Megérkezett a március, bár éppenséggel nem úgy, ahogy vártuk. Viharos széllel, egész napos esővel, helyenként havas esővel, télies hőmérséklettel köszöntött be az első tavaszi hónap; de mi már akkor is érezzük a levegőben a közelgő jó idő ígéretét. Úgy voltunk vele: segítünk Tél tábornoknak tábort bontani, és 5 közelmúltban megjelent albummal jelezzük neki, hogy a zenerajongók szerint is ideje visszavonulót fújnia.
David Guetta: Listen (Ultimate version)
2014 őszén vehettük először a kezünkbe David Guetta Listen című albumát, amelyet tavaly és idén is újragondolt és átdolgozott a világhírű lemezlovas. A három év termését tartalmazó albumon található zenei anyag mennyisége elképesztő, a két CD-n együttesen több, mint 50 szám van. Egyrészt Guetta kiegészítette a 2014-es album nótáit 7 új dallal, a második CD-n pedig a számok különböző remix verzióiból csemegézhetnek az elektronikus zene kedvelői. Az "új" Listen igazi tavaszváró, sőt nyárváró hanganyag lett, ami reggel a metrón hallgatva mosolyra fakasztja az embert és feltölti energiával, edzés közben igazi doppingszer, és bizton állíthatjuk, hogy egy jó házibuli kihagyhatatlan része. Az Emeli Sandé nevével fémjelzett What I Did For Love továbbra is nagy kedvencünk, mind az eredeti, mind az újragondolt változatokban, de a Sia közreműködésével készült Bang My Head vagy a The Scripttel közös Goodbye Friend is olyan nóta, amit szívesen hallgatunk meg újra és újra. A Listen igazi királynője természetesen a Mad Max címadó dala, a Hey Mama, amelynek az eredeti verzióján kívül hat további remixelt változata is szerepel a dupla albumon. Összefoglalva egy igazi vérpezsdítő, bulis lemezről van szó, amire mi is csak annyit tudunk mondani: Listen!
Jools & Ruby és a szivárvány
Jools Holland nevét idehaza valószínűleg sokkal inkább műsorvezetői, mint zenészi tevékenysége nyomán véli ismerni a közönség, pedig utóbbi sem elhanyagolható, sőt, hasonlóan minőségi. A Ruby Turnerrel és a Rhythm & Blues Orchestra közreműködésével kiadott lemeze is ékes bizonyítéka ennek.
A hazai piacon talán kevéssé népszerű vagy populáris műfajban, műfajokban nagyjából a teljes színskálát lefedő palettát alkot a lemez, a rock&roll-tól a gospelen át a szomorkás bllues-közeli dallamokig mindent megvillant a lemez, természetesen vastagon meghintve R&B-vel. Jools talán nem a valaha élt legnagyobb zongoravirtuóz, de a lemeznek minden bizonnyal nem is az a célja, hogy ezt fitogtassa. Viszont egy kiválóan hallgatható, kellemes album, kényelmes vasárnap délutánokhoz.
Ed Sheeran: X (Wembley Edition)
A Wembley-t elsősorban az angol futball mekkájaként ismerjük, amelyet sörtől átitatott brit futballdrukkerek hangja tölt meg, ám az arénába időről-időre ennél minőségibb zenei élmény is jut. Ilyen volt a jelenlegi brit könnyűzene egyik legnagyobb sztárjának fellépése is.
Szóval Ed Sheeran úgy döntött, hogy turnéra viszi legutóbbi lemezét, az X-et. A korongról mi leírtuk a véleményünket itt, és habár nem voltunk maradéktalanul elégedettek a hallottakkal, kétségkívül ügyes és egészen élvezetes a mostani koncert-verzió. A Sheeran-fanatikusoknak erősen ajánlott, a nem fanatikusoknak pedig jó példája annak, hogy milyen egy belevaló buli a világ egyik leghíresebb stadionjában.
