Kultography

Babyt és az űrhajóst senki sem ültetheti a sarokba!

Babyt és az űrhajóst senki sem ültetheti a sarokba!

Blahó Dávid írása itt: - 2014-10-28 12:31

jb_kiemelt.jpgBezzeg a közönséget lehet! Méghozzá pont az űrhajós által. Persze a magyar virtus csak 4-5 dal erejéig engedte, hogy James Blunt az ülepén tartsa a Papp László Sportarénát. A brit énekes a holdra vágyott, de helyette Budapestre érkezett, és így legalább a végén mindannyian vigyorogva mondhattuk, hogy „Kolbász!”.

James Blunt, Bogi – Budapest, Papp László Sportaréna – 2014. október 27.

jb_4.jpgMegközelítőleg 20 óra magasságában Bogi próbálta meg maga mellé állítani a félháznál lefüggönyözött, és még többnyire foghíjas Aréna látogatóit. Hiába volt csinos, aranyos és hangilag is rendben, ez a színpad és fellépés túl nagy falatnak bizonyult számára. Bogi (figyelem, nem összekeverendő a photoshop klipes, illatszeres, fhanciás lánnyal: jelen sorok szereplője 1 g-vel és E nélkül repeszt) láthatóan elveszett volt az óriási térben, és ami elég egy playbackkel megtámogatott majálison, ahol nagymamák és unokáik kergetik egymást lufival a kézben, az itt bizony még karcsú volt. Nehéz volt eldönteni, hogy melyik a meredekebb: a Wicked Games feldolgozás, vagy a saját dal előtt elrebegett „aki ismeri a szöveget, nyugodtan segítsen” felkérés. A záró megasláger We Are alatt a lányzó ráadásul kicsit hamar kezdett bele a szerepébe, de szerencsére a zenekar utolérte. Amikor pedig egy félreérthető konferálás következtében azt hittük, hogy újfent meg kell hallgatnunk az egész dalt, egyetlen hatalmas sóhajjá változott a Sportaréna. Nem vitatom, hogy Boginak ez óriási élmény lehetett, és a lámpaláz is érthető, de az ilyen kaliberű bulikkal még egy kicsit várnia kell.

James Blunt az a típusú előadó, akinél előzetesen lehetetlen megtippelni, hogy mennyire népszerű Magyarországon. Azért a szolid félház összejött, vagyis nem volt cikisen sok az üresen árválkodó hely. Márpedig ülésből nem volt hiány, hiszen még a küzdőtérre is székeket állítottak be, így joggal várhattuk, hogy csendes, zongorás-akusztikus merengéseket kapunk majd Tompa Jakabtól. Így is indult az este a Moon Landing albumot is kezdő Face the Sun balladával, és jó pár nótának el kellett telnie, mire elstartolt a kommunikáció Mr. Blunt és a publikum között.

jb_1.jpgOnnantól viszont egészen más lendületet kapott a koncert, és űrhajósunk megmutatta, hogy a jó dalai mellett remek humora is van. Szabályosan dőlni lehetett a nevetéstől, mikor elmondta, hogy a „koszin” és a „jo esteten” kívül nem tud mást magyarul, és mielőtt végleg lealázná a nyelvünket, inkább zenélne. De volt mersze a saját magasságával is viccelődni („a zenekaromból egyedül a gitárost nem utálom, mert ő is olyan alacsony, mint én”), és kitért a színpadi egyen kezeslábasra is („nem autószerelők vagyunk, hanem űrhajósok, szóval senki se számítson rá, hogy megjavítjuk a kocsiját”), megjegyezve, hogy dobosa a narancssárga asztronauta szerkóban inkább úgy fest, mint egy guantanamói rab.

A hangulat is szépen emelkedett a közvetlenségének köszönhetően, így aztán a Carry You Home alatt már többen felálltak, és a színpad elé csődültek. Őket udvariasan megkérte, hogy vonuljanak egy kicsit félre, hogy akik még ülnek, azok is lássanak valamit; majd utána időről-időre kiszólt a sarokba állítottaknak, hogy mindjárt eljön az ő idejük is. Az I Really Want You előtt megkért bennünket arra, hogy ne tapsoljunk, mert az beviszi őt az erdőbe, és bár nincs tisztában a mi ritmusérzékünkkel, elárulhatja, hogy a franciák borzalmas tapsolók. Alakult az igazi party légkör, és James hozzá is fűzte, hogy talán sokan azt hiszik, rossz koncerten vannak, hogy ennyi vidám dalt játszik. Pedig van neki jó pár gyötrelmes is, tette hozzá, és gyorsan bele is kezdett egybe. Ami ráadásul a zenészei személyes kedvence, ugyanis míg ő énekel és zongorázik, ők sörözhetnek a backstage-ben – mondom, szenzációs showman volt a pali!

jb_3.jpgÉs akkor arról még nem szóltam, hogy a közel két órás show hajrájába kanyarodva úszott egyet a tenyereken, majd elfutott a keverőpult mögött (!), lepacsizott az ülőhelyekkel meg az egyik biztonsági őrrel, majd a másik oldalon visszakocogott a színpadra. A securitynek valóban kijárt az ötös, mert engedték az átjárást a szintek között, így a végére már kisebb tömeg sorakozott fel a színpad előtt. Persze nem maradhattak ki az olyan közösségi őrületek sem, mint a leguggoltatás és egyszerre felugrás, vagy a színpadi lámpák lekapcsoltatása, és a közönség felkérése arra, hogy a mobiljaikkal világítsanak egy másik melankolikus darab alatt.

A mint megannyi kis kilövőállomáson helyet foglaló zenészek három ráadással is készültek, és a Bonfire Heartnál már a kétgyermekes családanyák is tapsikolva pattantak fel táncolni. Az utolsó szakaszra James barátunk űrhajós sisakban jött ki, és ruhát is cserélt, majd megmászta a kissé oldalra kipakolt zongorája tetejét, és az 1973-mal meg egy közös fotóval („Say Sausages!”) elbúcsúzott tőlünk. Kozmikusan parádés koncert volt, ezüstös diszkógömbbel, háttérvetítéssel, meg egy igazi sztárral, aki annyira emberi volt, amennyire az csak egy simára borotvált űrhajóstól kitelik. „Coz I Luv You” – mi is szeretünk, James!

Fotók: James Blunt Facebook

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Kommentek

süti beállítások módosítása