Philip Glasst a huszadik század egyik legnagyobb zeneszerzőjeként tartják számon - nem véletlenül. Számtalan műfajban kipróbálta magát, vonósnégyestől kezdve az operán kereszül a filmzenékig mindenhol letette a névjegyét. Nem meglepő tehát, hogy a tegnapi, MüPa-beli fellépése sem szokványos koncert, hanem az opera és a film elegye volt, amit maga a szerző vezetett fel csodálatos zongorajátékával.

Ám Philip Glass életműve koránt sem teljes: még ma is, 77 évesen aktívan zenél, Philip Glass Ensemble nevű zenekarában máig zongorázik és a Budapesti Tavaszi Fesztivál által szervezett A szépség és a szörnyeteg-operafilmje előtt is ízelítőt adott saját műveiből. Azt mindenki, aki valaha hallotta valamelyik kompozícióját tudja, hogy Glass remek zeneszerző, így viszont azzal is szembesülhettünk, milyen zseniális zongorista. A profizmus, a tapasztalat és a tehetség két lábon járó elegyeként olyan természetességgel és egyszerűséggel vonult be a színpadra, mintha csak egy kedves nagypapa sétált volna be a nappaliba, hogy aztán a billentyűkhöz érve elvarázsolja a közönséget. Könnyed, mégis erőteljes futamai szinte más világba repítették az embert, ahonnan nem is nagyon volt kedve visszatérni. Aztán, amilyen egyszerűséggel érkezett, úgy távozott is a színről, miután kedves esetlenséggel megköszönte a tapsot és a kezébe nyomott virágcsokrot.

Az est második, fő attrakciója viszont még hátra volt. Jean Cocteau 1946-os A szépség és a szörnyeteg-filmje mára klasszikussá érett, mégis kevéssé ismert alkotás. Ezt a művet dolgozta át Glass a film és az opera egyfajta kisérleti fúziójává. Az előadás során ugyanis a némán vetített képsorok alá négy operaénekes szolgáltatta a dialógust, egy elektromos zongorákból és fafúvósokból álló zenekar pedig a zenei aláfestést. Cocteau műve a francia mese hagyományos változatát dolgozta fel, középkori jelmezekkel és a szörnyeteg birtokában lévő öt mágikus tárggyal (szemben a Disney-verzióval, ahol ezekből csak a tükör és a rózsa maradt meg), technikailag pedig több olyan megoldással is élt, amelyek nemcsak készítése idején számíthattak modernnek, de ma is ugyanolyan jól megállják a helyüket. A megelevenedett kastélyt például zseniálisan mutatja be a díszletbe konkrétan beépített emberekkel, gyakran él a fordítva lejátszott képsorokban rejlő trükkök lehetőségével, Belle a kastélyba való megérkezését pedig rémisztően látomásszerűvé teszi a színésznő természetellenes mozgatása. Mivel maga a film sem félt a kísérletezéstől, így igazán jó választásnak bizonyult egy ilyen projektben való használatra. Hiszen némafilmek új zenével való felruházása már bevett gyakorlatnak számít, nem így egy hangosfilm egész hangsávjának lecserélése - ám Glass ebben sem számít kezdőnek. 

A szépség és a szörnyeteg mellett ugyanis Tod Browning 1931-es Drakuláját is feldolgozta már és a "hagyományos" filmzene-komponálás sem idegen számára. Glass nevéhez fűzödik például a Kundun, a Truman Show, vagy, hogy egy aktuális darabot is említsek, a Park Chan-wook Stokerében felhangzó zongorakettős is, de Cocteau más filmjeihez is írt már zenét. A film és zene viszonyának újragondolásának eredménye lett tehát a tegnapi A szépség és a szörnyeteg filmkoncert. A filmkockák pergése közben négy kiváló operaénekes, Hai - Ting Chinn mezzoszoprán, Marie Mascari szoprán, Peter Stewart és Gregory Purnhagen baritonok adták hangjukat a vásznon szereplő karaktereknek. Ebből az is következik, hogy az időzítés nem volt mindig tökéletes, és a francia szöveg gyanítom kevesebbeknek volt érthető, mint akiknek nem, de egy ilyen jól ismert sztorinál azt hiszem ezek nem voltak akkora problémák. És, amikor mégis pontosan kijött a szájszinkron azok gyönyörű pillanatok voltak. Ehhez hasonló érzés lehetett a filmművészet hajnalán, élő zenei kísérettel nézni a némafilmeket, azzal a különbséggel, hogy míg ott gyakran ad hoc jellegű, a zongorista fejéből éppen kipattanó dallamokat hallhatott a nagyérdemű, addig itt a történethez tökéletesen illeszkedő zenével volt dolgunk. Olyannyira, hogy ha nem ültek volna ott a szemünk előtt a színészek és lapozgatták volna a kottát az énekesek, akkor akár el is lehetett volna felejteni, hogy nem egy alapvetően így, ezzel a zenével és énekelt szöveggel készült filmet látunk. Egyszerre néztünk egy majd' hetven éves alkotást és hallgattuk az itt, most megszülető zenét, amik egyetlen, hibátlan egészet alkottak. Ez pedig egyszerre volt érdekes és izgalmas élmény.  

Egyetlen negatívumként az est hosszát lehet felhozni: a Glass szólóival együtt három órára rúgó játékidő nem csak az előttem ülő kislányok számára volt megterhelő, a felnőttek is igencsak kifogytak az erejükből a végére. Glass zongorajátékát viszont a világért sem hagytam volna ki, főleg, hogy számomra az est legvarázslatosabb pillanatait szállították - és ezzel a véleménnyel nem voltam egyedül. Filmet pedig természetesen nem csonkítunk meg, úgyhogy  nincs mese, marad a jóleső leharcoltság-érzés, amit valószínűleg felerősített ez az összművészeti-jelleg is. Egyformán figyelni zenére, énekesre és filmre, a közöttük kialakuló kapcsolatra és különbségekre, miközben a sztorit is próbáljuk nem szem elől tévesztni - néző legyen a talpán, aki nem merül ki legalább egy kicsit. Nem egy olyan koncert volt A szépség és a szörnyeteg, amit a nap bármely szakában kedvünk vagy erőnk lenne újból végigülni, de nem is valószínű, hogy ezzel a lehetőséggel sokszor fogunk még találkozni. Egy nagyszerű zeneszerző nagyszerű és megismételhetetlen élménnyel ajándékozta meg a közönségét, amiért bőven hálásak lehetünk.

Fotó: MTI/Mohai Balázs