David Bowie: Blackstar
Nehéz úgy beszélni David Bowie utolsó albumáról, hogy nem jut eszünkbe: a művész tudatosan készült arra, hogy a Blackstar a hattyúdala lesz. Azt talán még ő sem tudhatta, hogy a megjelenését mindössze három nappal éli túl, azt annál inkább, milyen hatást kelt majd hallgatóiban, amikor először hallják meg a Lazarus kezdő sorait. „Look up here, I'm in heaven”, azaz nézz fel ide, a mennyben vagyok – idézi meg a Jézus által négy nap után feltámasztott koldust, Lázárt Bowie, aki a dalhoz készült klipben maga is vak koldusként jelenik meg.
Szóval az első sokk után kellett egy bő hónap, hogy újra a kezembe vegyem a CD-t (igen, fizikai valójában a lemezt, amelynek egyszerűségében is gyönyörű a borítója, ahogy a fekete alapon fekete betűkkel nyomott füzet is külön élmény), és meghallgassam a mindössze hét számból álló albumot. Rá kellett azonban jönnöm: a sokk ugyan elmúlt, de a Blackstar így is gyomorbavágó anyag. A dalok már az egy évvel ezelőtt kiadott The Next Day néha játékosabb, néha mélabús melankóliájánál is sokkal sötétebb hangulatot árasztanak, de nem az összeomlást érezzük, inkább egy életére visszatekintő ember lelkének mélységeit, a maga néhol ironikus őszinteségében. Egyszerre fáj és jó kimondani: a 69 éves zenész utolsó leheletéig nem alkudott meg, utolsó albuma is igazi remekmű.
Wet: Don't You
Az amerikai Wet január legvégén jelentette meg debütáló albumát, méghozzá a Sony óvó szárnyai alatt, ami azt mutatja, hogy a zeneipar mindenható urai is látnak bennük fantáziát. A Don't You felettébb ígéretes bemutatkozás, ugyanis a 11 szerzeményben nehéz hibát találni. Hangulatos, egyszersmind leheletfinom zenét rejt a korong: a daloknak olyan súlya van, hogy hozzájuk képest egy gyufaszál is vasbeton tartóoszlopnak számít. A két zenész fiú és egy énekeshölgy felállásban alkotó csapat simán becsusszanhat a London Grammar rajongóinak küszöbe alatt, de akik a Massive Attack fátyolos, végletekig elszállós pillanataira szeretnek chillezni otthon, azok is nyúljanak bátran a Don't You után. Minimálra vett elektronikus alapok, éterivé effektezett gitárhangok, és minderre gyengéden rásimul Kelly Zutrau harmatcseppként csillogó vokálja. A lemez remekül indul az It's All In Vainnel, majd jön a klipes Deadwater, de a legerősebb momentumok az album végén sorakoznak: a Move Me és a Body olyan szépséggel szembesít minket, amelyet nehéz úgy befogadni, hogy ne éreznénk némi nyomást lélektájon. Jellegéből adódóan nem vidám zene, azonban közelítő tavaszi estéken kevés ennél tökéletesebb hallgatnivaló létezhet.
Fél nappal az Oscar-díj átadás után, február 29-én, hétfőn a Saul fia vetítésével kezdődik a 2. 
Több mint harmincmillió eladott hanghordozó, hat nagy- és huszonkilenc kislemez, többtucat duett mások mellett Luciano Pavarottival vagy Michael Jacksonnal, harminckét klip, és megszámlálhatatlan elismerés világszerte – ő korunk egyik meghatározó dívája. Anastacia egyedi és sokszínű hangjával vált vilgszerte híressé, „Olyan hangok, mint az övé, csak egyszer jönnek egy évszázadban!” – írta róla a kritika. A mára már poplegendává vált énekesnő fényes pályafutását tavaly novemberben egy vadonatúj válogatáslemezzel, az Ultimate Collectionnel ünnepelte. Az albumon helyet kaptak az eddig megjelent nagylemezek legnagyobb sikerei (I’m Outta Love, Left Outside Alone, Paid My Dues), illetve két új dal is (Army of Me és Take This Chance). Az Ultimate Collection turné áprilisban indul Olaszországban, majd közel 40 állomás után érkezik Budapestre június 22-én.
Történetünk 
A gótikus rock/metal határmezsgyéin belül előszeretettel kalandozó brit ötös 2015 végén kihozta azt a lemezt, amelyre a szerzeményei alapján mindig is predesztinálva volt. Merthogy a torzított gitárok náluk csak a menü egyik fogását jelentik, előételnek és desszertnek mindig is kísérte és kísértette őket a monumentális, drámai hangszerelés – komor hegedűszólamokkal és szomorúan lépegető zongorahangokkal. Ki más, ha nem ők jelentetnének meg egy olyan anyagot, amelyen szimfonikus segédlettel szólaltatják meg 28 esztendős munkásságuk némely darabját?
