Olyan jó lenne, ha egyszer végre a magyar filmcímfordítok felhagynának azzal a szokásukkal, hogy ha egy filmben egy férfi és egy nő legalább egyszer kissé párás tekintettel néz egymásra, akkor az alkotás címébe mindenképpen bele kell szőni a "szerelem" szót. Mert az ilyen címekkel csak azt érik el, hogy totálisan megkülönböztethetetlenné válik egy rakat, szerelmi témájú film és, ami még nagyobb baj, olyan egyébként kicsit sem nyálas, remek alkotások, mint a Szerelemre hangszerelve (12) kerülnek a rózsaszín lufik fojtogatásába, miközben sokkal jobbra érdemesek.
A Szerelemre hangszerelve ugyanis annyira szerelmesfilm csak, mint amennyire az eredeti címe, Begin Again ('Újrakezdés' vagy 'Kezdjük újra') sugallja. Nagy találkozások és szerelmes évődések helyett a talpra állásról, megbocsátásról, elengedésről, bátorságról és sebezhetőségről szól. Arról, hogy ha elveszettnek érezzük magunkat, akkor csak arra kell koncentrálnunk, hogy megtaláljuk, ami számunkra mindennél fontosabb az életben, és menni utána. Néha ez a szerelem, de néha épphogy nem. És igen, ez a világon a legnehezebb feladat, de - klisé ide, klisé oda - sosem késő megpróbálni. Aki tehát egymást hajkurászó, rózsaszínben látó, szupermodell-szépségű karakterekre kíváncsi, az márhol keresse a szórakozást. De aki szívesen látna egy vicces és valóságos, kvázi-musicalt, ami szépen, szívbemarkolóan és néha fájón mesél szerelmről és életről - és lássuk be, nem sok ilyen film van - az jobban nem is választhatna.
Filmünk két szálon indul el: egyrészt végigkövethetjük Dan (Mark Ruffalo) nem éppen méltóságteljes ébredését és gyors ütemű kirúgatását a maga alapította lemezkiadóból, ez utóbbit kamasz lányával (Hailee Steinfeld) egy sarki talponállóban "ünnepli meg", majd fizetés nélkül távozik. Tényleg, teljesen érthetetlen, miért is adták ki az útját... Majd, miután az egész napot különféle alkoholos termékek elpusztításával tölti, betér egy régivágású kocsmába, ahol is a tehetségre még mindig érzékeny fülét magával ragadja egy kinyúlt pulcsis, egyszálgitáros lány dala. Ez a lány Greta (Keira Knightley) akinek utóbbi hónapjaiba nyerhetünk bepillantást a másik szálon. Mikor útjaik találkoznak a kocsmában, Greta éppen nemrég kényszerült kiköltözni hirtelen hatalmas sztárrá vált barátja, Dave (Adam Levine) mellől, mert a férfi úgy gondolta, a világhír küszöbén nem szeretne többé hűséges lenni. Az összetört szívű Greta és az úgy általában lecsúszott Dan, mint két kivert kutya, összefognak, hogy csináljanak valamit, amitől kicsit elviselhetőbb lesz a létezés. Ez pedig, Dan ötletétől vezetve, egy Greta dalaira felfűzött, New York utcáin felvett "gerilla-lemez" lesz. A felvételek közben igazi barátság szövődik köztük, és mintha a világ is egyre szebbé válna körülöttük.
