Igazi sztárfellépővel zárt az idei VOLT: az Arctic Monkeys jó pillanatban érkezett, mi mégis már azt várjuk, milyen lesz a következő koncertjük.

Mi ez a sz*r? – ezt ismételgeti egy ötvenes pasi mellettünk. A VOLT-on vagyunk, a színpadon Alex Turner Arctic
Monkeys-frontember alakja emelkedik ki a szárazjégből. A mellettem álló pasit ez nem túlságosan hatja meg, ezzel szemben láthatóan elégedett nem túl kifinomult véleményformálásával. Nem is variálja túl, amíg nem távozik a szomszéd sátor felé, ahol éppen a Beatrice lép a színpadra.

Ennyire még nem örültem Beatrice-koncertnek, innen is áldja meg az Isten Nagy Ferót, nem ártott ő senkinek. Pláne, hogy valószínűleg ő sem az Arctic Monkeys ellenpontja szeretne lenni, van épp elég sz*r a piacon, ugye.

Ehhez képest a sheffieldi csapatot manapság a brit gitárpop-színtér legerősebb szereplőjeként tartják számon, és ez még akkor is nagy szó, ha, finoman fogalmazva, nem ez a műfaj adta a legváltozatosabb zenéket a világnak az elmúlt húsz évben. Az ő receptjük is végtelenül egyszerű: erős basszus- és dobalap előtt kiáll egy csávó a színpad közepére, és énekel. Csakhogy az említett csenevész fickó, Alex Turner, aki mindössze húsz volt, amikor az AM első albumával, a 2006-os Whatever People Say I Am, That's What I'm Not-tal befutott, nagyon menő tud lenni a füst előtt. A mögötte levő zenekar pedig mára igazán megtalálta a saját hangját. Ebbe, ahogy a koncertturné alapját adó utolsó album, az AM is mutatja, belefér a lendületes rock and roll, a lassú tempójú érzelmeskedés is – de zenéjük leginkább a kettő között van. Kicsit mintha szégyellnék is az első idők őrületes tempóját (Brianstorm, I Bet You Look Good on the Dancefloor), miközben próbálják eltitkolni a szerelmes keringőket (She’s Thunderstorm).

És ha már ez a receptjük bevált a lemezpiacon, nem bonyolítják túl a színpadon sem. Egy kis rock and roll, egy kis érzelmeskedés, egy kis downtempo, Alex Turner a füst előtt, satöbbi. A zenével nincs is gond, becsülettel lenyomják a másfél órát, minden hang a helyén. Csak hát a punkos dög egy idő után még nekem is elkezd hiányozni, akkor is, ha távolról sem osztanám a mellettem álló ötvenes pasi leegyszerűsített véleményét. És nem is csak a punkos dög, hanem csak annyi, hogy Alex Turner igazán fel tudja pörgetni a közönségét – a zene adott, a hangulat adott, csak ő kellene oda, száz százalékban.

Szerencsénk van persze, hiszen végre nem leszállóágon látunk egy zenekart, hanem a csúcson, így bízhatunk abban, a legközelebbi AM-turnéra nem csak zeneilag áll már össze a zenekar, de olyan koncertet is tudnak már adni, hogy attól mindenki megőrül. És akkor a mellettem álló pasi sem azzal lesz elfoglalva, hogy halott-e a punk.

Fotó: MTI

Elvis-rocker Dániából, aki annyira laza, hogy még egy kissrácot is a színpadra invitál, „this is Szopron” bejelentéssel élő, virágokat dobáló angol gentleman, egy nyikhaj belga drum’n’bass előadó, meg a dubstepből őrületes zúzdát kreáló brit formáció. Ilyen volt szombaton a VOLT.

Az eső egész nap hol riogatta, hol valóban meg is locsolta Sopront, így kicsit aggódva tekintettünk az esti koncertek elé. Mint később kiderült, alaptalan volt a félelmünk, viszont legalább a port elmosta az égi áldás.

Az eget még mindig kicsit aggódva kémleltük, mikor a Nagyszínpadhoz lopakodtunk, ahol a VOLBEAT nyitotta számunkra a szombati hangorkánt. A dán banda teljesen egyedi módon keveri Johnny Cash és Elvis Presley örökségét a kemény gitárokkal, mindezt ráadásul igen feszesen, jó dalokkal és izmos hangzással teszik – és ez alól nem volt kivétel a VOLT-os bulijuk sem.

A színpadképük is igen látványos volt a temetőkerítést ábrázoló díszlettel és a két oldalt elhelyezett, embernagyságú sírkövekkel, meg a legutóbbi, Outlaw Gentlemen & Shady Ladies lemezük borítójának világát megidéző háttérvászonnal. A gitáros-énekes Michael Poulsen torkában valóban ott lapul a rockabilly fentebb említett két legendája, és hát az sem véletlen, hogy még a Metallica-val is koncerteztek. Rengetegen is várták őket, és a küzdőtéren feltűnő Volbeat pólók elhelyezkedése alapján nemre és korra való tekintet nélkül gyűjtik az északiak a rajongóikat.

