Mindenkinek olyan beszélgetőtársat kívánok, mint amilyen az Ocho Macho énekese, Kirchknopf Gergő. A nyolctagú szombathelyi formáció frontembere tele van jó sztorikkal és értelmes gondolatokkal, hisz abban, hogy mindenkinek joga van az élő zenéhez, és ezeken túl még a csiribiri tornában is tud inspirációt találni. Egy karibi forróságú májusi estén ültettük le egy hűs sör és a diktafon mellé.

Az egyik legfrissebb történés veletek kapcsolatban az, hogy piacra dobtatok egy négy dalt tartalmazó kislemezt, a Punkot. Ezzel az EP formátummal próbáltatok reagálni arra az egyre általánosabbá váló igényre, hogy az emberek már nem albumokat, hanem csak egy-egy nótát hallgatnak?

- Nálunk minden nagylemezt követ egy kislemez, szóval a diszkográfiánk kronológiájában most ennek kellett jönnie. Egyszerűen csak szerettük volna követni az Ocho hagyományokat. Másrészt pedig a De Puta Madre albumon komolyabb, mélyebb tartalmú szöveggel bíró számok vannak, a punkosabb ötletek meg bennünk maradtak. Így aztán úgy voltunk vele, hogy miért ne hozzuk ki ezeket külön, és szerencsére a kiadó is támogatott ebben minket. Január-februárban a fű sem nő Magyarországon, szóval bevettük magunkat a stúdióba, és elkészítettük a Punkot.

Az előző album címadóját erre a kislemezre is felraktátok, némileg átvariálva, más szöveggel. Túl sokat nem vesztett az aktualitásából…

- Egyrészt valóban nem vesztette el az aktualitását, másfelől meg egyfajta folytonosságot akartunk továbbvinni. Ha nagyon bíztatnak, és írunk egy újabb nagylemezt, azon lehet, hogy lesz DPM3 is (nevet). Ebben az országban sok dolog nem változik, amikre mi szeretnénk rávilágítani. Lássuk be, hogy a rejtett átverések mindenkit bosszantanak. Amikor például azt mondják, hogy egy mobilhálózat teljes lefedettséggel rendelkezik itthon, aztán már az autópályáról sem tudsz senkit felhívni. Hogy mást ne mondjak, Szombathely és Kőszeg között kétszer megy el a térerő, akármilyen telefonod van. Ez vérlázító tud lenni, főleg, mikor kapod cserébe a 20 000 forintos csekket. Akkor azért felmerül a kérdés benned, hogy miért is fizetsz ennyit?

Sok támadást kaptatok emiatt a nóta miatt, pedig elég csak ránézni a Denizzel közösen készített Teccik soraira, és abból máris lejön, hogy szeretitek a hazánkat, csak éppen nyitott szemmel járkáltok.

- Ezért is punk a lemez, mert életérzéseket, hangulatokat fogalmazunk meg a magunk lázadó, illegál módján. Visegrádon töltöttünk egy hétvégét, gyönyörű az egész táj, és megálltunk egy pihenőhelyen, hogy a gyereknek vegyünk egy adag hasábburgonyát, merthogy ki volt írva, hogy kapható. Odamegyek a bódéhoz, kérem a krumplit, amire az a válasz, hogy nincs. De akkor miért van kiírva? Ebben a dalban benne van az, hogy mennyire élhető és jó ország lehetne ez, csodálatos helyekkel, megismételhetetlen földrajzi adottságokkal, és remek, jó emberekkel, de találkozol olyan agyament ötletekkel, amiktől kézifék be, aztán húznál innen. Ettől függetlenül a Teccikbe szerettük volna belepumpálni a pozitív élményeket, ezért született a „legszebb lányok mind magyarok, annyira tetszik, szerintem maradok!” rész is.

Miért pont Denizre esett a választás?

- Először jó barátok lettünk, és csak utána merült fel, hogy csinálhatnánk valamit közösen. Vicces volt, mert egyszer felhívott, hogy most ment az egyik kedvenc dala (Legközelebb hagyom) a rádióban, és hogy csak akkor tudta meg, hogy az egy Ocho Macho szám (mosolyog). Akkor mondta, hogy szeretne erre egy remixet készíteni, én meg erre azt válaszoltam, hogy hagyjuk azt a nótát, hadd élje a kis életét, inkább csináljunk valami újat közösen. Egy kicsit hagytuk jegelni ezt a témát, utána viszont két hét alatt összepakoltuk a dalt.

Illetve felraktatok a Punkra egy Halász Judit átdolgozást is, aki annyira hiteles szereplő több generáció szemében is, hogy kifejezetten menő az ő munkásságához nyúlni.

- Az tök jó, ha menő a végeredmény, az ötlet viszont egészen véletlenül jött. A kislányomat vittem csiribiri tornára, és ők A hegyi tolvajra ugrabugráltak, és mikor meghallottam, arra gondoltam, hogy Manu Chao biztosan feldolgozná, és nyomná a Pinokkió mellett. Úgyhogy mielőtt ő lecsapna rá, inkább csináljuk meg mi. Amikor az eredeti szerzőjét szembesítettük a mi verziónkkal, azt mondta, hogy hú, ez nagyon bátor, nagyon zászlós meg nagyon forradalom. A művésznő meg elcsodálkozott a megközelítésünkön, de kifejezte a tetszését, és hogy valójában ő is egy kicsit punk (nevet). Ennél jobb visszaigazolást nem kaphattunk volna.

Elindultatok a Nagy-Szín-Pad tehetségmutató versenyen, sőt, be is kerültetek a döntőbe. Kétszeres platinalemezes, aktívan, teltházak előtt koncertező zenekarként miért éreztétek szükségét, hogy rajthoz álljatok egy ilyen megmérettetésen?

