleső borzongásra - sajnos a kevésbé jólesőre is, de arról majd később. A hobbit utolsó harmadában a törpök által elfoglalt Magányos Hegy előtt folyó, csak a felszínen a pénzről szóló csatározásokat követhetjük végig. A törpök mellett a Thranduil (Lee Pace) vezette erdőtündék és a felperzselt Tóvárosból kimenekült emberek is ugyanúgy igényt tartanak a hegy gyomrában megbúvó hatalmas kincseknek legalább egy részére, de hamar kiderül, hogy nem ez a legnagyobb bajuk. Szauron éledező erejének nyomán ugyanis az orkok is megindulnak az aranyon marakodó, így botormód egy helyre csoportosuló seregek ellen. A kérdés már csak az, hogy a törpök királyává előlépett Thorin (Richard Armitage), az ugyancsak vezetővé avatott Bard (Luke Evans) és Thranduil, a kevély tündekirály képesek lesznek-e félretenni a kicsinyes ellenségeskedésiket és összefogni a támadó gonosz ellen.
A szükségszerűen kevés helyszínre szoruló történetet (egyetlen völgyről van szó csupán) a film a mellékszálak (Legolas és Tauriel felderítő-akciója, Gandalf kiszabadítása, az orkok készülődése) behozásával próbálja oldani, amivel ügyesen megtöri a végeredményben stratégiajátékká egyszerűsödő cselekményt. Persze végül mindenki egy helyre kerül, és megkezdődik a többfrontos küzdelem, de addig is legalább többet láthatunk, mint hogy Thranduil ül a sátrában és lenézően parancsokat osztogat, legyen Lee Pace bármilyen zseniális is. Lényegében egy lassan építkező, egyetlen csatára kiéleződő háborús filmben érezhetjük magunkat, ami tele van unalmasnak tetsző pillanatokkal, céltalanul lézengő alakokkal, hogy aztán odacsapjon, amikor elkezdődik az akció. Csupán annyiban különbözik egy XX. századi háború epizódjától, hogy itt tankok helyett ogrék, lovak helyett harci vaddisznók, hataloméhes tábornok helyett aranyszőke tündekirály indul hadba egy mondvacsinált ellenség ellen, a pénzért. Hogy aztán egy harmadik oldalról támadó, valódi gonosz helyrerázza az eltájolódott morális iránytűket. Mintha ez a film kissé aktuálisabb lenne, mint azt egy fantasytól várná az ember...
A morális felelősség, a tisztesség, az őszinteség, szeretet, önfeláldozás témái egyébként is végig előtérbe vannak helyezve, ami igazán jót tesz a filmnek, hiszen pont ettől több a Tolkien-univerzum, mint egy kardozós-varázslós tucattermék. A film egyik legjobb, legizgalmasabban megoldott jelenete például Thorin belső viaskodása, pedig vajmi kevés akció található benne. A belső harcok vagy az egymással viaskodó büszkeségek csatái ugyanolyan lebilincselőre sikerültek, mint a tényleges összecsapás, és ugyanúgy keserű és fájó a lezárásuk, mint bármilyen háborúnak. Ez a győztes csata utáni, felszabadultnak és boldognak mégsem mondható vég az egész filmre igaz: Bilbóval együtt nézőként is egy hosszú, talán túl hosszú út után a végére értünk valaminek, ami már a részünkké vált, és most furcsa lesz nélküle.
És éppen emiatt a kijózanítóan reális, nem túlcukrozott fővonal miatt olyan dühítőek azok a szájbarágós, túlfuttatott "beszéljük meg mi történik, mi lesz ezután és azt is mondjuk ki, mit érzünk, hátha valakinek nem esne le" - jelenetek, amelyeket nyugodtan a vágószoba padlóján lehetett volna hagyni. Ha már ilyen remek színészeket válogattak össze a filmhez jobban is lehetett volna bízni abban, hogy ki tudják fejezni az érzelmeiket szappanoperás elmesélés nélkül is.