Nem egy kissrác is felbukkant a közönség soraiban, és egyikükön, aki egy Volbeat rajzot tartott a magasba, meg is akadt Poulsen szeme. A lelkes „utánpótlást” meg is invitálta a színpadra – édesapjával együtt -, majd még arra is volt érkezése, hogy két dal között lepacsizzon az ifjú rajongóval. Mekkora élmény lehetett ez neki! Ezzel a lépésével a frontember simán kiérdemelte a VOLT legszimpatikusabb és legemberibb művésze Kultography-vándordíjat.

A publikum egyébként is a tenyerükből evett, ha Michael lányokat akart látni a magasban, csak egyet kellett szólnia, és máris tucatnyi hölgy mászta meg a közelükben álló pasik nyakát; de a kötelező ördögvillázás sem maradt el. Vaskos és jó aránnyal belőtt hangzásuk is segítette őket, és néha az volt az érzésem, hogy egy fiatal ZZ Top nyomul odafent – csak éppen hosszú szakállak nélkül. Zseniális koncert volt – Rob Caggiano személyében egy kiváltképp zseniális gitárossal -, ahol valóban tiszteleghettünk a rock’n’roll nagyjai előtt. Például a pár taktus erejéig megszólaltatott Ring of Fire Cash-klasszikussal.

A HURTS volt tulajdonképpen a nap headlinere, akik már tavaly is bekukkantottak Sopronba, és mivel azóta nem jelentkeztek új hanghordozóval, kérdéses volt, hogy nyomnak-e egy CTRL C-CTRL V-t a 2013-as showra, vagy egy kicsit megvariálják az összképet. Nagyon helyesen az utóbbi mellett döntöttek.

Már kapásból a nyitó Mercy olyan dal volt, ami nem csendült fel legutóbb a Lövérek lábánál, de ilyen volt a Silver Lining, a Cupid, az Unspoken és a Blood, Tears & Gold, amit ráadásul egy szál akusztikus gitárral toltak el. Adam Anderson gitáros-billentyűsnek jól állt a szakáll, az énekes Theo pedig lazán kigombolt fehér ingben és fekete kabátban énekelte az édes-bús melódiákat, de még a kisegítő zenészeik is elegánsan foglalták el pozícióikat.

Ugyanaz volt a helyzet náluk is, mint a Volbeatnél: nem lehetett mibe belekötni. Főleg úgy nem, hogy a zenéjükben rejlő emocionális tölteten túl még veszettül szórakoztató is volt a brit szintipop társaság műsora. A Sunday-t dobszóló vezette fel, majd a refrénekre Gumimaci-módban lehetett pattogni, a Sandmannél a karlengetés hullámzó tengerévé változott a küzdőtér, az Illuminate-nél a telefonjaink fénye ragyogta be a sorokat, az Exile-nál Theo elsütötte a „this is exile, this is Szopron” alternatív strófát, az Evelyn-nél volt mikrofonállvány roppantás, a Stay címadó négy betűjét meg átszellemülten visítottuk bele a soproni éjszakába.

Theo több nóta előtt és után dobálta be a rózsákat a szerelmes tekintettel lihegő rajongó lányoknak, akik egyike egy rajzolt táblával arra kérte az énekest, hogy vegye feleségül. Nem biztos, hogy a csapat erre célzott a Better Than Love c. szerzeményükkel, de idén ezzel búcsúztak. Jövőre veletek ugyanitt, kedves Hurts?

NETSKY leginkább úgy fest, mint aki önállóan még a cipőjét sem tudja bekötni – ehhez képest a drum’n’bass szcéna egyik legelismertebb alkotója a belga fiatalember. Látszott, hogy a dühöngőből jó páran tudatában vannak annak, hogy honnan érkezett a zenész, mivel belga zászlókat és válogatott focimezeket is lengetett az előző napinál jóval mérsékeltebb szél.

Boris barátunk – merthogy civilben ez a srác keresztneve – alaposan körülvette magát szintikkel és egyéb ketyerékkel, plusz hozott magával egy másik billentyűst, egy dobost, meg egy hangulatfelelős MC-t is, és jó egy órán keresztül táncoltatta a VOLT erre fogékony népét. Helyenként még egy énekesnő is csatlakozott a csapathoz, akik egyébként bebizonyították, hogy a d’n’b nem annyiból áll, hogy elindítunk egy előre programozott ütemet: néhol olyan szintifutamokat nyomtak le, hogy csak lestem; a dobosuk meg kis híján rommá verte az elektronikus motyóját.

