Hivatalos megerősítést nyert a pár napja terjedő pletyka: most már biztos, hogy június 3-án, Budapesten is az Anthrax lesz az Iron Maiden előzenekara! A Papp László Budapest Sportarénában megrendezésre kerülő koncertre a maradék jegyeket így még gyorsabban elkapkodhatják.
A több mint 30 éves new yorki thrash metal banda a kezdetektől a színtér legnépszerűbb csapatai közé tartozott. Elsőként kombinálták a heavy metal, a hip hop és a hardcore punk műfajok stílusjegyeit. Egyik legismertebb és legnagyobb sikert – no meg ezzel párhuzamosan ellentmondást – aratott daluk is ennek a zenei kísérletezésnek köszönhető: a Bring The Noise nótát a rap vonalról ismert Public Enemy-vel közösen követték el 1987-ben.
Az Anthrax több tíz millió lemezt adott el világszerte, és a thrash metal irányzatban a Metallica-val, a Megadeth-tel és a Slayerrel együtt alkotják a „Nagy Négyes”-t. A Scott Ian gitáros által alapított csapat 1996, 2003, 2004, 2005 és 2013 után most lép fel hatodszorra hazánkban, ebből kétszer önállóan zúzták meg a hazai deszkákat.
A banda jelenlegi felállásában rengeteg az őstagnak számító muzsikus. Az alapító Scott Ian 1981 óta pengeti a fémes melódiákat, a dobos Charlie Benante 1983 óta tag, de a néhány vargabetűs kitérőt beiktató Joey Belladonna énekes és Frank Bello basszusgitáros is már 1984-ben elmondhatta magáról, hogy „munkakönyvvel” rendelkezik az Anthraxben.
Az együttes az új évezredben nem kényeztette el túlságosan a rajongókat új hallgatnivalóval, hiszen mindössze két albumuk jelent meg 2000 után: a We’ve Come for You All 2003-ban és a Worship Music 2011-ben. Legújabb lemezüket nyárra ígérik a new yorki thrasherek.
kaptunk észbe, egy helyre tudtunk már csak foglalni, de ott nem igazán voltunk elégedettek, némileg csalódottan távoztunk a helyről. Ekkor döntöttük el: a következő alkalommal nem csupán egy éttermet próbálunk ki, hogy képet kapjunk arról, vajon mennyire jó ötlet is az étterem hét. Nos, a mostani kísérletezgetésünk után azt tudjuk mondani: ha az ember lánya vagy fia jól választ, akkor nagyon. 
Azt nem mondanánk, hogy nem voltak ízletesek, de igazán kiemelkedően finomak sem voltak, nem nyaltuk meg utána mind a tíz ujjunkat. Jól viszont jól laktunk, ezt nem lehet vitatni. Bár azt nem tudjuk, hogy ez más napokon is így volt-e, vagy mi fogtuk ki a hely egy gyengébb napját, ugyanis az Olimpiában nincs állandó menü. Minden egyes nap, az éppen frissen kapott alapanyokból újakat alkotnak a konyhában, de csupán minden fogásból 3-4 fajtát. Szerdán könnyű csirkeleves volt, zöldségekkel, csirekgaluskával, előételnek kacsamáj pástétomot és mangalica rillette-t választottunk. Főételként egyikünk borjúpörköltet választott, ami feketekagylóval és viola gnocchival készült. Itt a harmónia nem sikerült jól: a kagyló valahogy nem igazán illett a borjúhoz. A színes cékláakörettel kínált jércére nem volt panaszunk, ott mindent tökéletesen eltaláltak. Desszertként a francia csokitorta kellemes zárás volt, akárcsak a turbolyás fehér csoki bavarois, ami egyfajta csokikrémet takart. A 3300 forint itt egyébként egy levest, egy előételt, egy főételt, egy desszertet és egy pohár bort vagy házi szörpöt tartalmazott. Arányait tekintve ez is tökéletesen megérte az árát.