Ugyanígy Howard Shore csodálatos zenéje is jóval többre érdemes, minthogy végig mickeyegerezve kövesse le a szereplők minden egyes mozdulatát, jelezve a nézőnek, hogy éppen mit kellene érezni. (Értem ez alatt, hogy az éppen látott karakter mozdulatait és érzelmeit egyfolytában szorsan követi a zene ahelyett, hogy szabadon folyna a háttérben.) Bilbó és Gandalf szerepét kvázi az események narrálásárá lecsökkenteni nem volt rossz döntés, igazából nem hiányoznak, csak ha már ennyiben kimerül a jelenlétük, akkor azok az odavetett félmondatok igazán sikerülhettek volna valóságosabbra is. Az egyetlen jelentős időt vásznon töltő női karakter, Tauriel használata felett érzett csalódottságomat pedig csak azért nem fejtem ki, mert azzal lelőnék egy fontos "poént". Legyen annyi elég, hogy ha már, teljesen szükségtelenül, behoztak egy eredetileg nem létező női karaktert és eddig sikerült is normálisan vezetni, akkor igazán adhattak volna neki értelmesebb célt, mint hogy tipikus, megmentésre váró királylánnyá "alacsonyodjon".
Nem tekinthetünk el Az öt sereg csatájának hibáitól, de azt mindenki maga döntse el, hogy ezek mennyire befolyásolják a film élvezetében. A hobbit-trilógia és az egész filmes Tolkien-univerzum lezárása egy lenyűgöző, sokszor szívszorító, remek jelenetekkel tűzdelt, ám messze nem tökéletes fantasy lett, ami amellett, hogy egy filmtörténeti sorozatot zár le, garantáltan megérinti a rajongók szívét. Ez azért nem is olyan rossz karácsonyi ajándék...
Harmadszor lépett fel Budapesten Marianne Faithfull. A Művészetek Palotájában tartott koncertje után csak annyit tudunk mondani: bárcsak sűrűbben járna erre.
Ha az anyám rocksztárnak születik, pont olyan lett volna, mint Marianne Faithfull. Az anyám persze nem rocksztárnak született, amiért valószínűleg örökre hálás lehetek – épp elég csak végiggondolni Marianne Faithfull hullámvölgyekkel, droghegyekkel teli életét. De ahogy ott ül a Művészetek Palotája színpadán, mellette kis asztal teával, elektromos cigivel és zsebkendővel, valahogy mégis olyan, mintha az anyámmal üldögélnék a konyhában és együtt röhögnénk a saját nyomorunkon.
Szakad a hó, a boltok kirakata ünnepi színorgiában ragyog, a férfi pedig fut, rohan, és mi nagyon drukkolunk neki, hogy elérje a nőt, mielőtt az felszállna a vonatra. Mindezt képzeljük el igazán giccsmentesen, mégis szívbemarkolóan – majd adjuk hozzá kísérőzenének Craig Armstrong dalait.
Az ötvenes évei közepén járó skót zeneszerzőnek egyetlen filmgyári portán sem kell bemutatkoznia, hiszen ahogy mondani szokás, nem ma kezdte. Rómeó és Júlia, Moulin Rouge, Igazából szerelem, Ray, A nagy Gatsby: csak néhány film, amelyeknél az üres kottalapokat ő töltötte meg hangjegyekkel. A felsoroltak közül egyértelműen az Igazából szerelem hangulatát idézi meg új szólólemeze. Az It’s Nearly Tomorrow anyagára nem kevesebb, mint 12 évet kellett várni, hiszen a Grammy, BAFTA és Golden Globe díjas komponista eddig mindössze két soralbumot jelentetett meg (The Space Between Us, As If to Nothing), ám A nagy Gatsby munkálatai alatt maradt kreatív energiája arra, hogy újra a saját neve alatt alkosson.
