A Deadpool (16) mindennel szembemegy, amit a nagy stúdiók általában ki szoktak taposni a szuperhős-filmjeikből: mocskos szájú, önironikus, véres, komolytalan és itt a szex sem csak lepedő alatt pihegésben merül ki. Ennek ellenére két inkorrekt poén vagy látványos belezés között arra is képes, hogy egy hiteles és megindító emberi drámát szállítson, ami azért elég szép teljesítmény. Lehet, hogy tizenegy évet kellett várni rá, de megérte.   

A Deadpool ebben a formában való létrejötte több szempontból is győzelem: a közösségi összefogás győzelme a stúdiószabályok felett, a hitelesség győzelme a bevételmaximalizálás felett, a rajongók győzelme az öltönyösök felett és persze nem utolsósorban Ryan Reynolds győzelme kábé mindenki felett. Mert nem először hallunk olyanról, hogy egy színész vagy rendező beleszeret egy projektbe és csak addig próbálkozik, míg végül "megengedik" neki, hogy elkészítse. De az, hogy egy totálisan elrontott karakterbemutató után jegelt sztorit tizenegy meddő év után végül úgy készíthettek el, ahogy mindig is kellett volna, ráadásul újracastingolás nélkül, az hatalmas dolog. Hiszen egyértelmű, mi a stúdiók hozzáállása abban az esetben, ha vakvágányra fut egy, az utóbbi években futószalagon gyártott szuperhősfilmekből: lecserélünk mindenkit és kezdjük elölről, mert minden évben lesznek új tizenhárom évesek, akiknek el lehet adni a 148. Pókember-rebootot is. Nem lett volna semmi különös abban, ha Reynolds anno a szörnyű Farkas-filmben elpocsékolt Deadpool-alakítása után elmorzsol egy könnycseppet a karakter felett, és továbbáll. Ehelyett felvette a(z akkor még csak képzeletbeli) piros bőrruhát, azt mondta, ezt én jobban is meg tudom csinálni, és legnagyobb szerencséjére a rajongók hittek neki. Ebből a két komponensből pedig egy jólesően képregény-szerű, alapanyaghű, de a laikusoknak is szórakoztató kétórás őrület született, amiben még történetnek is maradt hely. Mi kell ennél több?

Deadpool (Ryan Reynolds) ugyanis egy egyszerű gyerek. Wade Wilsonként mondjuk már a neve predesztinálta, hogy hőssé váljon, ő mégis civilként is a pénzért fenyegetés/verekedés/gyilkolászás nemes iparában kamatoztatja zsoldosként megszerzett képességeit. Egy kóbor éjszaka összeakad a hozzá hasonlóan mocskos szájú és fantáziájú Vanessával (Morena Baccarin), és nemsokára már az ásó-kapa-szadomazo sem választhatja szét őket. A sors viszont úgy gondolja, bevisz nekik egy mélyütést, Wade-nél többszörösen áttétes rákot diagnosztizálnak. Ekkor lép a képbe egy titokzatos szervezet, akik csodás gyógyulást ígérnek neki, némi elhanyagolható mellékhatás ellenében. Wade az "elhanyagolható", csupán teljes testre kiterjedő átváltozást vörös bőrhacukába bújtatva, immár Deadpool néven azt teszi, amit minden, nem teljesen normális, dühtől fűtött, elpusztíthatatlanná mutálódott ember tenne: bosszút esküszik.   

Azzal, hogy a Deadpool egy karakterfilm, nem mondok újat. Olyan alapvető sémákat használ fel, mint a bosszúszomjas hős, a nagyhatalmú gonosz szervezet, a viccesen béna legjobb barát, az érzéketlen szadista főgonosz vagy a megmentendő nő, de mindet deadpoolosítva, amitől mindjárt megszűnnek klisék lenni, és poénforrássá válnak. Deadpool egyik különlegessége ugyanis az, hogy tisztában van azzal, hogy ő csupán egy karakter, és erre nem is átall reflektálni. A negyedik fal sorozatos áttörésével és a gondolatszintű narrációval egyfolytában kapcsolatban áll a nézővel, a karakter-öntudatossággal pedig egy csomó olyan meta-utalásnak ad teret, amitől minden valamirevaló képregény- és/vagy filmrajongó elalél a gyönyörűségtől. Közben pedig elejét veszi annak is, hogy felüsse a fejét az örökösen ott bujkáló elégedetlenkedés, hiszen Deadpool maga előre viccet csinál pl. abból, hogy csak két X-men karakterre futotta a költségvetésből, így az a néző, aki ezek után még hisztizne emiatt, csak és kizárólag valami humorérzék nélküli, karót nyelt angol lord lehet.

Tehát az történt, hogy pont azok a, kifejezetten képregényes vonások teszik kiemelkedővé, amelyek miatt gondolati szinten kockázatos lehetett a film elkészítése. Ki hitte volna... Igazából mindenki, aki kicsit is foglalkozott a témával. És itt térünk vissza ahhoz, hogy kik is a film igazi hősei: azok, akik hittek benne. Legyen az a hírneve segítségével a hátán cipelő Reynolds vagy a hasonlóan elkötelezett, eredetileg vizuális effektekben utazó rendező, Tim Miller, vagy bármelyik mezei rajongó, aki a "véletlenül" kiszivárogtatott tesztforgatási anyagot Szent Grálként kezelve a lelkesedésével bebizonyította, hogy igenis van piaca ennek a 18-as karikás, bőrruhába bújtatott, fonnyadt avokádónak.

Persze ettől még messze nem hibátlan a film, de egyszeri megtekintés után igazából az egyetlen, amire negatívumként emlékszem, hogy a "végső nagy összecsapás" körül kicsit leül az addigi sodró lendület, de ennyi. Természetesen nem való mindenkinek (ha az lenne, akkor Disney-logót látnánk előtte) de akit megfog, azt az elején úgy magával ragadja a stílusa, a humora, a szabadszájúsága és az akciók, hogy utána csak kapaszkodni tud. Természetesen ehhez kell Reynolds is, aki kábé önmaga kicsit mocskosabb verziójának alakításával Robert Downey Jr., Chris Hemsworth vagy Paul Rudd után tovább bővíti azon szuperhősök tárházát, akik megtalálták maguknak a színészt, akire úgy illenek, mint a második bőr. Ő az, akinél teljesen hitelesen megfér egymás mellett a politikailag cseppet sem korrekt, mégis vinnyogva röhögős, frappáns poénkodás a kiszolgáltatottság, a halálfélelem és depresszió másodperceivel úgy, hogy egyik sem érződik erőltetettnek.  

Szóval a Deadpoolról nézőként elég annyit tudni, hogy amellett, hogy vérbeli képregényfilm, vicces, véres, végtelenül stílusos, szexi és még romantikus is, tökéletes randifilmmé téve azoknak, akik nem a habos hófehér ruhában látják a szerelmet. Hollywoodnak pedig ezután egyvalamit az eszébe kell vésnie: ha egy karakterről azt írják, hogy úgy néz ki, mint Ryan Reynolds és egy shar-pei szerelemgyereke, akkor azt, ha egy mód van rá, a két képzeletbeli szülő valamelyikének kell eljátszania. És Reynoldsot - talán - még mindig könnyebb szobatisztává nevelni...