étterem hét listájában a nevüket nem volt kérdéses, hogy hozzájuk is foglalunk egy időpontot. És milyen jól tettük. Most már elmondhatjuk, nem véletlen, hogy csupa pozitívumot hallunk a helyről, amely szombat ebédidőben mondhatni dugig volt. Ennek ellenére minden flottul és nagyon kedvesen ment. Már a menünél bajban voltunk: csupa olyan fogás volt rajta, ami igencsak ígéretesnek tűnt, nem igazán tudtuk eldönteni, hogy melyiket válasszuk. Még szerencse, hogy hárman voltunk, így annyival volt egyszerűbb a helyzetünk, hogy el kellett döntenünk: az előételek és a főételek közül melyik az az egy-egy, amit kiejtünk, a desszertek közül pedig mindegyiket kértük. Amikor pedig megérkeztek mindenki jól belekóstolt mindenkiébe. A mennyiségre itt sem panaszkodhattunk, becsületesen teliraktuk a bendőnket. Ettünk halat, pulykát, marhát – mindegyiket úgy tudták elkészíteni, hogy az omlós, ízletes és mindemellett könnyed is legyen, de mégis jóllakjon vele az ember. Ide is bármikor visszatérnénk, akár normál hétköznapokon is.
voltak, egyedül a csirke mellett lévő krumplipüré ízesítésén töprengtünk kicsit, hogy szeretjük-e vagy sem, de végül úgy döntöttünk, ízlések és pofonok, ez sem rossz, csak nem olyan, ahogy mi készítjük. Itt is tökéletesen elkészített desszertekkel zártuk az estét, közdöttünk is aztán éjszaka tele gyomorral az alvással, de nem baj, megérte.
témájú akció-thrillerben egy komoly adósságba keveredett DJ kap az alkalmon, hogy könnyű pénzt csináljon. Ehhez diliházban ülő haverját (Novák) és annak sorstársait (Nagy Zsolt, Szabó Simon, Fátyol Hermina) hívja segítségül. 
Napos hétvége, szabadban rohangáló gyerekek, kézenfogva andalgó szerelmespárok, Március 15. tér 
Imádom a cuki kutyákat. És imádom az olyan helyeket (kávézó, étterem), ahová be lehet vinni a kutyákat. És utálom az olyan gazdákat, akik nem tudják, hogy azért a békés együttéléshez és ahhoz, hogy ne nézzék ki az ebekkel érkezőket ezekről a helyekről, tudni kell viselkedni. De nem csak a kutyának. Történt egyszer, hogy a nyugati téri Costa kávézóban üldögéltem. A felső szinten. Egyszer csak egy fehér kis villám jelent meg az asztalnál, borzos szőrrel, cuki volt. (Cuki kutya a képen, na ő az. - a szerk.) Nekem tetszett és akkor nem is zavart, mert nem olyan ruhában voltam. De a gazda sehol nem volt. Valahol a terem másik végében üldögélt, laptopozott és úgy döntött: ő nem figyel néhány hónapos kis kedvencére, az vidáman ellesz a kávézóban, amíg ő a netet bújja. Nem is volt ezzel baj, a kuty jól el is volt. Az a hölgy viszont, aki nejlon harisnyában, kosztümben üldögélt az egyik asztalnál és akire a kutya állandóan felugrált, mert tetszett neki a nő szendvicsének illata, már nem volt boldog. Megértem. Mint ahogy az a fiatal lány sem volt boldog, aki a forró kávéval teli tálcájval egyensúlyozott felfelé a lépcsőn, és akinek a lába alá rohant az állat. Nem sokon múlott, hogy nem esett el.