De nem kizárólag instrumentális kompozíciókból áll az It’s Nearly Tomorrow, hiszen ott a klippel is megtámogatott Crash, amelyben a Suede énekese, Brett Anderson állt oda a mikrofon mögé, de több dalban közreműködött a skót zenei színtér elismert alakja, Paul Buchanan is; valamint ugyanez elmondható az olyan további művészekről is, mint Jerry Burns, Katie O’Halloran és Vladislav Delay. A Crash egyébként tökéletes rapid-randi a teljes albumhoz: valósággal lehetetlen ellenállni a dallamainak, ráadásul a 
Borzalmasan nagy közhely, de a karácsonyi ünnepek alatt felszaladt kilókat a legjobb leugrálni - például egy koncerten! Márpedig ezekből nem lesz hiány december utolsó napjaiban: már karácsony másnapján be lehet célozni a Brains elementárisnak ígérkező buliját az 
Bármeddig hitegetett minket az időjárás, hogy az idei tél érdeklődés hiányában elmarad, legkésőbb az ónos esős, didergős időben kiderült, hogy bizony megérkezett. És ilyenkor - minden irányból biztonságos távolságban a bikiniforma- és kockahas-szezontól - könnyebben elcsábulunk egy-egy bögre édes-forró nyalánkságra, természetesen kizárólag átmelegedés céljából. Felkutattuk és összegyűjtöttük a legfinomabb kísértéseket, úgyhogy vigyázat, gyengelelkűek, forrócsokik, grogok, bombardinok következnek!
Csészényi
Nagyon naprakész és nagyon személyes lesz az Ahoy!-hoz fűzött "miért is szeretnénk náluk bögreként újjá születni" bejegyzésünk, hiszen nemrégiben éppen itt tartottuk a szerkesztőségi értekezletünket. A város szívében, könnyen megközelíthető helyen strázsáló egység árai nem éppen a legolcsóbbak, de a minőség megakadályozza, hogy könnyes szemmel kotorjuk elő a bankókat a bukszánkból. A forró csoki kínálatuk igazi unikum, hiszen azon túlmenően, hogy kiválaszthatjuk, hogy tej-, ét- vagy fehér belga csoki olvadjon bele kéjesen a poharunkba, még az is a mi döntésünkön múlik, hogy ez a bizonyos csoki hány százalékos legyen. Ezt felturbózhatjuk valamilyen ízesítéssel (fűszeres, magvas vagy gyümölcsös főcsoportok között kell letennünk a voksunkat) - a teszteléskor a kókuszos verzió lett a barátunk. De olyannyira, hogy az ízlelőbimbóink azóta is könyörögnek, hogy újra közvetlen kapcsolatba kerülhessenek a reszelék-csoki párossal. A kalóriatáblázatot hírből sem ismerők erre még pakoltathatnak tejszínhabot, arra meg öntetet és/vagy szórást, ami lehet akár pillecukor vagy karácsonyi cukornyalóka is. ME-RÉNY-LET!
