Igazi sztárfellépővel zárt az idei VOLT: az Arctic Monkeys jó pillanatban érkezett, mi mégis már azt várjuk, milyen lesz a következő koncertjük.

Mi ez a sz*r? – ezt ismételgeti egy ötvenes pasi mellettünk. A VOLT-on vagyunk, a színpadon Alex Turner Arctic
Monkeys-frontember alakja emelkedik ki a szárazjégből. A mellettem álló pasit ez nem túlságosan hatja meg, ezzel szemben láthatóan elégedett nem túl kifinomult véleményformálásával. Nem is variálja túl, amíg nem távozik a szomszéd sátor felé, ahol éppen a Beatrice lép a színpadra.

Ennyire még nem örültem Beatrice-koncertnek, innen is áldja meg az Isten Nagy Ferót, nem ártott ő senkinek. Pláne, hogy valószínűleg ő sem az Arctic Monkeys ellenpontja szeretne lenni, van épp elég sz*r a piacon, ugye.

Ehhez képest a sheffieldi csapatot manapság a brit gitárpop-színtér legerősebb szereplőjeként tartják számon, és ez még akkor is nagy szó, ha, finoman fogalmazva, nem ez a műfaj adta a legváltozatosabb zenéket a világnak az elmúlt húsz évben. Az ő receptjük is végtelenül egyszerű: erős basszus- és dobalap előtt kiáll egy csávó a színpad közepére, és énekel. Csakhogy az említett csenevész fickó, Alex Turner, aki mindössze húsz volt, amikor az AM első albumával, a 2006-os Whatever People Say I Am, That's What I'm Not-tal befutott, nagyon menő tud lenni a füst előtt. A mögötte levő zenekar pedig mára igazán megtalálta a saját hangját. Ebbe, ahogy a koncertturné alapját adó utolsó album, az AM is mutatja, belefér a lendületes rock and roll, a lassú tempójú érzelmeskedés is – de zenéjük leginkább a kettő között van. Kicsit mintha szégyellnék is az első idők őrületes tempóját (Brianstorm, I Bet You Look Good on the Dancefloor), miközben próbálják eltitkolni a szerelmes keringőket (She’s Thunderstorm).

És ha már ez a receptjük bevált a lemezpiacon, nem bonyolítják túl a színpadon sem. Egy kis rock and roll, egy kis érzelmeskedés, egy kis downtempo, Alex Turner a füst előtt, satöbbi. A zenével nincs is gond, becsülettel lenyomják a másfél órát, minden hang a helyén. Csak hát a punkos dög egy idő után még nekem is elkezd hiányozni, akkor is, ha távolról sem osztanám a mellettem álló ötvenes pasi leegyszerűsített véleményét. És nem is csak a punkos dög, hanem csak annyi, hogy Alex Turner igazán fel tudja pörgetni a közönségét – a zene adott, a hangulat adott, csak ő kellene oda, száz százalékban.

Szerencsénk van persze, hiszen végre nem leszállóágon látunk egy zenekart, hanem a csúcson, így bízhatunk abban, a legközelebbi AM-turnéra nem csak zeneilag áll már össze a zenekar, de olyan koncertet is tudnak már adni, hogy attól mindenki megőrül. És akkor a mellettem álló pasi sem azzal lesz elfoglalva, hogy halott-e a punk.

Fotó: MTI