Ismerősen cseng ez a felállás? Nos nem véletlenül, már láthattunk ilyen, két elveszett ember egymást gyógyító kapcsolatáról szóló, zenés filmet de mikor is... Nos, a 2006-os indie-csoda, az Egyszer dolgozott hasonló alapokkal, ami mindjárt nem tűnik olyan furcsának, amikor rájövünk, hogy a két filmhez ugyanaz a rendező, John Carney tartozik. A Szerelemre hangszerelve tényleg egy nagyobb, amerikaibb verziója az Egyszer-nek, de miközben újrahasznál rengeteg elemet és történetszálat van annyira egyedi, hogy ne egy sima újrajátszásnak tűnjön. De még ha az is lenne, akinek bejött az Egyszer hétköznapi mágiája, az szerintem nem sajnálná több változatban újranézni, így, hogy nem egy-az-egyben másolatról beszélünk, pedig csak még többet kapnak a témára és a stílusra fogékonyak. Hiába van ugyanúgy központi szerepe New Yorknak, mint anno Dublinnak volt, hiába beszélnek ezek a karakterek is gyakran dalokon keresztül egymással és hiába kapunk ugyanúgy egy keserédes, mégis szívmelengető finálét, ez nem az "Egyszer 2". Ezek a karakterek kevésbé költőiek és szelídek, de élethűek és vibrálóak, okos és vicces replikákban kommunikálnak és az őket megrágó életnek is inkább a középső újukat mutatják, minthogy szomorkodjanak. Aztán alkoholba fojtják a bánatukat, de lássuk be, ez sem túl elrugaszkodott dolog. Ruffalo és Knightley tökéletes párosa mellett, ami ugyanolyan jól működik mentor/tanítvány, nő/férfi és barát/barát-szinten, Adam Levine remek, önkarikírozó karaktere ad még egy plusz ízt a filmnek. Levine személyében egy pályája és hírneve csúcsán álló zenésszel játszatták el a sikertől megszédülő, önmagát kisjézusnak képzelő, teljesen személyiséget cserélő zenész komikus archetípusát, ami mögött mégis látszik, hogy több igazság van, mint azt jól esik bárkinek is beismernie. Tanítani valóan szerény, mégis hatásos görbe tükör ez.
Azt a keresetlenséget, ami az Egyszer-ben a kézikamerás, spontán és kisköltségvetésű stílus volt pedig Carney a filmbéli lemezfelvételek gerilla-jellegével csempészte át ebbe a hollywoodi elvárásoknak készülő filmbe, nagyon is ügyesen. Így az egyébként tökéletesen csillogó és jól összerakott képi világban megláthatjuk a zene nyersességét és életét, azt, ahogyan mind a rendező, mind a karakterek látni és hallani szeretnék. Csak ugye ennek a vágynak mindig keresztbe tesznek a mesterséges tökéletességre törekvő stúdiók, aminek Carney is kénytelen volt "behódolni". Aztán, ha belegondolunk, így mégis átmentette a lényeget, mégsem adta el önmagát, nem csinált slágert az intim balladából. És ez nagyon is jól van így. Mert aki úgy tud zenés filmet csinálni, hogy ahelyett, hogy már az első taktusnál a végüket várnánk, inkább jólesően borzongunk meg a zenés részeknél és a prózai történet szereplői is ilyen gömbölyű és szeretnivaló karakterek, akikkel szívesen bolyongunk New York utcáin vagy jó barátként hallgatjuk meg a bánatukat, annak nem is szabad beállni a "szerelmesfilmesek" sorába.
A Szerelemre hangszerelve a nyár egyik legjobb meglepetése, ízig-vérig mai és emberi, mégis varázslatos film a szerelem és az élet megannyi arcáról, melyekben annyi biztosan közös, hogy zene nélkül mit sem érnek. Nem szerelmesfilm ugyan - szerencsére - de forró nyári estékre, lassú szombat délutánokra vagy éppen randifilmnek sokkal jobb választás, mint a soron következő Katherine Heigl-borzalom.
A Robert Galbraith álnéven írt bűnügyi történetei számbelileg felül fogják múlni Harry Potter-regényeit - közölte J.K. Rowling.
között ő jut az eszébe. Az elmúlt években hazai és nemzetközi berkekben is bizonyította zsenijét, miközben mindenki tudja róla, hogy egyáltalán nem egy sztáralkat, csak akkor nyílik meg igazán, amikor két legkedvesebb barátja, a citerája vagy a hegedűje kerül a kezébe. "
Palya Bea kisgyerekkora óta táncol és énekel. Hangjának természetes varázsa az, ami legelőször megragadja a hallgatót. A belőle áradó misztikus életerő teszi őt egy igazi énekes sámánasszonnyá. Kifinomult, tiszta és őszinte dalait áthatja a humor, a játékosság. Legújabb, A nő című albuma végig vezet minket a női lét fontos állomásain, kezdve a szerelemtől, át a terhességen egészen az anyává válásig. Aki egyszer részt vesz egy koncertjén, többé nem tud elszakadni tőle, Palya Bea hangja egészen a sejtekig hatol, és zsigeri szinten égeti bele magát az emberbe.