Chocoroom
A Cserpes Tejivó valószínűleg már most sokak kedvence, van akik a saláták, mások a szendvicsek és a péksütemények miatt járnak szívesen a Cserpesbe, de nem szabad megfeledkezni a cég igazi profiljáról a tejről sem. Így az ünnepek közeledtével különösen a habos kakaójukra hívnánk fel a figyelmet, ami édes, krémes, pont annyira meleg, amennyire kell, és simogatóan öleli körbe a lelkünket, ahogy kortyolgatjuk. A finomságot menüben is kérhetjük, 430 forintért egy mennyei habos kakaó és egy kakaós csiga/túrós batyu/lekváros bukta lehet a miénk és örvendeztetheti meg a szívünket. Aki ennél éhesebben téved a Corvin mozi, a Deák tér, az 
Medverengeteg a Rengetegben
Ugyan mivel lehetne jobban moziba csábítani a nézőket Karácsony körül, mint egy nagyszabású Biblia-történettel? Tudják ezt már Hollywoodban jó rég óta, így nem is meglepő, ha így december elején a népét megszabadító Mózes klasszikus, megható és felemelő története tölti be a nagyvásznat. Az viszont jelent valamit, hogy egy Christian Bale, Sigourney Weaver, Ben Kingsley nevével fémjelzett, Ridley Scott által rendezett film ennyire kis hírveréssel kerüljön mozikba éppen ebben az ünnepi időszakban. Ridley "a látványos eposzok pápája" Scott most nagyon elszámította magát. Bár nála valahogy mindig is kettősség működött, rendezései között minden Gladiátorra jutott egy Mennyei királyság, minden Amerikai gengszterre egy G.I Jane. Az Exodus, lehet hogy éppen a nagy számok törvénye miatt, ebbe az utóbbi kontrollcsoportba tartozik: nagyszabású ugyan meg látványos, de olyan üres és felejthető, mint az ezredik karácsonyi dal a plázában.
Igaz, hogy anno ez volt a szokás, de azért a hollywoodi aranykor is véget ért már jópár évtizede, és elvileg a filmkészítők is rájöttek már, hogy a fehérbőrű, angolszász színészeken túl is van élet. Mert legyen Christian Bale vagy Ben Kingsley akármilyen tehetséges és remek színész, minden nagyszerűségük ellenére is hiteltelenek ebben a környezetben, és még velük volt hitelesség szempontjából a legkevesebb baj. Az epikus, bibliai történetek törvényszerűen egyszerűek is, feldolgozástól függő mennyiségű demagógiával és meseszerűséggel tálalva. Egy ilyen filmben pedig egyszerűen nincs helye egy olyan hatalmas sztárnak, akinek az egész világon ismerik már minden arcrándulását, mert Mózes kevés teret engedő, egyszerű és tiszta figuráját ledobja a starpower. Legalábbis egy ilyen szolgai mesében mindenképpen. Egy kisebbre törő, bensőségesebb verzióban egy emberibb, esendőbb, többrétegű Mózest zseniálisan hozott volna Bale, és a hihetőségével sem lett volna semmi probléma. Így viszont, a többiekkel egyetemben, maximum egy hollywoodi jelmezbálban vehetik hasznát a kosztümjeiknek.
Mindig izgalmas egy szerző életművének alakulását figyelemmel követni, észrevenni az állandó elemeket, tematikát, a fejlődést, megismerni kicsit a történetek mögött található embert is. Így, az érett Miéville ismeretében visszanézni tizenöt évvel korábbra viszont olyan, mint amikor felnőttkori barátok, szerelmek régi képeivel kerülünk szembe, és vigyorogva fedezzük fel a suta kiskamaszban vagy a cuki kisgyerekben a szeretett ember jellemző nézését. Meglátjuk, honnan jött, mennyit változott, fejlődött és talán kissé jobban meg is értjük. A Patkánykirály ilyen, irodalmi fényképalbum, amiből a "kis" Miéville merész és eltökélt szárnybontogatása mellett azért az előképek nagyobbfokú igénybevétele is kiérződik, amivel semmi gond sincs, hisz' a gyerekek is segítséggel tanulnak meg járni...
„Nincs hely táncolni!” – fakadt ki mögöttem egy női hang, és erre bőszen helyeselt az aprókockás, betűrt inges, vezető key account manager kinézetű palija. Izland apró, az Akvárium NagyHall nem annyira, mégis kicsinek bizonyult a GusGus minimál monoton elektro pattogós party-jához. GALÉRIÁVAL!