Veronica Roth trilógiájának első része, 
A karakterek közül a legerősebb talán a Bátrak csoportjának vezetőjét alakító Jai Courtney-é lett, akit legtöbben a hazánkban forgatott, igen rossznak mondható Die Hard-filmből ismerhettek. Courtney karaktere remekül kidolgozott, a színész kitűnően hozza az ellenszenves figurát. Ezzel szemben sem a főszereplő, Beatrice figurája nem lett túl erős (az Utódokban megismert Shailene Woodley alakítja), sem pedig a kiképzőjét és későbbi szerelmét alakító Négyesé sem, akit Theo James formál meg. A köztük zajló párbeszédek pedig sokszor idegesítően bárgyúak, bár erre valószínűleg a magyar szinkron is rásegít. Beatrice karakterének fejlődése, alakulása még így is követhető, de sajnos nem lett olyan erős és átütő, mint a könyvben. Üdítő színfolt újra a vásznon látni Ashely Juddot, igaz az ő karaktere annyira jelentéktelen, hogy nem is nagyon tudott vele mit kezdeni. Ennél nagyobb probléma, hogy Kate Winslet sem igazán tudta a karakterét kiteljesítenie, pedig az ő általa megformált Műveltek vezetőjének igen-igen fontos szerepe van a történetben.
Van egy fiú. Németországban focizik, ha így folytatja nemsokára "benne lesz a tutiban", pénz, siker, karrier. Az edző kitapossa belőle a szuszt, mert akkora reménységnek látja, de a fiú érezhetően félvállról veszi a dolgot. Csapattársával focista-klisének számító, római számos tetkót csináltatnak a nagy meccs előtt, aztán amikor mégis elvesztik, akkor jól összeverekszenek a zuhanyzóban. Menekülésképpen hazautazik a semmi közepén álló, nagyapjától örökölt lepusztult tanyára. És van egy másik fiú. Egy isten háta mögötti faluban teng-leng, egyik cigiről a másikra gyújt és a falu jónőjével jár, miközben szinte magatehetetlen anyját ápolja. Nem kérdez sokat, nem beszél sokat, az élettől sem vár sokat. Mikor a falu széli, öreg házba beköltözik a külföldről jött idegen el akarja lopni a motorját - valószínűleg "miért ne"-alapon, akinek van pénze annak úgysem fog hiányozni. Aztán amikor a fura focista felajánlja, hogy fizet neki, ha segít felújítani a házat azt is elvállalja. "Miért ne" alapon. És amikor eddig nem tapasztalt vonzalom bontakozik ki köztük abba is hasonlóképpen megy bele - csakhogy a döntések hiányáért is ugyanúgy vállalni kell a felelősséget és a vele járó következményeket, mint a meghozatalukért. 
Ettől függetlenül a Viharsarok tényleg jó film. És valószínűleg fontos film is. Azért csak "valószínűleg" mert igazából szeretném, ha nem lenne az. Ha így 2014-ben nem lenne hírértéke annak, hogy "jé, valaki melegfilmet forgatott", hanem csak annyi lenne "jé, itt egy új magyar film, aminek mellesleg melegek a főhősei". Kis különbségnek látszik, de nem az.
Ám Philip Glass életműve koránt sem teljes: még ma is, 77 évesen aktívan zenél, Philip Glass Ensemble nevű zenekarában máig zongorázik és a Budapesti Tavaszi Fesztivál által szervezett A szépség és a szörnyeteg-operafilmje előtt is ízelítőt adott saját műveiből. Azt mindenki, aki valaha hallotta valamelyik kompozícióját tudja, hogy Glass remek zeneszerző, így viszont azzal is szembesülhettünk, milyen zseniális zongorista. A profizmus, a tapasztalat és a tehetség két lábon járó elegyeként olyan természetességgel és egyszerűséggel vonult be a színpadra, mintha csak egy kedves nagypapa sétált volna be a nappaliba, hogy aztán a billentyűkhöz érve elvarázsolja a közönséget. Könnyed, mégis erőteljes futamai szinte más világba repítették az embert, ahonnan nem is nagyon volt kedve visszatérni. Aztán, amilyen egyszerűséggel érkezett, úgy távozott is a színről, miután kedves esetlenséggel megköszönte a tapsot és a kezébe nyomott virágcsokrot.