Persze a legnagyobb Netsky slágerek nem hiányozhattak, így kaptunk Love Has Gone-t, Give & Take-et, Secret Agentet, Come Alive-ot és a legfrissebb Running Low-t is. Drum’n’bass bulin azért nem feltétlenül mindennapos látvány a pogó meg a circle pit, de itt megvalósult ez is, ami elég korrekten nyilatkozik arról, hogy milyen is volt a hangulat. A levonulásnál a billentyű-mágus Netsky is előrejött hálálkodni, és megemlítette, hogy a belga nemzeti tizenegy remekül megállta a helyét a világbajnokságon, de fele annyira sem voltak olyan jók, mint mi. Oh, yeah!

Utólag nézve hiba volt a MODESTEP koncertjét a Petőfi Rádió sátrába pakolni – simán Nagyszínpados produkciót vezettek elő a brit dubstepperek. Már amikor elkezdték, ugyanis annyi ideig ment a hokizás a hangbeállással, míg végül az egész küzdőtér egyetlen nagy „Mi a f.sz van?” kántálás volt. Fél órával az eredetileg kiírt időpont után azért csak belecsaptak, és az biztos, hogy mindenkinek sikerült levezetnie a toporgásban felgyülemlett energiákat.

Hihetetlenül masszív volt a show, egyetlen perc szünet nélkül. Sőt, az adrenalin szintet igazán csak az átkötő szösszenetek korbácsolták fel, mert ilyenkor olyan alapvetések záporoztak az arcunkba, mint a Voodoo People vagy a Smack My Bitch Up, a Rage Against the Machine Killing In the Name-je, a Bonfire a Knife Party-tól, vagy a Smells Like Teen Spirit. Mindenképp a szigetországiak javára írandó, hogy ez volt az első koncertjük az új gitárossal és az új dobossal, de simán tudott úszni a mélyvízben a két zenész. A billentyűs-énekes Josh Friend valószínűleg leragadt az ABC tanulásakor az f betűnél, annyit fuck-olt, tesója, Tony pedig az elmaradhatatlan Modestep maszkban tette a dolgát hol a DJ pultja mögött, hol gitárral a nyakában.

Közben meg az olyan slágereik – melyek némelyike már közel jár a 30 milliós netes megtekintéshez -, mint a Show Me a Sign, az Another Day, a To the Stars, a Freedom, de kiváltképp a záró Sunlight olyan veszett pörgést idéztek elő a heringes konzerv effektust bevillantó „táncparketten”, hogy jó páran – köztük e sorok rettenthetetlen írója… - a hátsó régiókban kerestek menedéket. De még jóval a sátor mögött is zajlott az őrület: hogy mást ne mondjunk, volt, aki a vérző orrához kért segítséget tőlünk…

Tökéletes utolsó hang volt a szombat – vasárnap hajnal – végére a több új dalt is megmutató Modestep, akik élő teljesítményük alapján simán felzárkózhatnak a Prodigy és a Pendulum, vagyis az elektronikus műfaj igazi ikonjai mögé.

Fotók: Horváth Kata

Az idei VOLT Fesztivál legizgalmasabb koncertjeinek édes krémje éppen a hétvégére sűrűsödött be, így aztán egyértelmű volt, hogy már pénteken megcélozzuk a Hűség városát, ahol napközben még a hőség uralkodott, este viszont a kavargó por, a kapucnis pulcsik és a Nero került a középpontba.

Mint a sertéscomb, ha fasírt létre szenderül, egyből a daráló közelébe raktuk le magunkat, ami azt jelentette, hogy a Nagyszínpadon a BRING ME THE HORIZON készült gyalulni. A brit csapat – élén a zacsiig kivarrt csajmágnes frontemberrel, Oliver Sykes-szal – azért már korántsem elégszik meg a halálhörgés-siralom édeskettessel, hanem az elektronika mellett a dallamokat is beengedték a zenéjükbe.

Ennek jeles példánya a tavalyi Sempiternal című albumuk, amin egymás sarkába botlanak a jobbnál jobb dalok, így igazán örömteli volt, hogy gyakorlatilag ezekre a szerzeményekre fűzték fel az egész soproni koncertet (mindössze három nóta csúszott le a setlistről). A Can You Feel My Heart – Shadow Moses kezdés méregerős volt, és utána is maradtunk a 2013-as sikerkorongnál. Így megállapítható volt, hogy némi animal fétis bejátszhat a briteknél, máskülönben mivel lehetne magyarázni az olyan dalcímeket, mint a The House of Wolves vagy az And the Snakes Start to Sing?

A hangzásuk elég korrekt volt, bár az kiderült, hogy Oli mester élőben annyira nem erőlteti a dallamokat: ezeket inkább rábízta a közönségre vagy a billentyűsre – esetleg a gépről érkező kórusokra. Bizony, ha süvölteni kellett, nem volt gond, de az éneklősebb részeket benyelte a hangmassza, akár kurtapiton a napos csibét. Ceremóniamesterként is megállta a helyét, bevetett minden metal klisét (szinte állandó circle pit, a Chelsea Smile-nál wall of death, a részben melodikusabb Blessed with a Cursedben meg guggolás és felugrás volt). A javára írandó az is, hogy kevesebbet „fuck”-ozott, mint általában szokott, és többször felfele tartott hüvelykujjal és széles vigyorral jelezte a közönségnek, hogy elégedett a látottakkal és hallottakkal.