Egyen zakó bolondos nyakkendővel, és emellé még a hangszerpark sem éppen hagyományos. Hiszen nem elég, hogy egy elektromos cselló, egy elektromos hegedű és egy elektromos dob szól, de a témákat ott helyben rögzítik is, és visszajátszva ez adja a zenei alapot. Ezt nevezik loop technikának, és mi magyarok elbüszkélkedhetünk azzal, hogy InFusion Trio néven van egy teljes zenekarunk ebből. Amit Weisz Nándor (dob, ének), Simkó-Várnagy Mihály (cselló, basszusgitár) és Farkas Izsák (hegedű) alkot, és akik most nem előre felvett válaszokkal feleltek a Kultography kérdéseire.
Amikor láttam a MüPa sátras koncerteteket, az volt az első gondolatom, hogy merje valaki azt mondani, hogy ma már nem lehet újat kitalálni a zenében.
Mindannyian diplomás zenészek vagytok: mondhatjuk, hogy lubickoltok ebben a trióban, hogy olyan ez számotokra, mint egy játszótér?
Arról már nem is beszélve, hogy nem két fillér lehetett kiépíteni egy ilyen technikai parkot. Figyelitek a piacot és folyamatosan lecsaptok az újabb és újabb kütyükre?
Elsősorban a feldolgozott dal népszerűsége szól az átgyúrás mellett, vagy pedig az, hogy ti szeressétek az eredetit? Melyek a közös kedvenceitek?
Elévülhetetlen érdemeket szerzett az űrrepülés népszerűsítésében Chris Hadfield. A kanadai pilóta a YouTube-on és a Twitteren üzent két éve az ISS-ről, most pedig könyvben foglalta össze, ő mit tanult űrrepülései alatt. És minden előítéletünket levetkőzve ittuk szavait most is.
Emlékeznek még Chris Hadfieldre? Tudják, arra a bajszos kanadaira, aki gitárral a kezében lebegve énekelt David Bowie-t a Nemzetközi Űrállomáson? Ugye, hogy beugrik?
.JPG)
Egyedi módon, a közönség bevonásával jelentette be a VOLT Fesztivál szervező csapata, hogy jövő júliusban a Rise Against, a Parkway Drive és története során ki tudja hányadszor a Parov Stelar Band is fellép hazánkban. Korábban már nyilvánosságra hozták, hogy többek között a Motörhead és John Newman is Sopron vendége lesz 2015-ben. .JPG)
Egy “sztárkereső” akció keretében ezúttal a VOLT közönségének legaktívabb tagjai jelenthették be - a fesztivál közösségi oldalán - a legújabb nemzetközi fellépőket a VOLT 2015-ös kínálatából. A szervezők a soproni Deák téren és a budapesti Erzsébet téren rejtettek el 3-3 borítékot a fellépők neveivel, felhívva a közönség figyelmét, hogy aki megtalálja azokat, elsőként teheti közzé a zenekarok kilétét.
A többszörös platinalemezes kanadai rock banda, a Nickelback nagyszabású turnéra indul 2015-ben, No Fixed Address cimű nyolcadik albumuk megjelenése kapcsán. Előző, óriási sikerű teltházas budapesti koncertjük után hazánk ismét részese lehet a zenekar körútjának: 2015. október 16-án lépnek majd színpadra a Budapest SportArénában!
Az európai turné szeptember 30-án indul Helsinkiben, hogy november 25-én az SSE Wembley Arénában érjen véget Londonban. Ez a Nickelback tizedik világkörüli turnéja, amely 31 különböző városban lesz látható jövő ősszel Európában. A hivatalos rajongói klub tagjai az ajándékok, exkluzív lehetőségek és tartalmak mellett most elsőként vásárolhatják meg belépőjegyeiket is a koncertre december 2-án 9 órától. További információk és csatlakozási lehetőség a 
A fák lecsupaszodtak, reggelente mindig köd van, hűvös szél fúj, és ha mindez nem lenne elég, délután öt órakor már felkapcsolják a lámpákat az utcákon, hogy elűzzék a túl korán érkező sötétséget. Az ilyen szürke és roppant mód lehangoló időben a legjobb megoldás a lelki békénk helyre billentéséhez egy jó könyv. Négy könyvet ajánlunk, amelyek között mindenki megtalálhatja az ízlésének megfelelőt, hogy elmenekülhessen fantáziabirodalomba a hétköznapok lehangoló robotja elől pár órára.
