Lev Grossman miután kiölt a Harry Potter-világból minden varázslatosat most Narniát veszi kezelésbe A varázslókirályban. A trilógia második része ugyanúgy hozza a keserédes, szürke hétköznap és a pesszimista életérzet minden negatívumát, így hangulatában tökéletesen passzul a lucskos, barátságtalan februári időjáráshoz. 

Történetünk A varázslók után két évvel kezdődik. Quentin és társai Fillory mesés világában élnek és uralkodnak. Mindennapjaikat a lakomák, vadászatok és a könnyed semmittevés tölti ki, hiszen egy uralkodó nem dolgozik, főleg nem egy olyan birodalomban, ahol nincs éhezés se egyéb szociális probléma. A könnyű élet azonban egy idő után kezd unalmassá válni, főleg Quentin számára, aki az előző regényhez hasonlóan, most sem találja a helyét a világban. Miközben az eltunyulás rögös és roppant unalmas útján poroszkáló Quentin azon lamentál, merre induljon, hogy rájöjjön az élet értelmére, egy átlagosnak induló vadászat alkalmával megérkezik hozzá a várva várt kaland (vagy legalábbis ő ezt hiszi). A Látó Nyúl elfogásakor végre újra egy kis izgalom kerül a mindennapjaikba, mert a jövőt látó bolyhos farkú Páratlan Vad halált és pusztulást jósol, s ha mindez még nem lenne elég egy óriási órafa is roppant különösen kezd viselkedni. Quentin meglátja mindebben a lehetőséget, és úgy gondolja, ha kinyomozza mi áll a háttérben, akkor azáltal értelmet nyer a létezése és újra képes lesz a boldogságra, ezért hajóra száll Juliaval.

Őszintén szólva ez a Narniára erősen hajazó világ számomra nem hozta meg a kívánt hatást, bár jelentősen akciódúsabb a cselekmény, mint az előző kötetben, de hiányzik belőle az a lélekbe mászó sötét pesszimizmus és életunt hangulat, ami A varázslókban erősebben jelen volt. Épp ezért a regény első része nekem kissé döcögött. Grossman azonban kárpótolt a történet másik szálával, amiben Julia - Quentin régi szerelme - varázslóvá válását ismerhetjük meg. Juliat nem vették fel Varázskapuba, azonban az emléktörlő bűbáj sem hatott nála, így tökéletesen tisztában volt azzal, hogy kizárták a mágikus világból. Ez a tudás pedig fanatikussá tette és olyan módszerekkel kezdte kutatni a varázslatot a való világban, a megkeseredett alsóbb rendű mágusok segítségével, ami egyszerre lenyűgöző és hátborzongató. Míg a Fillory kalandozás mesebeli logikátlanságok tömkelegével van tele, addig Julia útja már teljesen más, sokkal realisztikusabb és izgalmasabb. Ettől válik a Varázslókirály lebilincselővé.

Míg A varázslókban összekapcsolódott a felnőtté válás folyamata a boldogságkereséssel és így fejlődés regényt tartottunk a kezünkben, addig a második rész sokkal inkább a kalandregény kategória, amelyből egyértelműen kiderül ismét, hogy a mágia léte nem eredményez semmiféle boldogságot. Varázslóként is lehet unalmas és boldogtalan életed, sőt akkor is, ha történetesen király vagy. Ezt a tökéletesen kiábrándító konklúziót pedig csak tovább fokozzák azok az áltudományos magyarázatok, amik az autodidakta varázslók fejéből pattantak ki, és amiken az olvasó is jó ízűen el tud csámcsogni, már ha szereti az ilyesfajta magyarázatokat.

Összességében A varázslókirály tökéletes második rész lett, és egyáltalán nem lett olyan lapos összekötő regény, mint ahogy az a trilógiák középső regényeivel gyakran előfordul. Sőt, ami igazi erénye, hogy a már eddig felépített világot tovább bővíti a Julia szálon keresztül behozott "közöttünk élő" varázslókkal, miközben még jobban elmélyülünk Fillory rejtelmeiben is. Az Agave Kiadó gondozásában megjelenő regény tökéletesen passzol a borongós, esős februárhoz, de ne csodálkozzunk el azon, ha az elolvasása után a környezetünk sötét cinizmussal és pesszimizmussal kezd el vádolni bennünket.