A Brooklyn (12) olyan, mintha egy fiatalkorán nosztalgiázó, ám már eléggé szenilis nagymama mesélné el élete történetét kisunokájának, a negatív élményeket  a feledés jótékony homályában hagyva. Olyan tündérmese ez, amiben a tűzokádó sárkánynak éppen csak egy köhintésre van esélye, a jók viszont egymást taposva sereglenek hősnőnk segítségére mi pedig vérmérséklettől függő mértékben unatkozva nézzük a szép ír lány kalandosnak nem igazán nevezhető történetét.

Mert a néző, akármennyire is happy end-re szomjazik, az oda vezető úton vágyakozik az izgalom után. Ezzel tudom, hogy nem árulok el semmi újat, a Brooklyn alkotóinak valahogy mégis sikerült elfelejteniük, hogy egy izgalmas filmhez nem feltétlenül kellenek robbantások vagy csatajelenet, egyszerűen csak két, valami miatt ütköző oldal vagy érdek. És hogy ezt, egy kivándorlásról, honvágyról és szerelmi háromszögről szóló filmből mégis ki tudták hagyni, az szép teljesítmény. Végtelenül jóakaratú film ez, jó színészekkel, szép tájakkal csak kábé akkora mélységgel, mint egy tinimagazin romantikus rovata. Hiszen nem szól másról, mint hogy Eilis megérkezik, szenved kicsit a honvágytól, szerelmes lesz belé egy fiú, majd hazamegy, ahol ugyanez lejátszódik pepitában, aztán a végén választ a két fiú és ország közül. Vége. Mindezt teszi egy olyan álombéli Amerikában, ahol nincsenek rossz emberek, senkiben nincs a bevándorlókkal szembeni ellenérzés és még az utca is szerencsével és lehetőségekkel van kikövezve.  

Eilis-t (Saoirse Ronan) ugyanis az írek híres szerencséje szinte minden lélegzetvételénél elkíséri. Az 1950-es évek elején nővére és a nagylelkű egyház segítségével apró ír falujából  hip-hop az ígéret földjén, azon belül is a pezsgő New Yorkban találja magát. Megmagyarázhatatlanul tevékeny jótevői szereznek neki lakóhelyet, alátesznek egy állást, ingyen beíratják iskolába amiért neki cserében csak léteznie kell. A megvalósult amerikai álom csillogó felszínén azért van néhány repedés, de a korai kínzó honvágyat gyorsan feledteti a Tonyval (Emory Cohen) való találkozás. Eilis számára elkezd kinyílni a világ, ám egy váratlan tragédia visszaszólítja Írországba, ahol az ugyancsak végtelenül kedves emberek, legjobb barátnője és egy új udvarló (Domhnall Gleeson) ráébresztik, hogy az óceán ezen oldalán sem olyan rossz az élet. Ahogy pedig közeledik a visszaút napja, úgy élesedik a kérdés: menni, vagy maradni? 

Ha valóban csak ennyi lenne a történet, abban még lenne lehetőség, de sajnos nem. A fenti összefoglalót kiegészítő, igazából spoiler-értékű részletek azok, amiken bukik a film, és süllyed egy vasárnap délutáni műsorsávba kényszerített, közepesen rossz Nora Roberts-tévéfilm szintjére. Mert persze az is lehet, hogy bennem van totálisan elállítva a romantika-felismerési képesség, mindenkinek lelke rajta, mitől könnyez meg egy szerelmes történetet, de amit Eilis és Tony között felfestettek a vászonra, az számomra sokkal inkább valami fura behálózási rituálé volt, nem egy kölcsönös szerelem sztorija. Nem elég, hogy a két színész közötti izzás a nullához konvergál, de az egész kapcsolat arról szól, hogy Tony próbálkozik dolgokkal, Eilis nagy nehezen beadja a derekát, Tony pedig bárgyú vigyorral hitetlenkedik, hogy egy ilyen, minden aspektusból nézve felette álló lány nem küldi el melegebb éghajlatra. És a hitetlenkedéssel nincs egyedül.

