Philip K. Dick kapcsán elég nehéz bármilyen újdonsággal előrukkolni, hiszen mit mondhatna az ember az egyik legzseniálisabb sci-fi író munkásságáról, amit még nem hallottak a rajongói? Hacsak azt nem, hogy A halál útvesztője az egyik legkevésbé és mégis leginkább Dick-es regény az életműben.

Mert az, hogy A halál útvesztőjében egy végtelenül filmszerű, vallási és pszichológiai elemekkel dúsan átszőtt metafizikai, egzisztenciális thriller, az nem meglepő. Ám az, hogy ezt a komplex világot Dick mégis egy, a megszokottól valahogy könnyedebb narratívában, rengeteg szereplővel, már-már szappanoperai stílusban tálalja, az már valami új. És akkor még hozzájön az Agatha Christie-féle Tíz kicsi négerrel való kísérteties hasonlóság, ami a klasszikus krimikkel is rokonságba hozza a regényt, miközben olyan messzire repíti az olvasót a Földtől, ahonnan a Néger-sziget még csak porszemként sem látszik.

Valamikor a jövőben járunk, amikorra az emberek régen elhagyták a Terrát (a Földet) és különféle űrbéli bolygókon, űrhajókon és telepeken élik az életüket. A kisebb-nagyobb mesterséges vagy természetes telepek különféle karrier- és életlehetőségekkel járnak együtt, így nem csoda, hogy néhány év után a legtöbben megunják az aktuálisat és továbbállnak. A bürokratikus rendszerben leggyorsabban az ima erejével lehet előrejutni, így Ben Tallchief is a tobozmirigyébe ültetett elektródák segítségével továbbította az áthelyezésért való fohászát. Kérése meg is hallgattatott és nemsokára útnak is indult a Delmak-O nevű bolygó és egy ismeretlen munka felé. Hasonlóan tett tizenhárom társa is, akikről már a megérkezésük pillanatában tiszta, hogy nem igazán képesek a csoportként való gondolkozásra - egyéb személyes kattanásaik mellett. Pedig egy idegen bolygón, amit furcsa, félig mechanikus élőlények laknak nagyon nagy szükség lenne az együttműködésre. Főleg miután a központi irányítás is elszáll és feladat nélkül, egyedül maradnak a paranoiájukkal és személyes nyomoraikkal. Egy ilyen kétségbeejtő helyzetben, egy kísérteties Épület árnyékában pedig gyorsan szárba szökkennek az összeesküvés-elméletek, amik lehet, hogy nem is olyan őrültek, mint ahogy elsőre tűnnének.

A könyvborító kartonlabirintusba zárt egeréhez hasonlóan tizennégy hősünk is hamar rájön, hogy egy nagy és kegyetlen kísérlet részesei csupán, ahol már Isten egyik manifesztációja sem segíthet nekik. A bolygó furcsaságai és a szereplők egyéni problémái rémisztően klausztrofób környezetbe zárják a karaktereket és az olvasót egyaránt, ahonnan a végső feloldásig próbál kiszabadulni. Ám amikor már úgy érzi az ember, hogy ebben az útvesztőben nem fog választ találni semmire és szereplőit is valóban csak a halál válthatja meg szenvedésüktől, akkor a szerző úgy felpofozza, hogy egy ideig még sajog az arca utána. Pedig ha nem ez az első PKD-könyv, amit a kezünkbe vettünk, akkor számíthattunk volna erre és mégis váratlanul ért - de pont ezért zseniális. Hogy egy 1970-es sci-fi, aminek a paneljeit azóta már nem egy filmben vagy könyvben felhasználták és igazából a könyökünkön kellene, hogy kijöjjön mégis képes újdonságként hatni úgy, hogy leesik az állunk. Arról, hogy milyen mértékben és hogyan dolgozza fel Dick kedvenc témáit igazából felesleges beszélni, egy gyors Wikipedia-kereséssel minden ilyen információra szert tehet bárki. Az viszont, hogy ez a könyv eddig miért maradt ki a megfilmesített Dick-művek terjedelmes csoportjából rejtély, mert olyan celluloidszagúan pereg az olvasó szeme előtt, hogy egy idő után szinte a DVD-játszó léptetőgombjával szeretnénk lapozni is.

Ha tehát van még olyan PKD és/vagy sci-fi rajongó, aki nem rágta végig magát a Delmak-O lakosainak spirituálisan és fizikailag is földöntúli kalandjain, az ne halogassa tovább, hogy ezzel a klasszikussal gazdagabb legyen a tudása!