A szépség és a szörnyeteg mellett ugyanis Tod Browning 1931-es Drakuláját is feldolgozta már és a "hagyományos" filmzene-komponálás sem idegen számára. Glass nevéhez fűzödik például a Kundun, a Truman Show, vagy, hogy egy aktuális darabot is említsek, a Park Chan-wook Stokerében felhangzó zongorakettős is, de Cocteau más filmjeihez is írt már zenét. A film és zene viszonyának újragondolásának eredménye lett tehát a tegnapi A szépség és a szörnyeteg filmkoncert. A filmkockák pergése közben négy kiváló operaénekes, Hai - Ting Chinn mezzoszoprán, Marie Mascari szoprán, Peter Stewart és Gregory Purnhagen baritonok adták hangjukat a vásznon szereplő karaktereknek. Ebből az is következik, hogy az időzítés nem volt mindig tökéletes, és a francia szöveg gyanítom kevesebbeknek volt érthető, mint akiknek nem, de egy ilyen jól ismert sztorinál azt hiszem ezek nem voltak akkora problémák. És, amikor mégis pontosan kijött a szájszinkron azok gyönyörű pillanatok voltak. Ehhez hasonló érzés lehetett a filmművészet hajnalán, élő zenei kísérettel nézni a némafilmeket, azzal a különbséggel, hogy míg ott gyakran ad hoc jellegű, a zongorista fejéből éppen kipattanó dallamokat hallhatott a nagyérdemű, addig itt a történethez tökéletesen illeszkedő zenével volt dolgunk. Olyannyira, hogy ha nem ültek volna ott a szemünk előtt a színészek és lapozgatták volna a kottát az énekesek, akkor akár el is lehetett volna felejteni, hogy nem egy alapvetően így, ezzel a zenével és énekelt szöveggel készült filmet látunk. Egyszerre néztünk egy majd' hetven éves alkotást és hallgattuk az itt, most megszülető zenét, amik egyetlen, hibátlan egészet alkottak. Ez pedig egyszerre volt érdekes és izgalmas élmény. 
Vígszínház. A csodás történetben tündérekkel, egy varázslóval és a lumpolás ősi rossz szellemével is szembe kell nézniük hőseinknek, hogy végül egy mindennél hatalmasabb erő győzedelmeskedjen rajtuk.
A Víg repertoárjában, s főleg Eszenyi kelléktárában már-már kötelező elemnek számító videó-installációkkal ezúttal nagyon mellényúlt a rendező. A színpadon felállított blue box vetítők, és az időnként elé citált hol éneklő, hol beszélő karakterek bosszantóan öncélúak. (Nem is beszélve a látott és hallott beszéd közti elcsúszásokra, amelyek miatt a színészek mintha önmaguk rossz szinkronjai lennének.) Érthetetlen, hogy amikor végeláthatatlan vándorlásról szól a dal, miért kell a színészek koreográfiáját vágtázó lovakkal kiegészítve a vászonról néznünk, vagy miért érdekesebb, ha a szereplők úgy tekintenek a messzi városra, hogy közben elvonulnak a nézők elől, és egy erkéllyel a háttérben felvételről nézzük a játékukat.
Megtehetném, hogy egyesével végigdícsérem a színészeket, de azt hiszem jelen keretek között kicsit kevés lenne rá a hely, és a lényegen nem változtatna: remek szereplőgárdával dolgozik a darab. Polgár Csaba méltó Hamlet, Csuja Imre Poloniusként igazi könnyed pillanatokat szállít, Kókai Tünde pedig Ophelia báját és pusztító őrületét is egyforma hitelességgel adja át. A rengeteg statiszta mozgása, jelenléte és a gyakori dalok zseniálisan koordináltak, ennyi ember összehangolása nem kis munka lehetett, az eredmény pedig kellően fülsiketítő és letaglózó. Ez a Hamlet pedig abban is sikeres, amiben sok más adaptáció nem: a darabbal való ismerkedés első állomásaként, akár a történet ismerete nélkül is teljesen érthető és átérezhető, de a sokadik változaton túllévő nézőnek is rengeteg újdonsággal szolgál. "Modern" színház ugyan, úgyhogy senki ne számítson pátoszra és ne lepődjön meg egy-két káromkodás elhangzásán, de éppen annyira hű a nagy klasszikushoz, amennyire kell. A nyitott szemmel, füllel és legfőképp szívvel érkező nézők egy felejthetetlen élménnyel lehetnek gazdagabbak. 