- A döntési helyzet egyáltalán akkor merül fel, amikor egy ilyen tehetségmutató műsorba a 100 tagú zsűri a megközelítőleg 40 csapatból kiválaszt kilencet. Ekkor jön a kérdés, hogy erre a felkérésre mit szabad reagálni? Kicsit gyanakodsz is, hogy miért lesz ez jó neked, mikor nagyszínpados voltál már olyan fesztiválokon, mint az EFOTT, a SZIN, a PAFE vagy az erdélyi Félsziget. De van egy olyan mondás, hogy felfelé nem illik nemet mondani. Úgy voltunk vele, hogy ha a VOLT Fesztivál meg az MR2 ránk gondol, akkor beállunk a sorba. Mégiscsak egy újabb platform, egy jó értelemben vett média hype, ami minden előnyével és hátrányával együtt csak jól jöhet. Persze nem csak erre koncentrálunk, szerencsére tele a naptárunk, szeretnénk a május 28-ai Budapest Parkos bulit is nagyon jól megcsinálni. Szóval a Nagy-Szín-Pad egy állomás, amire nagyon figyelünk, leparkolunk, megállunk benne, de úgy, hogy közben már megyünk tovább.

Milyen most a zenei élet Szombathelyen?

- Köszöni, elvan, talán csak a koncerthelyszínekkel van egy kis probléma. Egyébként a Végállomás most nagyon megerősítette magát, illetve a Savaria Cinema Kávézó aulájában szoktak bulik lenni. A sportházat most átépítik, ott szoktak nagyobb események lenni, mint az R-GO, a Neoton, vagy az Ocho Macho a Buena Vistával. Nagy élmény volt előttük játszani! De egyre jobban jön fel a Voler Mouche, ők is szombathelyiek, és tudomásom szerint az Elefántnak is van kötődése a városhoz. Viszont hiányzik egy olyan hely, ami kimondottan arra van, hogy ott zenekarok játsszanak. A Végállomás tök jó, csak messze van a központtól és igazán sok ember nem fér be.

Ha már említetted a Buena Vistát: sosem jött szembe veletek néhány koncert lehetősége a karibi térségben? Persze tudom, hogy ez elsősorban az anyagiakon múlik.

- Hááát, nem tudom… azért ha belekezdünk a Haramiába vagy a Teccikbe, azoknak nincs sok közük a latin világhoz. A hangszerparkból adódóan persze benne van az Ocho Macho zenéjében, hogy szeretünk kalandozni, és ki is használjuk azt a lehetőséget, hogy latin-ska-reggae elemeket ötvözünk, utána meg egy headcuttal befejezzük. Azért szépen elvéreznénk, ha autentikus latin muzsikát kellene játszanunk egy kubai utcazenésznek. Ettől függetlenül volt már olyan élményünk, hogy kubaiak bekeveredtek a koncertünkre, és nagyon tetszett nekik, amit hallottak. Sőt, a Buena Vista tagjai a függöny mögött végigtáncolták a programunkat, utána meg behívtak az öltözőjükbe, szóval azt gondolom, hogy ezzel ki van pipálva a karib világ (mosolyog). Amúgy valami készülődik, lehet, hogy egy nagyon nagy utazás össze fog jönni, meglátjuk, hogy mi lesz belőle. Egyelőre szerintem Európában fogyaszthatóbb a zenénk, mint ott, ahol az öreg cubanónak térdig lóg a szivarja (nevet).

Betudod annak is az Ocho Macho népszerűségét, hogy egy kis napfényt és felüdülést csempésztek a híresen búval bombázott magyar lelkületbe?

- Jó lenne, ha ez lenne a visszhangja a tevékenységünknek, ami mellé hozzátenném, hogy reményeim szerint az új tagok érkezésével a vájtfülűek hallják majd a zenei igényességet is a dalokban, hiszen a gitárosunk jazz tanszakot végzett, a zongoristánk pedig Király Viktort kísérte, és szintén jazz konzis, és mégis be tudnak állni ebbe a zeneiségbe. Lehet hallani, hogy a zenekar nagyon érett, csak élő bulikat vállalunk, és törekedünk arra, hogy ez az anti-depresszáns koncerthangulat igényes legyen. Szeretünk improvizálni a színpadon, ez tart minket éberen és fiatalon (nevet).

Előfordulhat a Nagy-Szín-Pad tehetségmutatón, hogy 7 perccel túllépitek a játékidőt?

- Háh, ez jó (nevet)! Biztos, hogy nem. Amúgy a 7 perc című dal megint csak egy magyar sajátosságra világít rá. Mint ahogy az is hungarikum, hogy a playback huszárok kapnak meghívást a mulatságokba. Ezt sehol máshol a világon nem fogadja el a közönség. Tíz éve ordibálom a mikrofonba, hogy legyen meg az emberekben az igényesség a kultúrával szemben, és igenis merjenek ennek hangot adni. Legyen élő zene a magyarországi színpadokon! A 7 perc egy hasonló eseményhez köthető: a fesztiválokon a műsoridő 40-45 perc, de azzal nem kalkulálnak a szervezők, hogy egy zenekar nem tud a refrén közepén lejönni. Külföldön, Ausztriában vagy Németországban, előre szólnak, mondjuk a 60 perces műsor vége előtt 10 perccel, hogy vége, és így 52-53-nál szépen-nyugisan be tudod fejezni. Tehát nem úgy van megcsinálva, hogy 50-nél lehúzzák a hangerőt, hanem ha 50 perced van, abból 40 a játékidő, és ezt előtte közlik is veled normálisan. Ott a zenész valahogy máshogy van kezelve, nincs elintézve egy „na, húzzál le!” felszólítással. Lehet, hogy nem szimpatikus ez a gondolkodás, amit én képviselek, de szerintem a zenészek is merjenek kiállni magukért.

