Olyan jó lenne, ha egyszer végre a magyar filmcímfordítok felhagynának azzal a szokásukkal, hogy ha egy filmben egy férfi és egy nő legalább egyszer kissé párás tekintettel néz egymásra, akkor az alkotás címébe mindenképpen bele kell szőni a "szerelem" szót. Mert az ilyen címekkel csak azt érik el, hogy totálisan megkülönböztethetetlenné válik egy rakat, szerelmi témájú film és, ami még nagyobb baj, olyan egyébként kicsit sem nyálas, remek alkotások, mint a Szerelemre hangszerelve (12) kerülnek a rózsaszín lufik fojtogatásába, miközben sokkal jobbra érdemesek.
A Szerelemre hangszerelve ugyanis annyira szerelmesfilm csak, mint amennyire az eredeti címe, Begin Again ('Újrakezdés' vagy 'Kezdjük újra') sugallja. Nagy találkozások és szerelmes évődések helyett a talpra állásról, megbocsátásról, elengedésről, bátorságról és sebezhetőségről szól. Arról, hogy ha elveszettnek érezzük magunkat, akkor csak arra kell koncentrálnunk, hogy megtaláljuk, ami számunkra mindennél fontosabb az életben, és menni utána. Néha ez a szerelem, de néha épphogy nem. És igen, ez a világon a legnehezebb feladat, de - klisé ide, klisé oda - sosem késő megpróbálni. Aki tehát egymást hajkurászó, rózsaszínben látó, szupermodell-szépségű karakterekre kíváncsi, az márhol keresse a szórakozást. De aki szívesen látna egy vicces és valóságos, kvázi-musicalt, ami szépen, szívbemarkolóan és néha fájón mesél szerelmről és életről - és lássuk be, nem sok ilyen film van - az jobban nem is választhatna.
Filmünk két szálon indul el: egyrészt végigkövethetjük Dan (Mark Ruffalo) nem éppen méltóságteljes ébredését és gyors ütemű kirúgatását a maga alapította lemezkiadóból, ez utóbbit kamasz lányával (Hailee Steinfeld) egy sarki talponállóban "ünnepli meg", majd fizetés nélkül távozik. Tényleg, teljesen érthetetlen, miért is adták ki az útját... Majd, miután az egész napot különféle alkoholos termékek elpusztításával tölti, betér egy régivágású kocsmába, ahol is a tehetségre még mindig érzékeny fülét magával ragadja egy kinyúlt pulcsis, egyszálgitáros lány dala. Ez a lány Greta (Keira Knightley) akinek utóbbi hónapjaiba nyerhetünk bepillantást a másik szálon. Mikor útjaik találkoznak a kocsmában, Greta éppen nemrég kényszerült kiköltözni hirtelen hatalmas sztárrá vált barátja, Dave (Adam Levine) mellől, mert a férfi úgy gondolta, a világhír küszöbén nem szeretne többé hűséges lenni. Az összetört szívű Greta és az úgy általában lecsúszott Dan, mint két kivert kutya, összefognak, hogy csináljanak valamit, amitől kicsit elviselhetőbb lesz a létezés. Ez pedig, Dan ötletétől vezetve, egy Greta dalaira felfűzött, New York utcáin felvett "gerilla-lemez" lesz. A felvételek közben igazi barátság szövődik köztük, és mintha a világ is egyre szebbé válna körülöttük.
Ismerősen cseng ez a felállás? Nos nem véletlenül, már láthattunk ilyen, két elveszett ember egymást gyógyító kapcsolatáról szóló, zenés filmet de mikor is... Nos, a 2006-os indie-csoda, az Egyszer dolgozott hasonló alapokkal, ami mindjárt nem tűnik olyan furcsának, amikor rájövünk, hogy a két filmhez ugyanaz a rendező, John Carney tartozik. A Szerelemre hangszerelve tényleg egy nagyobb, amerikaibb verziója az Egyszer-nek, de miközben újrahasznál rengeteg elemet és történetszálat van annyira egyedi, hogy ne egy sima újrajátszásnak tűnjön. De még ha az is lenne, akinek bejött az Egyszer hétköznapi mágiája, az szerintem nem sajnálná több változatban újranézni, így, hogy nem egy-az-egyben másolatról beszélünk, pedig csak még többet kapnak a témára és a stílusra fogékonyak. Hiába van ugyanúgy központi szerepe New Yorknak, mint anno Dublinnak volt, hiába beszélnek ezek a karakterek is gyakran dalokon keresztül egymással és hiába kapunk ugyanúgy egy keserédes, mégis szívmelengető finálét, ez nem az "Egyszer 2". Ezek a karakterek kevésbé költőiek és szelídek, de élethűek és vibrálóak, okos és vicces replikákban kommunikálnak és az őket megrágó életnek is inkább a középső újukat mutatják, minthogy szomorkodjanak. Aztán alkoholba fojtják a bánatukat, de lássuk be, ez sem túl elrugaszkodott dolog. Ruffalo és Knightley tökéletes párosa mellett, ami ugyanolyan jól működik mentor/tanítvány, nő/férfi és barát/barát-szinten, Adam Levine remek, önkarikírozó karaktere ad még egy plusz ízt a filmnek. Levine személyében egy pályája és hírneve csúcsán álló zenésszel játszatták el a sikertől megszédülő, önmagát kisjézusnak képzelő, teljesen személyiséget cserélő zenész komikus archetípusát, ami mögött mégis látszik, hogy több igazság van, mint azt jól esik bárkinek is beismernie. Tanítani valóan szerény, mégis hatásos görbe tükör ez.
Azt a keresetlenséget, ami az Egyszer-ben a kézikamerás, spontán és kisköltségvetésű stílus volt pedig Carney a filmbéli lemezfelvételek gerilla-jellegével csempészte át ebbe a hollywoodi elvárásoknak készülő filmbe, nagyon is ügyesen. Így az egyébként tökéletesen csillogó és jól összerakott képi világban megláthatjuk a zene nyersességét és életét, azt, ahogyan mind a rendező, mind a karakterek látni és hallani szeretnék. Csak ugye ennek a vágynak mindig keresztbe tesznek a mesterséges tökéletességre törekvő stúdiók, aminek Carney is kénytelen volt "behódolni". Aztán, ha belegondolunk, így mégis átmentette a lényeget, mégsem adta el önmagát, nem csinált slágert az intim balladából. És ez nagyon is jól van így. Mert aki úgy tud zenés filmet csinálni, hogy ahelyett, hogy már az első taktusnál a végüket várnánk, inkább jólesően borzongunk meg a zenés részeknél és a prózai történet szereplői is ilyen gömbölyű és szeretnivaló karakterek, akikkel szívesen bolyongunk New York utcáin vagy jó barátként hallgatjuk meg a bánatukat, annak nem is szabad beállni a "szerelmesfilmesek" sorába.
A Szerelemre hangszerelve a nyár egyik legjobb meglepetése, ízig-vérig mai és emberi, mégis varázslatos film a szerelem és az élet megannyi arcáról, melyekben annyi biztosan közös, hogy zene nélkül mit sem érnek. Nem szerelmesfilm ugyan - szerencsére - de forró nyári estékre, lassú szombat délutánokra vagy éppen randifilmnek sokkal jobb választás, mint a soron következő Katherine Heigl-borzalom.