Az angolok 23 éves vörös sztárját egyszerű és mély zenéje miatt szerette meg a világ, és amit az első albumán elkezdte, azt egyszerűen csak folytatta a másodikon. Csak közben valahogy egy kicsit felszínesebb lett.

Ed Sheeran egy igazán üdítő zenei jelenségként robbant be három éve a popzene világába. Debütáló albumának címét nem gondolkodta túl, annak címe + (mint plus - összeadás) lett. Ebben a tekintetben hű maradt önmagához, és új lemezén csak elforgatta ezt a jelet, így kapta az album az X címet (mint multiply - szorzás). Ha az általános iskolai ismeretekből indulunk ki, a műveleti sorrendek jegyében utóbbinak kellene előbbre valónak lennie, ám az összérzetem mégis más volt. 

Ugyanis annak idején azért is szerettem bele Sheeran zenéjébe, mert egy olyan ritka árnyalatot vitt a könnyűzenei palettára, amiből nagy hiány volt. Az egyszerű hangszerelésű, de mégis horzsolós dalok, amik úgy sebeztek meg és ejtettek rabul, mint a kis nyilacskák a Give Me Love klipjében. Ez a zene egyszerre volt mélyre húzó, felemelő, fájdalmas és mégis játékos. Ezek az árnyalatok pedig igazak voltak a + valamennyi dalára, kezdve az A Team-től a már említett Give Me Love-on át a Lego House-ig. Sokak szerethető album volt ez, ám mégse konvencionális. 

Nem csoda hát, hogy óriási várakozás előzte meg az idén nyárra betervezett korongot. Alig vártam, hogy halhassam, különösen amikor előre kiszivárgott néhány dallamfoszlány. Aztán persze jöhetett a lemez, és "habzsolva" hallgattam meg valamennyi szerzeményt. Aztán sokadszorra meghallgatva arra jutottam, hogy ez egy príma kis lemez lett, de valahogy az elődjének nyomába sem ér. 

Ennek oka valószínűleg abban kereshető, hogy alaposan változott az upbeat dalok aránya a lassúakkal szemben. Persze az olyan ritmusos, reppelős daloknak, mint az I'm A Mess, a Sing, vagy a Don't megvolt a maguk megfelelője a +-on, de inkább csak árnyalták az összhatást. Azok a dalok, amik igazán híressé tették Ed Sheerant sokkal inkább a másik dallamvilágból kerültek ki, lassabbak, mélyebbek, "elgondolkodósabbak" voltak. Persze ebből is kapunk most, hiszen egyből az album nyitódala, a One is ilyen, ám a következőig egészen a hatodik dalig (Photograph) várni kell, és az arány hasonló marad. 

Persze mindezekre mondhatjuk, hogy ízlés dolga, lehet, hogy sokan örülnek a változásnak, nem mindenki ragaszkodik a melankolikus zenehallgatáshoz. Ám az valószínűleg vitán felül áll, hogy Sheeran zeneiségének más megvilágítást ad az új lemez, és nem feltétlenül jó értelemben.

De a fiú zsenijét azért jól jelzi a tény, hogy mindent összevetve is kiváló album lett a mostani, az más kérdés, hogy ha ezt hallottam volna elsőre, nem vártam volna annyira a folytatást, de arra az X is bőven elég, hogy függői maradjunk a Ed zenei matematikájának.