Az Ocho Macho május 28-án mutatja be a Punk EP dalait a Budapest Parkban a Firkin társaságában.

Az interjú létrejöttéért külön köszönet Bucsai Tímeának!

Tizenkét év hosszú idő. Pont elég arra, hogy egy valaha sikeres zenekar elfelejtsen zenélni. A Blur esetében is ettől tarthattunk, amikor kezünkbe vettük az új albumot, ám félelmünk szerencsére alaptalan volt.

Nagyon szűk a mezsgye a röhejes és zseniális között, és valljuk be, a Blur pont ezen a mezsgyén lavírozik bő húsz éve. Persze, Damon Albarn énekes a harmincadik születésnapja után kiirtotta zenebohóci eszköztárából a hülye pofákat, és időnként sötétebb tónusokat is beiktatott a britpop kliséktől kényszeresen menekülő négyes zenéjébe. A játékosság azonban maradt – erre 15 másodperccel a 12 év szünet után kiadott új album, a The Magic Whip elindulása után is rá kell jönnünk.

Az induló dal, a Lonesome Street, akármennyire szomorkás a címe, pont annyira dúdolni való vidám dalocska, és ilyenből több is akad az albumon. Ilyen az Ong Ong című szám és az albumról elsőként kiadott Go Out is, amelynek videóján egy kínai hölgy a konyhájában készít fagylaltot. A filmecskét leginkább a gagyi kategóriába lehet besorolni, persze a fagyi ettől még lehet jó. Hasonló a Lonesome Street videójának képi világa is: ott egy kínai úriember a tajcsi és a kacsatánc fura keverékét adja elő. Hát ennyit az inspirációról – az album első felvételei tudniillik Hongkongban készültek, amikor a zenekar Japánba tervezett koncertjét lemondták, és a városállamban ragadtak.

De előjönnek olyan régi témák is, mint az űrzene és London zajos magánya – a Thought I Was a Spaceman egyesíti mindkettőt. Ismét előkerült Damon Albarn pici szintetizátora és melankóliája egyaránt, eltűnt viszont a nagyszabású hangszerelés, így jóval intimebb lett az anyag mind a Great Escape vadhajtásainál, mind az azt követő, 1997-es album lendületes punkjánál.

Látszik persze az is, hogy a 12 év nyomot hagyott a zenekaron. Pontosabban annak zenészein, hiszen a hatéves mosolyszünet 2009-es lezárása után is egy fél évtizedet kellett még várni arra, hogy együtt alkossanak valamit. A neonfagyis borító mögött azonban nem csak Damon Albarn zenebohóc énje bújt elő: rögtön a második dalban, a New World Towers-ben hallhatjuk az énekes operaszerzői ambícióit, de gyorsan kiviláglik az is, hogyan edződött önálló albumain Graham Coxon gitáros játéka, meg az is, hogy láthatóan Alex James basszusgitáros itt többre vágyott már a szimultán média- és sajtkészítő karriernél.

A The Magic Whip legnagyobb erénye azonban nem ez, hanem hogy a Blurt láthatóan nem feszélyezte a visszatérés kényszere. Vagy, ha meg merjük ezt kockáztatni, vélhetően az égvilágon semmi nem feszélyezte őket. A szűk egy óra ettől válik felszabadult kísérletező bohóckodássá, ami zseniálissá tenné a röhejest is. Nem tökéletes ez a lemez, de szerencsére nagyon belekötni sem lehet. Fiúk, kiváló ötlet volt ez a visszatérés dolog!

Május 30-án a brit partyszíntér bástyái, a legendás és utánozhatatlan Stereo MC's tagjai Budapest belvárosában, az Akvárium Klubban pörgetik meg a közönséget.

A Stereo MC's, minden idők egyik legsikeresebb brit hip-hop és dance formációja, ezúttal az Akváriumban adja már-már rendszeres, évi magyarországi koncertjét. Ugyan a sokoldalú kollektíva két meghatározó egyénisége és alapítója, a Rob Birch - Nick 'the Head' Hallam páros már elmúlt ötven éves, de még mindig annyi energia lakozik bennünk, mintha nem huszonöt évvel ezelőtt, hanem csak tegnap léptek volna ki az utcára, hogy elinduljanak a siker felé.

Legismertebb számaikat, a Step It Up, Creation, Ground Level, Black Gold, Elevate My Mind dalokat kívülről fújják a rajongóik, akik minden alkalommal ott tombolnak az első sorban, akárhányszor nálunk jár a Stereo MC’s – márpedig erre viszonylag sűrűn kerül sor, szerencsére.

A közelmúltban a berlini-párizsi Terranova párossal karöltve egy igen friss hangzású, lendületes dallal lepték meg rajongóikat és minden bizonnyal szereztek maguknak újabbakat.

Úgy tűnt, nagyon szoros a verseny az orosz és a skandináv énekes között, de aztán Måns Zelmerlöw elhúzott és Svédország hatodik győzelmét szerezte meg.

Három évvel azután, hogy Loreen megnyerte az akkori döntőt, újra Svédország nyerte az Eurovíziót, amit így jövőre ők rendezhetnek. Az idei bécsi döntő sem szűkölködött a látványos showelemekben.

Hazánkat idén Boggie képviselte, aki huszadik lett a 27 induló közül, akik között rendhagyó módon ezúttal Ausztráliát is megtalálhattuk (ők végül ötödikek lettek).

Szeszélyes ez a május, hiszen mikor elkezdtük írni ezt a mondatot, még esett az eső, de mire a gondolat végén kitesszük a pontot, már a nap süt. Változatos az időjárás, ezzel együtt a hangulatunk is, és hát miért ne lehetne hasonlóan színes a hozzájuk illeszkedő hallgatnivalók tárháza is? Ezért összegyűjtöttünk néhány közelmúltban vagy közeljövőben megjelenő albumot, amelyek ernyőként szolgálhatnak nekünk a kora nyári frontátvonulások idején.