A Pannonia Allstars Ska Orchestra a 2012-es Lovemonster óta most jelentet meg először stúdióalbumot, sorban az ötödiket, Ghost Train címmel. A zenekar ezen a lemezen korábbról már ismert, nagy sikerű dalokat vonultat fel, pl. a Billy Boyo-t vagy az Imperial Reggae-t, de sok újdonság is megjelenik most, ráadásul egy fokkal komolyabb oldalukról mutatkoznak be a srácok. A február 19-én napvilágot látó Ghost Train a csapat eddigi legerőteljesebb hangzású lemeze, egyaránt felfedezhetőek rajta a fajsúlyosabb, rockos, sőt akár punkos elemek is, ugyanakkor a könnyedebb, kifejezetten táncos dalaikat sem dobták a sarokba.
Vasárnap délelőtt a Wild Flower Bárban tízen-páran gyűltünk össze. Mimi – a szervező- és 
Ez után már csak a gyakorlás marad, jobban mondva sok gyakorlás. Nyilván vannak bizonyos szabályok, de igazán mindenkinek a maga stílusát kell megtalálnia.
Ha az utcán sétálva megkérdeznénk embereket, hogy szerintük mi a rúdtánc, akkor valószínűleg még mindig többségben lennének azok, akiknek rögtön egy sztriptíz bár jutna az eszükbe, holott ma már egyre több fitneszterem vette fel a repertoárjába a rúdtánc órákat, és külön stúdiók nyíltak, ahol ezt a mozgásformát lehet gyakorolni. Pirner Alma Rúdtánc, a női önkifejezés és csábítás művészete című könyve épp ezért ekkora jelentőségű, hiánypótló olvasmány, mert itt volt már az ideje, hogy helyére kerüljenek a dolgok, s kitisztuljon az emberek fejében, hogy a rúdtánc és a rúdtáncosok nem az erkölcstelenség megtestesítői.
Összefoglalva, a rúdtánc egyszerre kőkemény sport és a női önkifejezést fejlesztő mozgás, ami csodákat művel a testtel és a lélekkel egyaránt. Épp ezért mindenkinek ajánljuk az Athenaeum Kiadó gondozásában megjelent könyvet, azoknak is, akik kétkedve és rossz szemmel figyelik a rúdtánc népszerűségét, azoknak is, akik bátortalanul kacsingatnak egy-egy edzés felé, és azoknak is, akik már kipróbálták ezt a remek testmozgást, mert rengeteg kulisszatitkot, érdekességet és plusz információt tudhatnak meg belőle. 
A Deadpool ebben a formában való létrejötte több szempontból is győzelem: a közösségi összefogás győzelme a stúdiószabályok felett, a hitelesség győzelme a bevételmaximalizálás felett, a rajongók győzelme az öltönyösök felett és persze nem utolsósorban Ryan Reynolds győzelme kábé mindenki felett. Mert nem először hallunk olyanról, hogy egy színész vagy rendező beleszeret egy projektbe és csak addig próbálkozik, míg végül "megengedik" neki, hogy elkészítse. De az, hogy egy totálisan elrontott karakterbemutató után jegelt sztorit tizenegy meddő év után végül úgy készíthettek el,
Persze ettől még messze nem hibátlan a film, de egyszeri megtekintés után igazából az egyetlen, amire negatívumként emlékszem, hogy a "végső nagy összecsapás" körül kicsit leül az addigi sodró lendület, de ennyi. Természetesen nem való mindenkinek (ha az lenne, akkor Disney-logót látnánk előtte) de akit megfog, azt az elején úgy magával ragadja a stílusa, a humora, a szabadszájúsága és az akciók, hogy utána csak kapaszkodni tud. Természetesen ehhez kell Reynolds is, aki kábé önmaga kicsit mocskosabb verziójának alakításával Robert Downey Jr., Chris Hemsworth vagy Paul Rudd után tovább bővíti azon szuperhősök tárházát, akik megtalálták maguknak a színészt, akire úgy illenek, mint a második bőr. Ő az, akinél teljesen hitelesen megfér egymás mellett a politikailag cseppet sem korrekt, mégis vinnyogva röhögős, frappáns poénkodás a kiszolgáltatottság, a halálfélelem és depresszió másodperceivel úgy, hogy egyik sem érződik erőltetettnek. 