Ment is lent az őrlés, és a hangulatról jól árulkodik, hogy több póló és cipő indult röppályára a fejek felett, de néhány korsó sör és egy tekercs rötyipapír is bejárta ugyanezt az utat. A nagy együtténeklést hozó Sleepwalkinggal búcsúzó BMTH kereken egy órát töltött a színpadon, ami talán lehetett volna több, de a buli intenzitása miatt nem nagyon hagyhatott bennünk hiányérzetet.

Alapvetően nem sűrűn lenne esélyem elcsípni élőben RÚZSA MAGDIT, de a VOLT-on pont jókor volt a jó helyen, így aztán nem haboztam odairányítani testem az Akvárium Színpadhoz. Sokan tettek hozzám hasonlóan, és érdekes volt megfigyelni a közönség összetételét, hiszen kor és társadalmi elhelyezkedés alapján is azok voltak kíváncsiak az énekesnőre, akik egy ingyenes majálison is boldogan bólogatnának a Szerelem, a Ná-ná-ná vagy a Nélküled melódiáira. Továbbá az is a korábbi Megasztáros díva megtekintése mellett szólt, hogy egy kerületben lakunk – engedtessék meg ennyi személyes lokálpatriotizmus nekem is.

Magdi az évek alatt gyönyörű nővé érett, akinek kifejezetten jól áll, hogy ezt fel is vállalja, és nem akar már félszeg kislányként megjelenni. Szép piros ruhájához erőteljes hang, és olyan profi zenészek csatlakoztak, mint például a korábbi Moby Dick dobos Hoffer Péter, vagy a billentyűs Závodi Gábor. Ennek megfelelően maximálisan élt a produkció, minden hang a helyén volt, és a fronthölgy sikeresen vonta be a közös akciókba a közönséget is. Akik annyira belejöttek a mulatásba, hogy még a zongorás ballada, az Egyszer alatt is folyamatosan duruzsoltak. Az utolsó dal a Highway to Hell feldolgozása volt, és erre a szabadnapos marketingszakember mellett a „mindent szeretek, ami a rádióban szól” szemléletet valló háztartásbeli is boldogan ugrált. Magdi ennél nagyobb adu ászt már csak akkor játszhatott volna ki, ha a Mennyország Touristot is előveszi.

A telefontársaságos Nagyszínpad utolsó akkordjait a NERO szólaltatta meg, és itt az akkordot némileg átvittebb értelemben tessék kezelni, mert élő hangszereknek nyoma sem volt a színpadon, csak egy böszme nagy, U alakú DJ pultnak, ami mögött a két zenei agy osztotta a dubstep ütemeket. Mindezt olyan hangerőn, hogy a basszus mutatója néha már a „túlvezérelt” tartományba kóborolt át, de szerencsére megmaradtunk az élvezhetőség határán innen. Így mindenki heppin lengethette a tenyerét – még ha nem is kigombolt ingben - az alaposan megtelt küzdőtéren.

A két producert az igen szemrevaló, és némiképp egy futurisztikus barbie-baba külsejére igazított énekesnő is elkísérte, de Alana Watson repjegy árát akár meg is spórolhatták volna, hiszen alig néhány dalban tipegett be a színpadra a járásra már-már alkalmatlanul magas sarkain. Azért hallatta a hangját a nagy kedvenc My Eyes-ban, a legújabb Satisfy-ban, és a milliós nézettségű Promises-ben is.

Ha már a színpadi akció nem volt olyan látványos, a fények és a vetítés elég rendesen oda volt téve, hiszen maga a szószék magasságú DJ pult is kivetítő volt, amelyen old school kazetták és rádiós magnók vándoroltak fel s alá, vagy éppen lézerre emlékeztető fénynyalábok kúsztak görbébe. Azért a nagy dubsteppelés közepette voltak igazi tucc-tucc ütemek is, csak hogy a NERO munkásságát hírből sem ismerőknek is legyen mire pattogniuk. Watson kisasszony legalább háromszor is átöltözött a show alatt, de az éneklésen és némi táncikáláson kívül nem sok színpadi akciót vállalt magára. Ezzel együtt is nagy élmény volt ilyen bődületes hangerőn nyomni a dance-t a tört ütemekre, szóval jár a briteknek a csillagos ötös. Az viszont felettébb érdekes volt, hogy már rég elhagyták a deszkákat, mikor a színpad két szélén álló robot elkezdte fújni a füstöt, szállt a konfetti meg a színes szalagok, mintha csak a technikusok akkor eszméltek volna rá, hogy „hú, bakker, elfelejtettük betolni a fő látványelemeket”…

A THE CARBONFOOLS bulija kevésbé volt látványos, bár pöpec fények meg háttérvetítés itt is volt; ám a Hölgyek nyilván azon a véleményen vannak, hogy Fehér Balázs énekes kiállása önmagában is igazi élményt jelent. A csapathoz tavaly a Szigeten volt először szerencsém, de ott valami olyan botrányos megszólalás jutott nekik osztályrészül, hogy gyakorlatilag élvezhetetlen volt a műsoruk. Így hát itt volt az ideje, hogy másodszor is összeakasszuk a bajszunk – de ezt leginkább megint csak a hangmérnökkel kellett volna megtennem.