Kőkorszaki floppy lemezzel aláz a Kerekes Band

Az Argo második részét nézve sokak számára okozhatott ismerős érzést a film zenéje. Ez pedig nem véletlen, hiszen a Kerekes Band elmúlt időszakának legnagyobb slágerei csendültek fel Árpa Attila legújabb mozijában. A Csángó Boogie, a What The Folk és a Mr. Hungary lüktető ritmusai pedig olyan hatással vannak az emberre, mintha egy jó nagy adag „leszarom tablettát” vett volna be. Vagyis az igazi, "azt csinálok, amit akarok, és semmi nem érdekel, csak hogy jól érezzem magam" életérzéssel átitatott zene egy másodperc alatt fertőzi meg az embert. Épp ezért tökéletes választás vezetéshez, mikor tele az út teszetosza, hétvégi sofőrökkel, vagy amikor az irodában a főnöknek a maradék sütnivalója is köddé vált. A Kerekes Band muzsikája ugyanis a már kikristályosodott idegbajt is rögtön elpárologtatja, helyette pedig csak a jóleső „Értem én, amit mondasz, csak nem hat meg!” vigyor terül szét az arcunkon, miközben azt énekeljük, hogy I wanna rock you ’till midnight!

Alter-nosztalgia nyári záporok idejére Tori Amos-szal

A 90-es évek alter-istennőjének két korai lemezét vehetjük újracsomagolt formában a kezünkbe: a Little Earthquakes 1992-be, míg az Under The Pink 1994-be repít vissza. Tori Amos lemezei tökéletesek arra, hogy - a mostanihoz hasonló - esős hétvégéken az ablakban ülve, haspólóban és répafarmerben merenghessünk az életen (ahogy legalábbis e sorok írója gyakran megtette kamaszkorában). Az ezredforduló kissé nevetséges divatja úgyis éppen lassú, de biztos visszatérését éli, hát miért ne idézhetnénk meg ezt a hamarosan boldog békeidőkké halványuló időszakot zeneileg is? A kamaszos dacot és világmegváltó attitűdöt egyébként is gyakran szerencsés dolog megőrizni, Tori albumaira pedig ugyanolyan erővel lehet visítva kiabálni, mint időleges mélydepresszióban fetrengeni a kanapén. Mindezt szigorúan bordó rúzzsal és saját kezűleg hipózott, szaggatott pólóban természetesen. Borongós merengésekhez, lassú (esetlegesen másnapos) hétvégékhez és esetleges önértékelési válságok erőteljes legyőzéséhez melegen ajánlott ez a két, időutazásnak is beillő, de tökéletesen időtálló lemez. Külön plusz, hogy a legelvetemültebb rajongóknak sem kell attól tartaniuk, hogy az új kiadások csupán külcsínjükben nyújtanának újat: mindkét kiadvány plusz egy lemezzel érkezik, amin ezelőtt ki nem adott dalok és élő verziók is találhatóak.

„Senorita, a jegesmedve felfalta az összes tonhalat!”

Hetedik albumát készítette el a gótikus rockot műfajául választó Sirenia, és bár a csapatban három marcona norvég urat is találunk, a fronton egy spanyol hölgy áll – csak hogy megmagyarázzuk némileg szokatlan alcímünket. A The Seventh Life Path anyagon a négyes egy jottányit sem változtatott a korábban bevált formulán, vagyis minden, de tényleg minden elemet felvonultatnak, amitől gótikus metalnak lehet nevezni a gótikus metalt: szépség és a szörnyeteg vokálok (Morten hörgéseire Ailyn szirénhangja felel), remek megszólalás, vastagon adagolt, szikár gitárok, egy kevés elektronika, vonósok, monumentális kórusok és a barokkos túlzás korcsolyapengéjén egyensúlyozó, teátrális, drámai hangulat. Gazdag a kínálat, mint egy májusi búcsúban vagy egy norvég halpiacon, és a zenészek nem fukarkodnak a játékpercekkel: a Seti című farkincányi bevezetőt leszámítva a legrövidebb Tragedienne is öt perc felett húzza be a kéziféket. A stílus szerelmeseinek aligha okoz csalódást a Sirenia friss lemeze, amely tökéletes társ lehet bátorságpróba címszóval kijelölt, holdfényes erdei sétákhoz, szerepjátékok kísérőzenéjeként, vagy éppen fantasy regények olvasásához egy árnyas helyen. Ja, a borítóra ennél több klisét már aligha pakolhattak volna rá.

Ha kiizzadtál a teniszben, itt egy friss limonádé!

Két makulátlanul fehérbe öltözött fiatalember közeledik felénk a pázsiton, vállukon teniszütővel, kedélyesen heherésznek, miközben fogalmuk sincs arról, hogy a pulóverük kockásabb, mint a Kispipa kocsma terítője, és hogy miközben ők felhőtlen boldogságban ütögettek, Miss Marple már az ősi angol kastélyban nyomoz. Aki belehallgat Charlie Barnes debütáló albumába (More Stately Mansions), azt a fentiekhez hasonló víziók rohanhatják meg, illetve az a felismerés, hogy Mr. Barnes nagyon szeretne hasonlítani a Muse-re. És mivel egyik legnagyobb kedvence Freddy Mercury, márpedig a Queen és a Muse egyáltalán nem áll távol egymástól, így máris tiszta a kép, hogy mire számíthatunk a 10 dal során. Charlie Barnes és a legendás Chapel Studios-ban ügyködő társai ezzel együtt nem annyira merészek és kísérletezőek, mint a Muse, de a zongorára, többségében tiszta gitárokra és Barnes magasabb tartományokban zengő hangjára épülő szerzeményekben a fő hatások nyilvánvalók. Legyen szó akár lendületesebb (Sing to God, MacbethMacbethMacbeth), akár nyugisabb, álmodozósabb dalokról (Easy, kid, Film). Ajánljuk harmatcseppeken átragyogó délelőttökhöz vagy akár aranyló naplementékhez, de a romantikus regényírásban megfáradt művészeknek is adhat néhány lazulós pillanatot.

