Megérkezett a március, bár éppenséggel nem úgy, ahogy vártuk. Viharos széllel, egész napos esővel, helyenként havas esővel, télies hőmérséklettel köszöntött be az első tavaszi hónap; de mi már akkor is érezzük a levegőben a közelgő jó idő ígéretét. Úgy voltunk vele: segítünk Tél tábornoknak tábort bontani, és 5 közelmúltban megjelent albummal jelezzük neki, hogy a zenerajongók szerint is ideje visszavonulót fújnia.

David Guetta: Listen (Ultimate version)

2014 őszén vehettük először a kezünkbe David Guetta Listen című albumát, amelyet tavaly és idén is újragondolt és átdolgozott a világhírű lemezlovas. A három év termését tartalmazó albumon található zenei anyag mennyisége elképesztő, a két CD-n együttesen több, mint 50 szám van. Egyrészt Guetta kiegészítette a 2014-es album nótáit 7 új dallal, a második CD-n pedig a számok különböző remix verzióiból csemegézhetnek az elektronikus zene kedvelői. Az "új" Listen igazi tavaszváró, sőt nyárváró hanganyag lett, ami reggel a metrón hallgatva mosolyra fakasztja az embert és feltölti energiával, edzés közben igazi doppingszer, és bizton állíthatjuk, hogy egy jó házibuli kihagyhatatlan része. Az Emeli Sandé nevével fémjelzett What I Did For Love továbbra is nagy kedvencünk, mind az eredeti, mind az újragondolt változatokban, de a Sia közreműködésével készült Bang My Head vagy a The Scripttel közös Goodbye Friend is olyan nóta, amit szívesen hallgatunk meg újra és újra. A Listen igazi királynője természetesen a Mad Max címadó dala, a Hey Mama, amelynek az eredeti verzióján kívül hat további remixelt változata is szerepel a dupla albumon. Összefoglalva egy igazi vérpezsdítő, bulis lemezről van szó, amire mi is csak annyit tudunk mondani: Listen!

Jools & Ruby és a szivárvány 

Jools Holland nevét idehaza valószínűleg sokkal inkább műsorvezetői, mint zenészi tevékenysége nyomán véli ismerni a közönség, pedig utóbbi sem elhanyagolható, sőt, hasonlóan minőségi. A Ruby Turnerrel és a Rhythm & Blues Orchestra közreműködésével kiadott lemeze is ékes bizonyítéka ennek.

A hazai piacon talán kevéssé népszerű vagy populáris műfajban, műfajokban nagyjából a teljes színskálát lefedő palettát alkot a lemez, a rock&roll-tól a gospelen át a szomorkás bllues-közeli dallamokig mindent megvillant a lemez, természetesen vastagon meghintve R&B-vel. Jools talán nem a valaha élt legnagyobb zongoravirtuóz, de a lemeznek minden bizonnyal nem is az a célja, hogy ezt fitogtassa. Viszont egy kiválóan hallgatható, kellemes album, kényelmes vasárnap délutánokhoz.

Ed Sheeran: X (Wembley Edition)

A Wembley-t elsősorban az angol futball mekkájaként ismerjük, amelyet sörtől átitatott brit futballdrukkerek hangja tölt meg, ám az arénába időről-időre ennél minőségibb zenei élmény is jut. Ilyen volt a jelenlegi brit könnyűzene egyik legnagyobb sztárjának fellépése is.

Szóval Ed Sheeran úgy döntött, hogy turnéra viszi legutóbbi lemezét, az X-et. A korongról mi leírtuk a véleményünket itt, és habár nem voltunk maradéktalanul elégedettek a hallottakkal, kétségkívül ügyes és egészen élvezetes a mostani koncert-verzió. A Sheeran-fanatikusoknak erősen ajánlott, a nem fanatikusoknak pedig jó példája annak, hogy milyen egy belevaló buli a világ egyik leghíresebb stadionjában.

David Bowie: Blackstar

Nehéz úgy beszélni David Bowie utolsó albumáról, hogy nem jut eszünkbe: a művész tudatosan készült arra, hogy a Blackstar a hattyúdala lesz. Azt talán még ő sem tudhatta, hogy a megjelenését mindössze három nappal éli túl, azt annál inkább, milyen hatást kelt majd hallgatóiban, amikor először hallják meg a Lazarus kezdő sorait. „Look up here, I'm in heaven”, azaz nézz fel ide, a mennyben vagyok – idézi meg a Jézus által négy nap után feltámasztott koldust, Lázárt Bowie, aki a dalhoz készült klipben maga is vak koldusként jelenik meg.

Szóval az első sokk után kellett egy bő hónap, hogy újra a kezembe vegyem a CD-t (igen, fizikai valójában a lemezt, amelynek egyszerűségében is gyönyörű a borítója, ahogy a fekete alapon fekete betűkkel nyomott füzet is külön élmény), és meghallgassam a mindössze hét számból álló albumot. Rá kellett azonban jönnöm: a sokk ugyan elmúlt, de a Blackstar így is gyomorbavágó anyag. A dalok már az egy évvel ezelőtt kiadott The Next Day néha játékosabb, néha mélabús melankóliájánál is sokkal sötétebb hangulatot árasztanak, de nem az összeomlást érezzük, inkább egy életére visszatekintő ember lelkének mélységeit, a maga néhol ironikus őszinteségében. Egyszerre fáj és jó kimondani: a 69 éves zenész utolsó leheletéig nem alkudott meg, utolsó albuma is igazi remekmű.

Wet: Don't You

Az amerikai Wet január legvégén jelentette meg debütáló albumát, méghozzá a Sony óvó szárnyai alatt, ami azt mutatja, hogy a zeneipar mindenható urai is látnak bennük fantáziát. A Don't You felettébb ígéretes bemutatkozás, ugyanis a 11 szerzeményben nehéz hibát találni. Hangulatos, egyszersmind leheletfinom zenét rejt a korong: a daloknak olyan súlya van, hogy hozzájuk képest egy gyufaszál is vasbeton tartóoszlopnak számít. A két zenész fiú és egy énekeshölgy felállásban alkotó csapat simán becsusszanhat a London Grammar rajongóinak küszöbe alatt, de akik a Massive Attack fátyolos, végletekig elszállós pillanataira szeretnek chillezni otthon, azok is nyúljanak bátran a Don't You után. Minimálra vett elektronikus alapok, éterivé effektezett gitárhangok, és minderre gyengéden rásimul Kelly Zutrau harmatcseppként csillogó vokálja. A lemez remekül indul az It's All In Vainnel, majd jön a klipes Deadwater, de a legerősebb momentumok az album végén sorakoznak: a Move Me és a Body olyan szépséggel szembesít minket, amelyet nehéz úgy befogadni, hogy ne éreznénk némi nyomást lélektájon. Jellegéből adódóan nem vidám zene, azonban közelítő tavaszi estéken kevés ennél tökéletesebb hallgatnivaló létezhet.