A derék hangosító ugyanis stílusteremtésre adta a fejét: a drum’n’bass után a drum’n’vocal megalkotását tűzte ki célul. Ezért aztán a gitárt és a basszusgitárt letagadta, és az elektronikának is csak mérsékelten adott helyt. Ebből kifolyólag pont az erő hiányzott a produkcióból, bár ez sem a zenészeket, sem az OTP-Petőfi Rádió sátrat csumára megtöltő tömeget nem zavarta. Később azért javult a helyzet, a pult mögött ténykedő szakember bizonyára felfedezte, hogy a két gitár a „néma” zónában lett felejtve, így mindjárt élvezhetőbbé vált a koncert.

Nagy üdvrivalgás közepette vágtattak végig a legnagyobb slágereiken, így volt Closer, Opened Doors, Birthday, meg a vu-húús Clublights is. A táncra hívogató ritmusokon túl egy jókora pöttyös bögrényi melankólia is ott bujkál a Carbonfools muzsikájában, így ki-ki kedvére szomorkodhatott is a partyzás mellékhatásaként. Bár azért főként utóbbin volt a hangsúly – mert hát mégiscsak a VOLT Fesztivál szolgáltatta a helyszínt.

Fotók: Horváth Kata

Gondolhatnánk, hogy nem a klasszikus fesztiválfellépők sorát erősíti Birdy, aki leginkább melankolikus hangzásvilágáról és dalszövegeiről ismert, nem mellesleg sok millió rajongót is szerzett ezekkel magának. Ezért is volt a kellemesnél is kellemesebb meglepetés tegnapi koncertje a Volton.

Nagy tömeg gyűlt össze a kora esti koncert kezdete előtt, és már az angol hangtechnikus fiúkat is nagy ováció fogadta a színpadon, a hivatalos kezdés időpontjában pedig már sokan skandálták Birdy nevét, A nézők túlnyomó többsége "természetesen" a gyengébbik nem tagjai közül került ki. Aztán a fesztiválozók nagy örömére a zenészekkel együtt Birdy is színpadra sétált, a maga módján, úgy, hogy nem az volt az ember első benyomása, világsztárral van dolga. 

A 18 éves lány szerényen mosolyogva köszöntötte a már akkor nagyon lelkes rajongókat, és a húrok közé is csaptak, hogy aztán egy órán át meg se álljanak. Természetesen előkerültek a legújabb slágerek, mint például az All About You, amelyet a Csillagainkban a hiba című filmhez írt az angolok üdvöskéje, de a Fire Within és a saját nevén jegyzett Birdy című, debütáló lemezéről is hallhattunk dalokat. A koncert dallistája ügyesen volt felépítve, mivel az olyan slágereket, mint a Wings, vagy a Bon Ivertől kölcsönvett Skinny Love úgy osztották be, hogy az egy óra alatt rendszeresen érkezzen némi hangrobbanás a nézőtérről. 

Birdy, aki először járt Magyarországon az elmúlt években tőle megszokott profizmussal és alázattal énekelte végig a koncertet - ami egyébként fesztiválok eseté sajnos nem természetes. A zenészei is mind hasonlóan játszottak, így az énekhang mellett például remek csellószólókat is hallhattunk.

E mellett sikerült a szomorkás dalokat úgy áthangszerelni, hogy teljesen jól megállják a helyüket egy laza fesztivál péntek estéjén is. Persze nem várhattunk akkora tombolást, mint két órával később a Tankcsapda koncertjén, de Birdy zenéje nem is erről szól - és nem is akar erről szólni. Szerény de mégis káprázatos színfoltja volt ő a pénteknek, mert ahova nem ért el a színpadi jelenléte, ott tarolt a lenyűgöző hang.

Ez utóbbinak sajnos nem tett teljesen jót, hogy egy, a koncerttől alig száz méterre lévő színpadon dübörgött a gépzene "csak úgy" jelleggel. Nyilván nehéz kis helyen jól elhelyezni több színpadot, de mondjuk az élő produkciók élvezhetnének ennyi előnyt azokkal szemben, ahol éppen nincs koncert. De szerencsére ez csak néhány alkalommal zavart be a koncert alatt, az össz élményben pedig nagy kárt nem tett. 

Így hát ha a Birdy típusú előadókat a nyári nagy fesztiválok plakátjainak aló részén találjuk is meg, érdemes meghallgatni őket, mert finoman árnyalják azt, amit koncertélménynek nevezünk, és amiért érdemes akár Sopronig utazni. A rajongók pedig remélhetik, az angol madárka nem utoljára röppent magyar földre - mi is meghallgatnánk újra önálló koncerten is.