Nagyjából egy éve történt, hogy a kanadai író megkapta a legnagyobb elismerést, amit egy irodalmár csak elképzelhet: Nobel - díjas lett. A Svéd Királyi Tudományos Akadémia nem véletlenül nevezte őt a kortárs novella mesterének, és erre jó bizonyíték Drága élet című kötete is. Nehéz megfogalmazni, mitől annyira magával ragadóak ezek a többnyire Munro szülőföldjén játszódó történetek. Mással össze nem hasonlítható eleganciával és finomsággal festi meg hőseit, életüket, és azokat a pillanatokat, amelyekről nem is gondolnánk, hogy sorsfordítóak, ám valahogy mégis azzá válnak. Találkozások, érkezések, eltávolodások, női és férfi lelkek kibogozhatatlan összevisszasága. Mindez pedig valahogy mégis egyszerűen és érthetően - és persze szórakoztató, olvasmányos köntösben. Minderre pedig z a tény teszi fel a koronát, hogy a "mester" képes olyan katarzisok elérésére egy-egy rövid történeten keresztül, amire sokszor csak egy regény adhatna elég nagy keretet. Talán pont ez az érzés az, ami annyira egyedivé teszi novelláinak olvasását: mi aggódunk, hogy túl sok kérdés marad megválaszolatlan, Munro pedig rámutat arra, hogy néha pontosan a válaszok hiányától lesz valami "életszagú" és természetes. A kötet a Park Kiadó gondozásában jelent meg.
A hangulat tökéletes, de konkrét válaszokat, finoman fogalmazva, nem igazán kapunk VanderMeer Déli Végek-trilógiájának befejező kötetében. Az 
A világhírű szerző egyiptomi történeteinek újabb állomását tárja elénk mostani regényében. A történet főhőse ezúttal is a korábbi történetekből megismert Taita, akinek a szemszögéből követhetjük a cselekményeket: 
Samuel Ribának szép élete van, avagy volt. Két szerelmével élhette le, Celiával és az irodalommal. Egész életét a szépirodalom megmentésére tette fel ugyanis, kiadóként vívta szélmalomharcát az írást és olvasást lealacsonyító borzasztó ponyvákkal és mindent megtett, hogy megmentse az olvasók lelkét. Pályája kizárólag arról szólt, hogy megtalálja A Tehetséget, mindhiába. Vénségére kiadója csődje után a hikikomori-lét magába szippantja és csak egy meglehetősen abszurd ötlet képes visszaterelni gondolatait a való világba. Furcsa álmai és találkozásai Dublinba vezérelik, ahol a harcot feladva már temetné a Gutenberg-galaxist. Enrique Villa-Matas könyvét olvasva azonban nekünk az az érzésünk támadt, hogy korai még a rekviem, talán Riba maga is erre a könyvre várt volna. Finom, érzékletes leírások, elgondolkodtató szókapcsolatok, mégis gördülékeny történetmesélés adja vissza a szépírásba és az olvasásba vetett hitünket, a Magvető Kiadó pedig talán megtalálta A Tehetséget.
Négykézláb masíroztak be az életünkbe, hogy aztán a Márti dala mindenki torkába Gombócként guggoljon be. A Csillagokkal álmodtak, és a Macska rúgja meg, el is érték őket. Néha Az ördögre kacsintottak, de újra itt vannak (Here We Are), és bemutatnak egy Szabadesést. Amiből nem lesz pofára esés. TESZTeltük.