Szinte szót sem érdemel az az apró tény, hogy az angol X-Faktor nívóban, tehetségekben és izgalmakban mindig is felülmúlta a hazai évadokat. Nem tudjuk ennek mi a pontos oka, de tény, hogy mindig is nagyobb élmény volt az ottani fejleményeket követni, miközben nálunk egy-két év alatt kipukkant a lufi. 
A lemez legnagyobb slágere mindenképp az X-Faktorban is elénekelt 
Az persze megint más kérdés, hogy ez a stílusú zene kinek mennyire tetszik és mennyi ideig elviselhető. Ahhoz viszonyítva ugyanis, hogy egy tehetségkutatóból kikerült fiatalemberről van szó, nagyon dicséretes munka, és ráadásul némi eredetiséget is sikerült átmentenie a lemezébe. Ám sokak számára kicsit sok lehet a szenvedős balladák sora, és türelmetlenségüknek az olyan jellegtelen dalok sem tesznek jót, mint a lemez záróakkordja, a Flyin. 
„Önmagába zárkózva élt, mintha egy ki tudja, mikor elkezdődött és ki tudja, mikor végződő álmot álmodna, egy 
A bank 2013 augusztusában hirdette meg a nagyközönség számára a meseolvasó programját, melynek weboldalán azóta több mint 22 000 önkéntes regisztrált, és jelezte, hogy szeretne mesét olvasni. A K&H gyógyvarázs mesedoktorok jóvoltából szeptember óta 5 100 meseolvasó alkalom valósulhatott meg az ország 40 kórházában. Jelenleg hetente 50-60 mesedoktor csempész örömet a kórházi falak közé meseolvasásával. 
Az 1998-as, enyhén szólva is túl-hollywoodiasított Godzilla-film óta élt az igény az eredeti, japán filmek rajongóiban egy, a szörnyek királyához méltó amerikai feldolgozásra. Hogy az idén bemutatásra kerülő Godzilla be fogja-e váltani ezen reményeket az úgy tűnik biztosan nem a látványon fog múlni. A majd' negyed órás, a stúdió által összevágott anyag alapján a szörny kellően ijesztő és titokzatos, az emberi szemszögből felvett képektől (értem ez alatt, hogy teljes egészében egyszer sem látjuk Godzillát, csupán részleteit) pedig még inkább aprónak és tehetetlennek érzi magát az ember vele szemben. Szörnyfilmek esetén ez a rejtőzködő-taktika nagyon jó hatásfokozó és költségkímélő lépés tud lenni - ezesetben az előbbit teljesen elérték, utóbbira pedig láthatóan nem volt szükség. A film, mint műfajának legtöbbje, a sztorin tud egyedül elhasalni és az "isten irgalmazzon mindannyiunknak"-jellegű klisék nem is fognak hiányozni belőle, ám ha egy okos és koherens történetet is kerítenek az akció köré, akkor elégedetten jöhetünk majd ki a vetítőteremből. Az alaphelyzet szerencsére bizakodásra ad okot, hiszen azzal, hogy a sztori egy apa-fiú párosra fókuszál és 15 évet ugrik az időben máris több fronton lesz érdekelt a néző, remélhetőleg egyforma intenzitással (lévén az apa tudós, a fiú katona), az időugrással pedig a szörny által kiváltott hatások is azonnal reálisabbá válnak. Ez a Godzilla ugyanis nem csak bemasírozik egy városba és porrá zúzza, de nukleáris reaktorokat tesz tönkre és valamiféle időjárási változást is előidézhet, mert nem csupán a fizikai jelenléte miatt akarják embereink annyira a vesztét, hanem mert az egész emberiségre veszélyt jelenthet. Alapjáraton ez egy izgalmas megközelítés, csak legyen az alkotóknak erejük és tehetségük ki is bonatni. (Hát, hacsak semmi köze nincsa a szörnynek a furcsaságokhoz, és csak azért van egyfolytában vihar Godzilla körül, hogy ne lássa a kamera - ezesetben viszont nagyon-nagyon csalódottak leszünk.) A Breaking Bad - Totál szívás című sorozatból világsztárrá emelkedett Bryan Cranston és a Ha/Ver-filmek férfivá érett főhőse, Aaron Taylor-Johnson kettőse színészi fronton valószínűleg simán fogja vinni a filmet, főleg olyan mellékszereplőkkel megtámogatva, mint Ken Watanabe vagy Elizabeth Olsen. 