Balkan Fanatik
Kerekes Band
Az elmaradhatatlan cilinder alatt és a harmonika mögött található Maszkura és bandája zenéjébe egyik pillanatban belefacsarodik az ember szíve, a következőben meg már összevissza ugrabugrálna rá. Nem kifejezetten "világzenét" játszanak ők - vagy csak éppenséggel olyan világ, aminek a zenéjét játsszák, még nem létezik. Saját meghatározásuk szerint is a "h
Aki úgy tudja megzenésíteni Radnóti Miklós Bájolóját, ahogyan azt Szabó Balázs teszi, az egyértelműen ott hintázik szívünk csücskének peremén - és egyértelműen ott a helye ebben az összeállításban is. Nevezett úriember a Suhancos tagjaként hallatott először igazán komolyan magáról, majd 2009-ben hozta létre saját zenekarát. A rendkívül képzett zenész hol hegedűvel, hol akusztikus- vagy elektromos gitárral viszi táncba a hallgatóságát, vagy csak csupán andalítja őket mézédes dallamaival, amelyek nyílt szívvel ölelik keblükre a magyar népzene motívumait. Balázst és "népiegyüttesét" ráadásul teljesen egyedi, költői igényességgel megírt szövegek jellemzik; és talán a hazai közízlést illetően némi reménykedésre ad okot, hogy egyre többen fedezik fel maguknak itthon a csapatot: elég, ha csak a dupla teltházas A38-as lemezbemutatót, vagy a Nagy-Szín-Pad tehetségmutató ötös döntőjét említjük. Hölgyeknek pedig különösen ajánlott a koncertjeik látogatása, mert bár Szabó Balázs is szép szál legény, de bizony csellistája és gitárosa is pirospozsgássá varázsolja a legártatlanabb lyánykák orcáját is...
Aki a kulisszatitkokra kíváncsi, egy második belépőjeggyel vezetett bemutatón vehet részt a vezérlőteremben, mely hatalmas monitorfalával “
A legnagyobbak a legnagyobbak között: több mint 100 millió eladott album világszerte, és tőlük került a legtöbb dal – egészen pontosan 36 - az amerikai Top 40-es listára. A Beach Boys 53 éve létezik, és november 26-án először ad koncertet Magyarországon: a Papp László Budapest Sportarénában lépnek fel.
Ed Sheeran egy igazán üdítő zenei jelenségként robbant be három éve a popzene világába. Debütáló albumának címét nem gondolkodta túl, annak címe + (mint plus - összeadás) lett. Ebben a tekintetben hű maradt önmagához, és új lemezén csak elforgatta ezt a jelet, így kapta az album az X címet (mint multiply - szorzás). Ha az általános iskolai ismeretekből indulunk ki, a műveleti sorrendek jegyében utóbbinak kellene előbbre valónak lennie, ám az összérzetem mégis más volt. 
Nem csoda hát, hogy óriási várakozás előzte meg az idén nyárra betervezett korongot. Alig vártam, hogy halhassam, különösen amikor előre kiszivárgott néhány dallamfoszlány. Aztán persze jöhetett a lemez, és "habzsolva" hallgattam meg valamennyi szerzeményt. Aztán sokadszorra meghallgatva arra jutottam, hogy ez egy príma kis lemez lett, de valahogy az elődjének nyomába sem ér. 
Persze mindezekre mondhatjuk, hogy ízlés dolga, lehet, hogy sokan örülnek a változásnak, nem mindenki ragaszkodik a melankolikus zenehallgatáshoz. Ám az valószínűleg vitán felül áll, hogy Sheeran zeneiségének más megvilágítást ad az új lemez, és nem feltétlenül jó értelemben.