Az Anna and the Barbies tényező lett itthon. Lépegettek előre, és bár egyre többen követték őket, de az átütő sikert egyértelműen a Márti dala hozta el nekik. Ennek klipjét még azok is minimum egyszer megosztották a közösségi oldalon, akik egyébként egyetlen lájk erejéig sem merészkednek elő a homályból, vagy kizárólag szerencsehozó elefántokat és nyereményjátékokat posztolnak. És az Anna and the Barbies olyan, mint a Márti dala: a felfelé vezető lépcsőkön is jók és hitelesek tudtak maradni. Különösen igaz ez Pásztor Annára, akiről ma már a nyugdíjasotthon és a hentesüzlet is egyformán tudja, hogy kicsoda, annyit szerepel a médiában; de ehhez nem kezdett el se mulatóst énekelni, se gyereknapokon haknizni, hanem maradt az, aki volt. Vagány, céltudatos nő, akinek a lelkében egy angyal, egy kislány, egy boszorkány és egy lázadó kamasz fogócskázik.
_mod.jpg)
.jpg)
.jpg)
.jpg)
A Foxcatcher (Foxcatcher, hazai bemutató 2015. január) fájt. Főszereplőjének, Channing Tatum-nak kétféleképpen is. Egyrészt azért, mert az idei Oscar-versenyben különösen esélyesnek tartott film főszereplőjeként egy válogatott birkózót kellett alakítania. "A bokszot el lehet szélhámoskodni. Ügyes vágással, sok gyakorlással az ember látszhat filmen kemény bokszolónak úgy, hogy megússza a felvételeket. De a birkózás nem ilyen. Ha jó filmet akartunk csinálni, muszáj volt párszor igazán a földhöz vágniuk engem. De ez még csak a fájdalom egyik része. A film ugyanis igen keményen néz szembe egy megtörtént, szörnyű esettel: egy kettős gyilkossággal. A sztori is fájdalmas, nemcsak a bunyó – nyilatkozta a színész. – Nagy átéléssel játszottuk, és a nap végére mindig kikészültem. Megtörtént eseményeket elevenítünk fel, de sokat hagyunk a nézők fantáziájára is. A végeredmény szép film lett, de nagyon kemény." A Foxcatcher főszerepeit Tatum mellett Steve Carell valamint Mark Ruffalo játssza, és érthető az elszántságuk. A rendező, Bennett Miller korábban A pénzcsináló mindkét főszereplőjét (Brad Pitt-et és Jonah Hill-t) Oscar-jelölésig, a Capote-ban Philip Seymour Hoffman pedig egészen a díjig vezette.
Két világhírű szakember is részt vesz a legújabb hazai szuper pop-musical, A Játékkészítő koreográfiájának kialakításában. A West End-en és a Broadway-n egyaránt nagy sikert aratott munkái miatt méltán világhírű Anthony van Laast konzultánsként segíti A Játékkészítő színpadra állítását; állandó kolléganője, Nichola Treherne pedig már megkezdte a Tüskecsarnokban a koreográfusi munkákat, ő szintén megkerülhetetlen név a szakmában. Anthony és Nichola közös munkájára garancia – egyebek mellett - a Mamma Mia! című West End-musical 2008-as filmváltozatának koreográfiája is.
A Partvonal Kiadó gondozásában végre magyarul is megjelent Torben Kuhlmann gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt szóló, kalandokkal teli meséje, a Lindbergh, egy repülő egér kalandos története. A könyv 2014-ben megnyerte a legszebb gyermekkönyv díját Németországban. A kalandokkal teli, gyermekeknek és felnőtteknek egyaránt szóló mesét Ifjabb Charles Augustus Lindbergh, amerikai pilóta hőstette ihlette, aki 25 évesen Spirit of St. Louis nevet viselő, egymotoros repülőgépével közbenső leszállás nélkül, egyedül repülte át az Atlanti-óceánt.