A Godzillához hasonlóan A holnap határa is japán alapanyagból dolgozik, az All You Need Is Kill című képregény éppen tíz évvel ezelőtt látott napvilágot. Hiroshi Sakurazaka műve egy disztópikus jövőképet fest fel, melyben az emberiség éppen vesztésre áll a túlélésért folytatott küzdelemben. A Földet ugyanis titokzatos idegenek ostromolják, akiket az emberek még fejlett technológiájuk ellenére sem tudnak visszaszorítani. Főhősünket, Keiji-t - aki a filmverzióban természetesen Bill - tapasztalatlan újoncként dobják le a harctérre, ahol némi szerencsétlenkedés után meg is hal. Ám épp mielőtt távozna az élők sorából kapcsolatba lép az alien csapatok egy furcsa tagjával, aki akaratlanul megfertőzi valamivel, így Bill a halál helyett visszaugrik az időben. Bill kénytelen újraélni a partraszállás napját és hamarosan rájön, hogy egy időhurokban ragadt, így akármikor meghal visszaugrik a nap elejére. Az extra időt megpróbálja a saját és a háború kimenetelének előnyére használni, főleg, miután megismerkedik a legendás képességű Ritával, akiről ugyancsak kiderül, az idegenek idő-módosító képessége nem ismeretlen számára. A holnap határa is nagyban a látványra építő mozinak ígérkezik amiben a klasszikus háborúsfilmek is visszaköszönnek - a franciaországi partraszállás ultramodern változata legalábbis remekül néz ki és simán visszaadja a hadszintér borzalmait. Izgalmas adalék, hogy az űrlények "földönkívüliségét" és rémisztőségét nem a kameramozgásokkal, hanem magával a lény mozgásával érik el: szédülten pörgő-forgó, kivehetetlen tengelyek körül mozgó halálkeréknek tűnnek, amik elől tényleg lehetetlennek tűnik a menekvés. A Godzillához hasonlóan itt is a történet épkézláb összetétele lesz a film sikerének kulcsa, annyi könnyebbséggel, hogy itt konkrét irodalmi alapokra támaszkodhatnak az alkotók. Mindenesetre remélhetőleg kellően érdekes és nem túlzottan hollywoodi pátoszba fojtott megoldással jönnek majd elő hőseink a vesztett háború megfordítására. Tom Cruise számára nem idegen terep a sci-fi, és a meglepően jó Feledés ezesetben is bizakodásra ad okot, a főként drámai színészként ismert Emily Blunt már érdekesebb választás a végletekig kemény Rita szerepére, de a látottak alapján egyáltalán nem lehetetlen, hogy kellemes meglepetést fog okozni. 
the Farm) lebilincselő pszichológiai thriller, melyben Tom elhunyt szeretője vad, szexualitását elnyomó, szadista bátyjának játékszerévé válik. A chilei Alejandro Fernández Almendras Embert ölni (To Kill a Man) című mozijában Jorge otthonának környékét egyre inkább ellepik az utcai gengszterbandák, melyek folyamatos félelemben tartják a családját. Destin Daniel Cretton Átmeneti állomásában (Short term 12) a történteket egy különösen veszélyeztetett fiatalokkal foglalkozó ideiglenes nevelőotthon huszonéves felügyelőtanára, a szenvedélyes és kőkemény Grace szemén keresztül ismerjük meg.