A február 25-én mozikba kerülő brazil-spanyol alkotásban a már híres író a jelenben egy számára szervezett ünnepségre utazik. Eltéved és pontosan a korábbi zarándoklata helyszínén találja magát, ahol mintegy metaforikus időutazás által újraéli a múltat, a saját történetét. Ahogyan a könyvében írja: „E zarándoklat nemcsak térbeli, hanem időbeli utazás is.” A brazil szerző serdülőkora óta naplót vezet, hangfelvételeket készít élményeiről, gondolatairól, ami az évek során tetemes anyaggá gyarapodott. Coelho volt hippi, újságíró, rocksztár, színész, drámaíró, színházigazgató és televíziós programok rendezője is, majd ez a forgószélszerű életmód véget ért az El Camino-n, a Santiago de Compostela-ba vezető zarándoklattal. Később erről az élményéről számolt be A zarándoklat című, 1987-ben megjelent első könyvében. A következő évben a második regénye, Az alkimista meghozta számára a világhírt. Azóta számos rangos nemzetközi díjat nyert, 2002 óta a nagy presztízsű Brazil Irodalmi Akadémia tagja.
Mert a néző, akármennyire is happy end-re szomjazik, az oda vezető úton vágyakozik az izgalom után. Ezzel tudom, hogy nem árulok el semmi újat, a Brooklyn alkotóinak valahogy mégis sikerült elfelejteniük, hogy egy izgalmas filmhez nem feltétlenül kellenek robbantások vagy csatajelenet, egyszerűen csak két, valami miatt ütköző oldal vagy érdek. És hogy ezt, egy kivándorlásról, honvágyról és szerelmi háromszögről szóló filmből mégis ki tudták hagyni, az szép teljesítmény. Végtelenül jóakaratú film ez, jó színészekkel, szép tájakkal csak kábé akkora mélységgel, mint egy tinimagazin romantikus rovata. Hiszen nem szól másról, mint hogy Eilis megérkezik, szenved kicsit a honvágytól, szerelmes lesz belé egy fiú, majd hazamegy, ahol ugyanez lejátszódik pepitában, aztán a végén választ a két fiú és ország közül. Vége. Mindezt teszi egy olyan álombéli Amerikában, ahol nincsenek rossz emberek, senkiben nincs a bevándorlókkal szembeni ellenérzés és még az utca is szerencsével és lehetőségekkel van kikövezve. 
Az unalmon és a játékidő előrehaladtával egyre növekvő érdektelenségen az sem segít, hogy mindenki feltűnően jó, az egyetlen nem száz százalékig pozitív szereplő meg olyan ordítóan ostoba klisé, hogy már fáj. Na nem mintha bármi eredetiséggel lehetne vádolni akármelyik karaktert, de attól még, hogy nem most találták fel a spanyol viaszt nyugodtan lehetett volna emberibb karaktereket alkotni ezek helyett az arany dicsfénnyel és mézillattal körbelengett szentek helyett. Mintha rettegtek volna bármilyen hibát adni a fikciós szereplőiknek, mert a végén még rájön a fikciós Bevándorlási Hivatal és volt-nincs vízum. Pedig kötve hiszem, hogy beszámolási kötelezettséggel tartoztak volna feléjük, mégis sikerült egy (bizonyára nem szándékosan) kvázi propagandafilmet készíteniük, ami azt mutatja meg, hogy a bevándorlók nemcsak rendes, dolgos emberek, de még a szerelmi életükben is mindig a legkeresztényibb, legkifogásolhatatlanabb döntéseket hozzák meg. Emellett kedvesek, jók és okosak, és csak az érdekli őket, hogy hogyan virágoztathatnák fel Amerika gazdaságát. Legalábbis a jelen politikai helyzetben egyszerűen nem lehet nem ilyenekre gondolni látva egy ennyire naiv sztorit.