Fotó: Horváth Kata

Tegnap a nulladik nappal megnyitotta kapuit az idei VOLT fesztivál. A rendezvény zenei felhozatala ez alkalommal kimondottan erős lett, nincs olyan nap, amikor ne várnánk valamilyen koncertet. Összeszedtük Nektek, hogy melyek azok a koncertek, amelyeken mi biztos, hogy ott leszünk.

Morcheeba

Decemberben jártak Budapesten és akkor őrületesen jó, telt házas koncertet adtak, eredeti énekesnőjükkel, Skye-val. Bízunk benne, hogy a soproni fesztiválon is hasonló hangulatot teremtenek majd, bár kicsit sajánljuk, hogy korai, 17.30-as fellépők, szerintünk simán vihetnénk az egyik esti sávot, hiszen megunhatatlanok. Az agilis és gyönyörű hangú énekesnővel rendelkező banda számos remek popdalt tudhat magáénak, szerintünk kellemes délutánban lesz részünk a koncertjüket hallgatva.

Július 2. szerda, 17.30 Telekom Nagyszínpad

Icona Pop

A tavalyi nyár egyik legnagyobb slágere, az I love it az övék volt, ezért kíváncsiak vagyunk rá, hogy mit tudnak élőben egy koncerten. Más dalukat nem ismerjük, ezért meglepetés lesz számunkra az ő fellépésük, de mindenképpen kíváncsiak vagyunk a lányok fellépésére.

Július 2. szerda, 20.00 OTP Junior - Petőfi Rádió Színpad

Thirty Seconds To Mars

Bár már szinte hazajárnak hozzánk, az egyik idei Oscar-díjas (Jared Leto) koncertjét nem tudjuk kihagyni. A banda mindig remek koncertet csinál, minden alkalommal sikerül valami újat belevinniük a koncertjükbe, ami miatt nem éreztük még soha azt, hogy nem kellett volna őket mégegyszer megnézni.

Július 3. csütörtök, 21 óra Telekom Nagyszínpad

I am Legion

Három kortárs elektronikus zenei nagyágyú, a Nik Roos, Martijn Sonderen és Thijs de Vlieger által irányított drum'n'bass-gépezet, a Noisia tagjainak a kétezres évek egyik legaktívabb, formabontó hip-hop brigádjával, a Foreign Beggars-szel közös, őrületes energiákat felszabadító zenei projektje. Szent szövetségük masszív, zsigerekig hatoló, sötét erőket mozgósító, a szugessztív elektronikus zenei újításokat grime-os darálásokkal vegyítő, kegyelmet nem ismerő trackeket hozott létre.

Július 3. csütörtök (már inkább péntek), 01:00 OTP Junior - Petőfi Rádió Színpad

Birdy

Birdy nekünk szerelem volt első hallásra, és ez igaz akkor is, ha Birdy első nagylemeze feldolgozásokból állt, és a saját szerzeményekre várni kellett a másodikig. Jasmine van den Bogaerde, aki családi becenevén építi zenei karrierjét 16 éves sem volt, amikor debütáló lemeze nemzetközi siker lett, és második, Fire Within című albuma megjelenésekor is kifejezetten fiatalnak számít. Ám ami igazán különlegessé teszi az éppen a komolyság, a már-már melankolikus hangzásvilág. Birdy mentes az allűröktől, hihetetlen alázattal viseltet a zene iránt, és az olyan dalok, mint a Skinny Love, a Wings, vagy a Not About Angels is jól bizonyítja, hogy érdemes meghallgatni őt. 

Július 4. péntek, 18:40 OTP Junior - Petőfi Rádió Színpad

Hurts

Az elegancia ritkán jár együtt a popzenével, a brit duó azonban megmutatja, hogy mindez lehetséges. Theo Hutchcraft kimért angol lordként járkál a színpadon, akinek még az is jól áll, ha néha a háta mögé dugott kézzel énekel; Adam Anderson gitáros-zongoristának pedig még a rémisztő nadrágtartót is megbocsátjuk. A Hurts világméretű sikerének egyik titka az, hogy kb. nekik sikerült az új évezredben az, ami a Depeche Mode-nak nem: igényes és jó szinti-pop dalokat írni. Szövegeik sem bonyolultak, így még a kezdő háziasszonyok is boldogan sikíthatják majd a soproni éjszakába, hogy "Sztéj!".