Nincs nyár Nagy Szerelem nélkül

Mick Hucknall olyan, mint Buga Józsi. Nem szép ember, és hogy gavallér-e, azt nem tudjuk, de az biztos, hogy a brit énekes még így is több szerelmes levelet kap egy nap, mint kicsiny szerkesztőségünk tagjai életük során. Persze így aztán nem is nehéz szerelmes dalokat írni, és mindezt felrakni egy szerelmes lemezre (Big Love), amely június 1-jén jelenik meg. Ez egyben azt jelenti, hogy a Simply Red nyolc esztendő után jelentkezik új albummal, és 1995 óta ez az első hanghordozó, amely kizárólag saját szerzeményeket mutat be a kereken 30 esztendeje muzsikáló csapattól. Az énekes elismerte, hogy a legutóbbi lemeznél szándékosan távolodtak el a saját gyökereiktől, ezúttal viszont visszataláltak oda. Blues gitárok, wah wah pedálok, egy kevés funky feeling, mindez kellően modern tálalásban, és máris kész a Simply Red hűsítő nyári koktélja. Az előzetesként belengetett Shine On megmutatja, hogy Hucknallnek még mindig helyén a slágerérzéke, így aztán a Big Love nyugodtan foroghat kerti partikon, miközben a grillcsirke pörög a nyárson; de egy Balcsira vezető autóúton is kellemesen ki lehet vele „bélelni” a lejátszót.      

Teltházas koncertet adott az A38 hajón csütörtök este Akua Naru. A közönség nem tévedett: a forró hangulatú performansz sokáig emlékezetes élmény marad nekünk is.

„Amikor tavaly itt jártunk, megtámadtak minket. Egyértelmű volt: a bőrszínem miatt. Sokan féltettek, azt mondták még most is, ne jöjjünk vissza Budapestre. Nem hallgattam rájuk, és jövőre is vissza fogok jönni!” Erős mondatok ezek, olyanok, amelyek után az ember vagy lelép egy koncertről, vagy önkéntelenül elindul a színpad felé. Akua Naru közönsége persze az utóbbiakból állt, mellesleg olyanokból, akik az A38 Hajó teltházas koncertjének ezen a pontján már akkor sem tudtak volna szabadulni, ha annyira akartak volna: az énekesnő egyszerűen megbabonázta őket.

És ez volt az a pillanat, amikor Akua Naru a könnyeivel küszködve arról kezdett beszélni: senkinek nincs joga ahhoz, hogy elvegye egy másik ember életét – és ez volt az a ritka pillanat, amikor a közönségben állva azt éreztük, ezen a koncerten nem csak egy album dalait vágják a képünkbe élőben, hanem valóban közelebb kerülhetünk az előadóhoz.

Pedig a New Havenben született, Kölnben élő költő-énekesnőnek nincs könnyű dolga: dalainak szövegéből vélhetően kevés szűrődik át egy élő koncert közönségéhez. Az üzenete mégis tökéletesen, amihez persze sok dolog együttállása kellett: a magyar társadalomban is meglévő feszültségek, a klubhelység szűkös tere egyaránt, ám mindezek középpontjában mégis a zseniális Akua Naru állt.

A csütörtök esti koncert azonban távolról sem csak a harcos vagy kevésbé harcos – például B. B. Kinget gyászoló – üzenetek miatt lesz sokáig emlékezetes. Az marad Akua Naru zenéje, zenészei miatt is. Az énekesnő új, The Miner's Canary című lemezének anyaga mellett korábbi, elsősorban a Journey Aflame (Lángoló utazás) című debütáló albumának dalai is élő, az ötfős zenekar tagjait – de az első pillanattól a közönséget is – bevonó performanszként követték egymást, és mindezt olyan műfaji keveredésben, hogy aligha lehetett bárkinek hiányérzete.

 Unod a hip-hopot? Átváltunk funkyba, de van készleten dzsessz, R'n'B, soul és ha kell – naná! – blues is, meg persze gospel – Akua Naru ceremóniamesterként vezetett, táncoltatott, énekeltetett. Tizennégy órás út után, bő két órán keresztül teljes lángon égve vezetett be minket az álmába, ünnepelt minket. Mi is ünnepeljük őt!

Nem, nem és nem, nem áll le a Kowalsky meg a Vega: a csapat talán többet koncertezik mint valaha, és a közönség rájuk vetített igényét jól mutatja, hogy az Amilyen hülye vagy, úgy szeretlek már jócskán 5 millió megtekintés felett jár a neten. A dalt, amely magasra repítette a Még nem éden lemezt, februárban követte a Varázsszavak, most pedig már itt van a Sírig tart, amelynek klippremierje után ültünk le beszélgetni Kowalsky énekessel az elmúlt évek Vegás történéseiről.

Soci (dob) és Jimmy (basszusgitár) most már jó ideje újra a bandában vannak. Egy olyan verzió fel sem merült, hogy ezzel a régi ritmusszekcióval menne tovább a big band felállás?