A csilliárdos lemezeladásokat produkáló amerikai banda azzal az elképzeléssel futott neki új anyaga elkészítésének, hogy most aztán olyan kemények lesznek, mint a koponyás felvarró James Hetfield farmermellényén. Meghallgattuk, hogy elérték-e ezt a célt.
Tömören válaszolva: el. Mindezt úgy tették meg, hogy közben jó dalokat írtak? Háááát… részben igen. Amúgy azért már önmagában dicséret illeti a zenekart, hogy tényleg nem beszéltek a levegőbe a váltást illetően; mint ahogy azért is jár egy baseballsapka emelés nekik, mert immár a sokadik alkalommal mertek belekezdeni valami másba. Márpedig ez a legutóbbi Living Things album után rájuk is fért, mivel az a lemez az általános iskolai menzán felszolgált gyümölcslevesre hasonlított: langyos volt és ízetlen.
Ahogy azt beharangozó cikkünkben is említettük, Ferguson egy olyan énekesnő, aki előtt valószínűleg óriási karrier áll a soul-pop világában, és aki nem csak hazájában lett próféta, de már többek között a magyar fővárosban is minden jegy elfogyott a koncertjére. Ha valaki meghallgatja Heaven és Freedom című albumait, könnyen alá is írja ezt, és ha Ferguson csak annyit tett volna tegnap, hogy stúdió minőségben előadja szerzeményeit, mindannyian elégedetten mehettünk volna haza. Ám neki más tervei voltak: bulit akart csinálni az Akváriumban. 
Ferguson fenomenális hangja mellett nem mehetünk el szó nélkül a bandája mellett, mert a kiváló zenészek és a két vokalista lány sokat hozzátettek az összképhez. Utóbbiak gyorsan lerúgták a cipőiket és jó érzékkel tánccal, a nézők buzdításával és persze énekléssel külön fénypontjai voltak a koncertnek. 
Éppen akkoriban kaptunk rá az angol X-Factor követésére, amikor a jelentkezők között felbukkant egy fiatal, kétgyermekes anyuka, akiből első látásra leginkább félénksége volt feltűnő. A meghallgatások más résztvevőihez képest elegáns ruha-frizura-smink jellemezte, amikor színpadra lépett, majd néhány mondatos ismerkedés után jöhetett Sam Cooke: Change Is Gonna Come című dala, amit a már említett félénkséggel adott elő, de a zsűri meglátta benne így is a potenciált, és Cheryl Cole mentoráltjaként hétről-hétre menetelt, hogy aztán a döntőbe jutva csak Matt Cardle előzze meg. Ám míg Cardle neve csak az angol popzenei világban vált ismerté, Ferguson a világhír felé tart. Ez eddig nem sokaknak sikerült, az angol szériában a One Diretiont és James Arthurt érdemes kiemelni.
Ferguson első önálló lemezét Heaven címmel jelentette meg, és a saját elmondása szerint az énekesnőt is meglepte milyen kirobbanó sikert aratott a kritikusok körében. Olyan remek slágereket hallhatunk ezen a lemezen, mint a 
Nem csoda, hogy nem csak Angliában előzte meg óriási várakozás Freedom című, második nagylemezét. Az első albumot jellemző visszafogott, soulos hangzásvilághoz képest az új zenei anyag sokkal inkább az r'n'b irányába mozdult el. Ez részben megosztotta a kritikusokat, de az minden kétségen felül áll, hogy az új lemez sokkal erősebb és ütősebb lett, pedig már eleve magasan volt a léc. A Freedom dallistáján egymást váltják a slágergyanús szerzemények, az 
…és ami annyira nem. Utóbbiból VOLT kevesebb Sopronban, avagy az idei fesztivál újfent megerősítette azt az érzést, hogy mennyire jó itt lenni, és jövőre is jönni kell. Avagy kis szubjektív összefoglaló, raszta-ragga-metallal megpörgetve.