Július 5., szombat, 21.00 Telekom Nagyszínpad

Skindred

Aki idén a VOLT-on jár, az egyszerűen nem teheti meg, hogy kihagyja a Skindred buliját. A walesi csapat szinte minden stílus kedvelőihez képes szólni, hiszen fazekukban metal, reggae és dubstep hozzávalók is fortyognak; ráadásul élőben ellenállhatatlanok - és akkor ezzel még alig mondtunk valamit. A brigádot az extravagáns megjelenésű Benji Webbe vezeti, aki topligás frontember, így a hangulat az első másodpercektől kezdve magasan az Akvárium Színpad felett fog bugizni. Aki pedig szégyenlős, és nem akar félmeztelenkedni, az jól teszi, ha a záró Warning középrészéhez hoz magával egy tartalék pólót... ;)

Július 6., vasárnap, 19.00 Akvárium Színpad

Netsky

Bár a belga válogatott meglehetősen szürke produkcióval "kényeztette" a világbajnokság szemtanúit, az teljességgel ki van csukva, hogy honfitársuk, Boris Daenen unalomba fullassza a VOLT Fesztivál közönségét. Ugyanis Boris Daenen maga Netsky, aki meglehetősen szórakoztató módon tálalja drum'n'bass alapú szerzeményeit. Mi több, élőben kiegészül egy dobossal és egy plusz billentyűssel, szóval korántsem csak laptop sikálásról lesz szó. Az egyébként korántsem popsztár kinézetű Netsky minden bizonnyal nem hagyja Brüsszelben az olyan slágereit, mint a Love Has Gone vagy a Come Alive, tehát mindenki készítheti a tánccipőit szombat éjszakára.

Július 5., szombat, 23.00 Telekom Nagyszínpad

Modestep

Vajon milyen zenét játszhat az a banda, amelynek a nevében benne van a step szócska? Naná, hogy dubstepet! Méghozzá nem is akárhogy. Mondjuk ezt úgy, hogy a londoni Modestep bemutatkozó lemeze azért közel sem volt egységes színvonalú. Élőben viszont nem kegyelmeznek, és bár januárban távozott a dobosuk és a gitárosuk, a helyettesítő emberek megállják majd a helyüket Sopronban is. A Josh és Tony Friend által irányított formációt előszeretettel emlegetik egy lapon a Pendulummal és a Prodigy-vel, és most a magyar közönségnek is megmutathatják, hogy rászolgálnak erre a megtiszteltetésre. Lássuk, halljuk!

Július 5., szombat (már inkább vasárnap), 01.00 OTP Junior - Petőfi Rádió Színpad

Bring Me the Horizon

Egyetlen dolgot biztosra mernénk venni a Bring Me the Horizon VOLT-os bulija előtt. Mégpedig azt, hogy sok lány lesz a színpad előtt. Ugyanis az énekes Oliver Sykes igencsak népszerű a gyengébbik nem körében. A nagyjából homloktól talpig tetovált srác ugyanakkor nemcsak a külsejével hódít, hanem zenéjével is: a BMTH tavalyi Sempiternal lemeze valóságos slágerparádé. Ami különösen nagy szó annak fényében, hogy korábban a dallamok még csak távolról sem közelítettek a durva gitártémákat és üvöltéseket favorizáló brit metalcore legénységhez. Felettébb kíváncsiak vagyunk rá, hogy az olyan dalok, mint a Shadow Moses vagy a Sleepwalking hogyan működnek majd élőben. Még néhány nap, és minden kiderül...

Július 4., péntek, 19.15 Telekom Nagyszínpad

Hálátlan dolog filmzene szerzőjének lenni, hiszen legritkább esetben figyelünk a cselekmények mögött felhangzó dallamokra. Ám van pár eset, amikor ezek maradandóra sikerednek, sokszor messze "túlélve" magát a filmet. Ráadásul ezúttal játékra is hívunk, hogy akár élőben hallgathassátok meg a ti kedvenceiteket! 

Keresztapa

Hegedűszó talán azóta se vált annyira "ütőssé" a filmkedvelők körében, mint  a Keresztapa oly jellegzetes dallama. Az 1972-ben bemutatott film első része annak a trilógiának, mely azóta is kultikus, és melyért nemcsak a közönség rajongott, de a szakma is - számos díjat besöpört.  Kultikus, csakúgy mint ez a dallam, amely egyszerre szomorkás kicsit, lenyűgöző és magával ragadó - nem hiába vált annyira népszerűvé. Ahogy pedig a zene fejlődött,a  zenei divat változott, a Nino Rota által komponált dallamok számos zenészt ihletettek meg, és születtek különböző stílusú remixek.

Cápa

„Daa-damm… daa-damm… dam-dam-dam-dam…” és így tovább. Legendás filmzene mindössze két hangból, egy legendás filmből, mely után nemhogy a tengerbe, de még a fürdőkádba is alig merészkedünk be. A mindössze második filmjét rendező Steven Spielberg már ekkor John Williams zeneszerzővel dolgozott együtt, aki hátborzongatóan ültette a fülünkbe a vízfelszín alatt közeledő fenevad rémképét. A korabeli elmesélések szerint Spielberg elsőre komolyan megdöbbent: „oké, jó vicc, de most hadd halljam, amit tényleg írtál” – hangzott a rendezői utasítás, mikor Williams zongorán megmutatta a mindössze két hangból álló vezérmotívumot. A két hang maradt – és Oscart hozott alkotójának -, illetve a Cápával együtt a zene is klasszikus lett, amelyet számtalan más filmhez, reklámhoz és egyéb produkcióhoz használtak fel az évek során. Spielberg úgy vallott a film zenéjéről, hogy a Cápa feleannyira sem lett volna sikeres Williams munkája nélkül – csak egyetérteni tudunk a nagy rendezővel.