- Minél nagyobb egy csoport, annál jobb, ha minél összeszokottabb. Az első időszaknak az volt a nagy kérdése, hogy mi tudunk-e újra együtt dolgozni. Nekünk is látni kellett, hogy ez az ötös működik-e egyáltalán. Az eredmények egyértelműek. Ha azzal kezdjük, hogy mondjuk 10 emberrel azonnal belecsapunk a lecsóba, ott sokkal több lehetőség lett volna arra, hogy konfrontálódjunk. De őszinte leszek: meg se fordult eddig a zenekar fejében, hogy ennél nagyobb teamre szükség lenne. De majd szép lassan elkezdem csepegtetni nekik, hogy ha például hegedű szerepel az egyik dalban, annál nincs megrázóbb hatás, ha az élőben szólal meg (nevet). Ám erre majd később fogunk visszatérni.

A régi-új formáció kirobbanóan sikeres szerzeménye lett az Amilyen hülye vagy…, amit egyformán dúdol háziasszony, pék és benzinkutas. Éreztétek, hogy ekkora sláger lehet belőle?

- Nem ezzel voltunk elfoglalva. És meggyőződésem, hogy alapvetően ez az eredményességnek a kulcsa. Mi egymásra figyeltünk, hiszen egy nagyon komoly dolgot kellett meg- és átbeszélnünk. Socinak, Jimmy-nek és nekem függetlenítenünk kellett magunkat attól, hogy milyen körülmények között váltunk el. Le kellett ülnünk, el kellett hagynunk a szubjektív meglátásainkat, miközben odafigyeltünk a másikra, és ez azt eredményezte, hogy olyan barátság szövődött az elmúlt két évben, amilyenben nekem még sosem volt részem. Mivel ezzel a felfedezéssel voltunk elfoglalva, ez meglátszott a munkán is. Ennek a kapcsolatnak az öröme tükröződött vissza a dalszerzés folyamán, ez pedig eljutott a közönséghez is.

Ennek a számnak a hihetetlen népszerűsége nem jelent terhet a jövőre nézve? Mostantól mindig ezt a lécet kell(ene) megugrani.

- Az Amilyen hülye vagy… nem a nulláról indult, hiszen egy országos ismertségű zenekarhoz köthető, így nem hasonlítható össze a korábban befutott dalainkkal. Nem is lehet reprodukálni az ilyen jellegű sikereket. Az alkotónak nem szabad ezzel törődnie, mert azzal csak bebörtönzi magát. Úgy meg biztosan nem fog sikerülni, de nem is akarunk ezzel foglalkozni. Amikor egy-egy lépcsőfokot tudtunk lépni, köszönhetően például az Ennyi csak vagy az Otthon, édes otthon című daloknak, azok is teljesen más karakterű szerzemények voltak. Felesleges lenne a legutóbbi nagy durranást másolni, és biztos vagyok benne, ha legközelebb ismét ugrunk ismertség terén egy szintet, az megint csak egy teljesen más jellegű dalnak lesz köszönhető.

A Még nem éden lemez legtöbb dalából nekem egy bizonyos „nem vagyok szent, ugyanúgy hibázok, mint bárki más” mondanivaló jön le. Mintha ezúttal több lenne a befelé tekintés, mint az ég felé fordulás.

- A kettő majdhogynem ugyanaz. Minden élőlénynek a legszorosabb kapcsolata Istennel a saját dialektikus szerkezetén át fedezhető fel. Tény, hogy manapság elsősorban én is ebből a megközelítésből vizsgálom magamat és az Istennel való „kapcsolatomat”. Ha mindezt a saját lényemen keresztül nézem, akkor bizony nagyon sok hibát és gyarlóságot látok, amik természetesek ebben a dimenzióban, csak még magunknak sem akarjuk bevallani. Nehéz ezzel szembenézni, de éppen ezért kap szerepet a szövegekben. Nem akarok úgy beszélni valamiről, hogy közben nem jelenik meg az, ami én vagyok, mert akkor lehet, hogy úgy ítélnének meg, hogy „hú, ez egy különleges ember”. Pedig erről szó sincs. Nem különleges, sőt, lehet, hogy sokkal zsiványabb, mint az átlag.

Az Amilyen hülye vagy…-ban az szerepel, hogy „bocsáss meg mindent magadnak”, míg a Szép nap ez arra c. nótában meg arról énekelsz, hogy „aki túl elnéző önmagával, azzal a világ lesz kemény”. Most akkor hogy is van ez?

- A megfelelő hozzáállásról szól az egész. A „bocsáss meg mindent magadnak” nem jelenti azt, hogy mostantól azt csinálok, amit akarok, hadd szóljon, enyém a világ! Viszont azt sem lehet, hogy folyamatosan ostorozza magát az ember. Amit említettél, az nagyon jó két részlet. A helyzet az, hogy a megfejtést itt is az arany középút jelenti: a megfelelő egyensúlyt megtalálni, és aszerint élni. Még csak azt se mondom, hogy a végletekkel baj van, hiszen abból lesz az egyensúly, hogy ismered a kilengéseket mindkét irányba. De az egyensúlyra való törekvés a legfontosabb – mindenben. Ebben a tökéletes egyensúlyban pedig megláthatod a valódi éned.

Miért érzi a modern kor embere azt, hogy a Varázsszavak a gyengeség jelei, hogy ezekkel úgymond kiadja magát? Nekem van olyan ismerősöm, aki kijelentette, hogy ő sosem kér bocsánatot senkitől, mert nem hajlandó megalázkodni…

- Nincs megvalósítva az eredeti eszenciája ezeknek a fogalmaknak. Félreértjük őket. Ez a négy varázsszó – vagy nevezzük őket akár meditációknak – egy ősrégi hawaii módszer. Nyilván ott sem szentek élnek, de nyugodtan lehetne tanulni tőlük, ahogy annyi más bölcs néptől is. Ha azt mondod, hogy „gyűlöllek téged!”, azt senki nem kérdőjelezi meg, az nem lerágott csont. Ezt értjük, ebben nincs képmutatás, nincs benne olyan, hogy „jaj, hagyd már ezt, mi az, hogy gyűlölöd?”. Viszont a négy varázsszót félreértjük, és ebből a torzulásból fakad az, hogy van, akinek ez ugyanolyan természetesen jön, mint a negatív fogalmak, és van, aki meg egyenesen viszolyog tőle. Na de hát nagy baj van belül, ha csak azért, mert sokan rágógumit csináltak abból a szóból, hogy szeretet, onnantól kezdve azt mondanánk, hogy „hagyjuk már ezt!”. De mivel ezt tudjuk a szívünk mélyén, éppen ezért nincs probléma (mosolyog).