Mert értem én, hogy az ötvenes években az volt a kapcsolat, hogy együtt járunk vattacukrot enni, a kézfogáshoz meg a szülők írásos engedélye sem ártott, de a Büszkeség és balítéletben például a szerelmesek sokszor csak az egymás bámulásáig jutottak, mégis a nézőtérig érezhető volt a vibrálás. Ezzel szemben Saoirse Ronan-on szinte látni, hogy küzd azért, hogy szerelmesen nézzen a partnerére, de minden tehetsége ellenére is csak egyfajta általános jóindulatot sikerül kierőszakolnia magából. Amit a valóban csak bárgyú mosolyokkal és erőltetett érzelmességgel operáló Cohen láttán meg is tudok érteni. Amikor pedig Tony kierőszakolja Eilisből a házasságot, akkor - legalábbis részemről - még ez a jóindulat is elszáll. Ha pedig egy film érzelmi középpontjában álló románc nem áll meg a két lábán, akkor borul az egész, még ha a Brooklynnál jobban meg is van építve. A Gleeson által játszott "csábítóval" már jóval jobb az összhang, de Eilis, annak ellenére, hogy az ő fejlődéstörténetét nézzük, egy kiszáradt fadarab döntési képességeivel van felruházva, ami akkor nem lenne baj, ha a végére ez csodával határos módon megváltozna, de nem. A film egyetlen, egy cseppnyi meglepetést sem tartalmazó "fordulatát" is úgy kell kierőszakolni belőle. Márpedig szerintem ha akkor választasz két út közül, amikor sarokba szorítanak és elállják az egyik utat, az nem döntés, hanem túlélő ösztön. Ami a Himalájában helyénvaló, egy szerelmi háromszögben kevésbé. 

Az unalmon és a játékidő előrehaladtával egyre növekvő érdektelenségen az sem segít, hogy mindenki feltűnően jó, az egyetlen nem száz százalékig pozitív szereplő meg olyan ordítóan ostoba klisé, hogy már fáj. Na nem mintha bármi eredetiséggel lehetne vádolni akármelyik karaktert, de attól még, hogy nem most találták fel a spanyol viaszt nyugodtan lehetett volna emberibb karaktereket alkotni ezek helyett az arany dicsfénnyel és mézillattal körbelengett szentek helyett. Mintha rettegtek volna bármilyen hibát adni a fikciós szereplőiknek, mert a végén még rájön a fikciós Bevándorlási Hivatal és volt-nincs vízum. Pedig kötve hiszem, hogy beszámolási kötelezettséggel tartoztak volna feléjük, mégis sikerült egy (bizonyára nem szándékosan) kvázi propagandafilmet készíteniük, ami azt mutatja meg, hogy a bevándorlók nemcsak rendes, dolgos emberek, de még a szerelmi életükben is mindig a legkeresztényibb, legkifogásolhatatlanabb döntéseket hozzák meg. Emellett kedvesek, jók és okosak, és csak az érdekli őket, hogy hogyan virágoztathatnák fel Amerika gazdaságát. Legalábbis a jelen politikai helyzetben egyszerűen nem lehet nem ilyenekre gondolni látva egy ennyire naiv sztorit.

Pedig az alaptörténet érdekes és a jelenben is releváns, történelmileg pedig izgalmas korról van szó, amiben a társadalmi feszültségek, a személyes útkeresés, beilleszkedés problémája mellett a honvágyról, kiszolgáltatottságról, felnőtté válásról lehetett volna mesélni. Az alapjául szolgáló regényben, már csak a rövid ismertetők és kritikák alapján is, ez mind benne is van. De a hiteltelenül bemutatott szerelem miatt, amire még aránytalanul nagy hangsúlyt is helyeztek, egy izgalmasnak ígérkező, romantikával fűszerezett, társadalmi és történelmi sztori helyett csak egy olyan, csöpögős romantikus film sikerült belőle, amiből legalább egy tucatot láttunk már. Így aki nem él-hal a műfajért, az ezt is nyugodtan kihagyhatja.