Az óceánjáró zongorista legendája

Zseniális könyv Alessandro Baricco tollából, zseniális film Giuseppe Tornatore rendezésében, és zseniális zene Ennio Morricone komponálásában. A filmzenék történetének egyik legendája számos filmet tett zenéjével emlékezetessé, legutoljára a Djangoban szerettünk újra bele, de ezúttal a különös életű zongorista életére tettük a voksunkat. Talán sokan nem is tudják, de Ennio Morricone "csak" életmű Oscar-díjat kapott, a sokak által legjobb munkájának tartott Volt egyszer egy Amerika zenéjét tartották a legesélyesebbnek, ám a filmforgalmazó elszúrta a papírmunkát a nevezésnél, így az olasz zeneszerző díj nélkül maradt. Talán senki nem tud olyan finomsággal érzelmeket kifejezni zenével, mint ő, jó példa erre Az óceánjáró zongoristájának következő jelenete: 

Amélie csodálatos élete

Valószínűleg nem vagyunk egyedül azzal, hogy a Yann Tiersen munkáját kedvenceink közé soroljuk. Magáról a filmről is csak szuperlatívuszokban beszéltek a kritikusok és a nagyközönség, Audrey Tautou világhírűvé vált, bár sokan csalódhattak, amikor megtudták, hogy Amélie szemeinek nagysága csak trükk volt. Persze ezekért bőven kárpótolt színészi játéka, a film története és a bohém francia életérzést zsigereinkbe varázsló zene. Ráadásul nem csak egy, de a filmben elhangzó valamennyi szerzemény meghallgatásra érdemes. A francia zeneszerző egyébként nem csak Amélie kapcsán lehet ismert, hiszen a Goodbye, Lenin! című film dallamaiért is ő a felelős. 

Macska-jaj

Valószínűleg sokan sok zenét hiányolnak majd a listáról, de azt a hibát nem követjük el, hogy ezt kihagyjuk! A délszláv életérzés minden apró rezdülése benne van Emir Kusturica filmjében, amelyhez mélyen hozzátartozik a Nele Karajlić, Voja Aralica, Dejo Sparavalo hármas által szerzett zene. Persze meg kell említenünk Boban és Marko Markovic testvérpárt, valamint Goran Bregovicot akik bandájukkal az egész világot telefújták a Bubamarához hasonló dalokkal. Imádtuk a filmet, a zenéjét, és nincs az a buli, amit ne dobna fel a Macska-jaj zenéinek bármelyike. A tánchoz persze kötelező elem Dadan kézmozdulata. 

Star Wars

A cápához hasonlóan több legendás ritmus köthető John Williams talán legismertebb munkája. Bár ha a Schindler listájára, az E.T-re, vagy a már említett Cápára gondolunk, hamar rájövünk mennyire zseniális zeneszerzővel van dolgunk. Számos filmben dolgozott együtt Steven Spielberggel, akinek a Star Wars melót is köszönhette, ugyanis Spielberg ajénlotta zeneszerző barátját George Lucas figyelmébe. Az együttműködés eredményét pedig mindannyian ismerjük, a Star Wars zenéje a történelem legjobban fogyó non-pop albuma, Williams vitrinje pedig számos díjjal, köztük Oscarral gazdagodott. Menetelni, bevonulni, diktátorkodni csak erre a zenére érdemes.  

A sort még hosszasan folytathatnánk a Ponyvaregénnyel, Django elszabadullal, a Dirty Dancinggel, a Kóristákkal, vagy akár a Csokoládéval is, most inkább jöjjön mégis egy...

JÁTÉK!!!

Nyerj páros belépőt a Filmzene a világ körül című előadásra!

A tavalyi James Bond 60 koncert sikere után Nic Raine karmester és a Budapest Symphony Orchestra ismét egy szenzációs filmzenei koncert-show-val tér vissza, amelyben a slágereket idén is külön erre az alkalomra készült videó összeállítások kísérik. Az est szólistái Veres Mónika "Nika" és Gájer Bálint. 

A két főre szóló jegyért mindössze egy kérdésre kell válaszolni, a válaszokat a sajto@kultography.hu címre várjuk július 6. éjfélig. 

A kérdés: Ki mutatta be John Williamst a Star Wars rendezőjének, George Lucasnak?

Az email tárgyába ezt írd: Filmzene a világ körül - játék

Az előadás 2014. július 11. (péntek) 20:00 órától a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon a Budapesti Nyári Fesztivál részeként kerül megrendezésre.