A Vega történetében rengeteg vendég közreműködött, kezdve Kozma Orsitól az Ocho Macho-n át Pásztor Annáig. Van olyan előadó, akivel szívesen tető alá hoznál egy dalt, de eddig még valamilyen okból nem került rá sor?

- Nem nagyon gondolkodom ilyesmin. Én ezt is az Istenre bízom. Az remélem nem fog előfordulni, hogy valaki megkeres, és azt kell mondanom, hogy „ne haragudj, de veled nem”. Eddig erre még nem került sor, valahogy oda-vissza jól működtek ezek a kooperációk, és bízom benne, hogy ez így is marad. Nem keresem a rengeteg nagyszerű és tehetséges előadó között azt, akit kiválaszthatnék magamnak. Abban az évben, amikor például Ganxsta Zoliék vendégeskedtek nálunk, olyan egyértelműnek tűnt az, hogy jó lenne velük dolgozni. Előre nincs eltervezve ez, arról nincs szó, hogy évekig sóhajtoznánk valaki után.

Erről jut eszembe: Ágnes legutóbbi MüPás koncertjén közösen, utánozhatatlanul bensőséges hangulatban adtátok elő az Indulj el egy úton c. dalt.

- Épp nemrégiben osztottam meg a Facebookon ennek a felvételét, és a visszajelzések alapján azt látom, hogy a Kowalsky meg a Vega közönsége is nagyon szereti. Ez egy egyszeri alkalom volt, kimondottan Ágnes koncertjére készült. Ő keresett meg, ő választotta ki a dalt, én csak a saját szerepemen módosítottam egy kicsit. A mormogós, kántálós jelenlét az én ötletem volt, mert eredetileg egy népiesebb vokál volt tervbe véve, de végül ez jobb megoldásnak tűnt.

Abban a duettben kimondatlanul is működtek köztetek a Varázsszavak. Lehet ez így a hétköznapokban is, ebben a fenemód rohanó világban?

- Most még vannak deformálódások ezzel kapcsolatban, de a helyére fog kerülni. Főleg, ha minél többet beszélgetünk erről egymás közt.

A Kowalsky meg a Vega nyári nagykoncertjét a Barba Negra Trackben tartja június 12-én. Az este különleges vendége Geszti Péter lesz, aki az ősszel megjelenő új albumának egyik dalához (Nekem elég) kérte fel Kowát közreműködőnek. A szerzemény élőben ezen a bulin debütál.

Az interjú létrejöttéért külön köszönet Király Anitának!

Újabb hírek láttak napvilágot a Szegedi Ifjúsági Napokkal kapcsolatban! A szervezők bejelentették, hogy fellép a SZIN-en a neves brit dj, Nick Warren, a boszniai sztárzenekar, a Dubioza kolektiv, valamint Dj Fresh, aki a mai mainstream drum'n'bass kultúra egyik legkiemelkedőbb Dj-je és producere.

Alakul a SZIN programja, újabb és újabb fellépők kerülnek nyilvánosságra. Érkeznek a Party Arénába az angol klubélet kiemelkedő house Dj-i és producerei: Nick Warren, valamint a Steve Aoki-val is együtt dolgozó Chris Lake. Az elektronikus zene kedvelőin kívül rengeteg más műfaj rajongóinak is igazi csemegéket tartogat az idei SZIN programja.

„Idén még nagyobb hangsúlyt szeretnénk fektetni az igazi fesztiválélményre, mégpedig olyan fellépőkkel, akik óriási bulival őrjítik meg jó értelemben a közönséget. A Russkaja az elmúlt években belopta magát a SZIN-ezők szívébe, és rekordot döntően sokan kérték a SZIN Facebook oldalán kommentekben és üzenetekben, hogy idén is lépjenek fel, mégpedig a Nagyszínpadon. Ezért úgy döntöttünk, 2015-ben újra Russkaja. A Russkaja mellett a szintén fergeteges bulijairól ismert boszniai sztárzenekar, a Dubioza kolektiv is a fellépők sorát erősíti. A Russkaja és a Dubioza kolektiv zenéje is olyan műfajokból merít, melyek frenetikus hangulatú, elképesztő zenei élményeket adó koncertet ígérnek: a Russkaja a ska-t, az osztrák polkát, az orosz népzenét és a rockot, a Dubiosa kolektiv pedig a rock, hiphop, reggae, dub, valamint a boszniai folk zene elemeit ötvözi. Rajtuk kívül érkezik még a SZIN-re napjaink világsztárjai közül a fülbemászó drum’n’bass slágereiről ismert Dj Fresh is.”- nyilatkozta Kurucsai János, a SZIN sajtószóvivője.

A SZIN fellépői között természetesen hazai előadók és zenekarok is szerepelnek. Fellép az Igazán Turné 2015 keretében Ákos, a Kosheen énekesnőjével (Sian Evans-szal) jön a Brains, érkezik a Punnany Massif, a Magna Cum Laude, a Halott Pénz, a Wellhello, a Kelemen Kabátban, a Supernem, a Péterfy Bori & Love Band, a Hősök, a New Level Empire, az Anna and the Barbies és még sokan mások.

