James Arthur az angol X-Faktor történetének talán legnagyobb meglepetés győztese. Nem mintha tehetsége nem szolgált volna rá erre, csak ezt a versenyt nem a fekete lovak szokták megnyerni. Aztán megjelent első albuma, és úgy tűnik, tovább tarthat a tündöklés, mint a show.

Szinte szót sem érdemel az az apró tény, hogy az angol X-Faktor nívóban, tehetségekben és izgalmakban mindig is felülmúlta a hazai évadokat. Nem tudjuk ennek mi a pontos oka, de tény, hogy mindig is nagyobb élmény volt az ottani fejleményeket követni, miközben nálunk egy-két év alatt kipukkant a lufi. 

Nem volt ez másképp tavalyelőtt sem, amikor is egy nagyon erős mezőnyből, Nicole Scherzinger mentoráltjai egyre inkább előre törtek. Közülük a nézők többsége valószínűleg Jahmene Douglast tartották a legnagyobb esélyesnek (aki egy dalát is meghallgatja, megérti, hogy miért), ám végül óriási meglepetésre James Arthur lett a befutó. 

A szavazás kapcsán sokan csalást kiáltottak, mások pedig arról beszéltek, végre nem egy szokványos arc győzött, hanem egy szódásüveg szemüveget viselő, zárkózott, ugyanakkor nagyon is tehetséges fiú. Persze azóta Arthur csipája is kinyílt, voltak is "ügyei", nehezen viselte és viseli a mai napig a sztárságot, de első, saját nevét viselő lemeze kapcsán megállapíthatjuk, hogy megvan az alapanyag, amivel ígéretes karriert futhat majd be. 

A lemez legnagyobb slágere mindenképp az X-Faktorban is elénekelt Impossible, amit többen hallgattak meg az ő előadásában, mint az eredeti, Shontelle-féle verziót. A dal mind szövegileg, mind stílusában nagyon feküdt Arthurnek, aki a verseny során is több hasonló slágert formált saját stílusára, többek között Adele Hometown Glory-ját is, ami szintén óriási sikert aratott. 

Szintén az album erősebbik feléhez tartozik a You're Nobody 'til Somebody Loves You című dal, amiben James megmutatja, hogy a rockos vonal is jól áll neki. A lemezen több stílust is megtalálunk egyébként, igazi szárnypróbálgatása ez az énekesnek, és mint ilyen kicsit kiegyenlítetlen. A rappelős vonalat mi például annyira nem erőltettük volna, és a pop vonalból sem rászabható minden irányzat.

Ami határozottan látszik, hogy Arthur szívesen visz drámai érzelmet és feszültséget a dalaiba, amit ösztönösen jól visz át a hangján keresztül. Ezért is lehet úgy, hogy legnagyobb sikereit ezekből a szerzeményekből meríti. Ilyen dal például a Certain Things, a Recovery, vagy az Emeli Sandéval közös Roses. 

Az persze megint más kérdés, hogy ez a stílusú zene kinek mennyire tetszik és mennyi ideig elviselhető. Ahhoz viszonyítva ugyanis, hogy egy tehetségkutatóból kikerült fiatalemberről van szó, nagyon dicséretes munka, és ráadásul némi eredetiséget is sikerült átmentenie a lemezébe. Ám sokak számára kicsit sok lehet a szenvedős balladák sora, és türelmetlenségüknek az olyan jellegtelen dalok sem tesznek jót, mint a lemez záróakkordja, a Flyin. 

Mindezeket egybe vetve is érdemes rászánni magunkat James Arthur meghallgatására, mert ha sikerül túltennie magát az ismertség első buktatóin, kiváló zenész is válhat belőle, akinek csak úgy várjuk majd az újabb és újabb lemezeit.