„Az elővételes bérletek megvásárlására 14.900 Ft-os áron május 31-ig van lehetőség, ezért is érdemes mihamarabb beszereznie mindenkinek SZIN bérletét.” – zárta gondolatait Kurucsai János.

Fotó: Máté Évi

Meghalt B.B. King amerikai bluesgitáros. A blues királyaként emlegetett legendás zenész, 15-szörös Grammy-díjas gitárművész 89 évesen, egy Las Vegas-i kórházban hunyt el csütörtökön este. Álmában érte a halál, csöndesen ment el - mondta el lánya, Patty King a CNN-nek. A zenész cukorbetegséggel összefüggő kiszáradás miatt a hónap elején került kórházba.

A gyerekkorától zenélő King új rajongókat nyert meg a bluesnak, és zenészek generációira gyakorolt nagy hatást olyan szívből jövő dalaival és szárnyaló gitárzenéjével, mint a The Thrill Is Gone. Minden idők leghíresebb bluesgitárosának számított, sok millió lemezét adták el világszerte.

B. B. King 1925. szeptember 16-án született Riley B. King néven, egy Mississippi állambeli ültetvényen. Gyermekkora munkával telt, szabad idejében egy gospelkórusban énekelt. Időközben megvette első hangszerét, amelyen maga tanult meg játszani; igazán komoly hangszerhez csak 16 évesen jutott.

1946-ban autóstoppal Memphisbe, a Mississippi-delta zenei fővárosába utazott, ahol nagybátyja, az elismert blueszenész, Bukka White vette szárnyai alá. 1948-tól szerepelt a rádióban, immár Beale Street Blues Boy, majd Blues Boy King néven, végül a B.B.King művésznév mellett kötött ki.

1949-ben elkészült első felvétele, 1951-ben először került fel dala a slágerlistára; 1985-ig összesen 74-szer szerepelt a Billboard-listán, a The Thrill is Gone még a poplistákat is megjárta. Hosszú pályafutása során olyan sztárokkal dolgozott együtt, mint Elvis Presley, John Lee Hooker, Chaka Khan, Eric Clapton vagy a U2. Karcosan mély éneke, egyedi gitárkezelése blueszenészek nemzedékeinek szolgált mintaképül, nemrégiben harmadiknak rangsorolták minden idők 100 legjobb gitárosa közül.

Több mint hetven lemeze jelent meg (nem számítva a több száz válogatásalbumot), 15 ezernél több fellépést vállalt, 15 Grammy-díjat és Grammy-életműdíjat is kapott, a rock and roll halhatatlanja és több egyetem tiszteletbeli doktora volt. 2004-ben Ligeti György zeneszerzőnek és neki ítélték oda a "zenei Nobel-díjként" is emlegetett Polar-díjat. 2006-ban a legmagasabb amerikai polgári elismerésben, az Elnöki Szabadságérem kitüntetésben részesült.

Öt kontinens csaknem 70 országában adott koncertet, Magyarországon 1996-ban és 1997-ben szerepelt, másodszor Tátrai Tiborral, és játszott az amerikai katonáknak a taszári támaszponton. 2009-es turnéján is érintette Budapestet, ami azért volt örömteli meglepetés, mert 2006-ban egy búcsúturnén már elköszönt az öreg kontinenstől. 2008-ban, jóval túl a nyolcvanon egy, a gyökerekhez visszatérő, élő lemezzel örvendeztette meg rajongóit, 2012-ben életművét összefoglaló, több lemezes válogatása jelent meg Ladies and Gentlemen... Mr. B.B. King címmel.

Életének legfontosabb szereplője Lucille volt, "aki" nem a felesége (bár ebből is volt neki kettő, gyereke pedig állítólag tizenöt), hanem szeretett gitárja. A legenda szerint az ötvenes években egy koncertjén két férfi összeverekedett egy nő miatt, ezt követően tűz támadt, ő pedig életét kockáztatva mentette ki a lángokban feledett gitárját. Amikor megtudta, hogy az épület egy Lucille nevű nő miatt dőlt romba, emlékeztetőül így nevezte el a gitárját.

Fénykorában évente 300-nál több fellépése volt, s még a hetvenedik évén túl is száz koncertet vállalt évente. Egyebek között erre mentek rá házasságai is. Még 70 évesen is évi 260 koncertre futotta az erejéből, és bár a fellépések száma jelentősen csökkent, még az utolsó években is gyakran állt színpadra.

Két éve nyílt meg Mississippi államban a B.B. King múzeum és zenei központ, amely nemcsak névadójának állít emléket, hanem a Delta-blues zenei örökségének bemutatására és a fiatal művészek inspirálására is hivatott. Kedvenc időtöltése a repülés volt, pilótaengedéllyel is rendelkezett, kedvenc énekese pedig - meglepő módon - Frank Sinatra volt.

A zenész, aki élete utolsó húsz évében 2-es típusú cukorbetegséggel élt, tavaly októberben egy chicagói fellépése során lett rosszul a színpadon. Rövid kórházi kezelés után otthoni hospice-ellátást kapott, turnéit lemondta.

B.B. King egyszer azt mondta: amíg az Úr nem hívja, játszani fog. Hosszú életének titkát abban jelölte meg, hogy boldog ember, míg a blues többi nagysága szinte soha sem mosolyog...

Forrás: MTI

Legutóbbi lemezéről a kritikusok tudtak jót mondani, a rajongói kevésbé, és benne volt a levegőben, hogy az idei Madonna-momentum is sokkal inkább a szerencsétlen színpadi (le)repülése lesz, nem pedig új lemeze. Ám szerencsére Madonna bebizonyította, hogy van még benne sok jó zene is.

Ha valaki képes eladni több mint háromszáz millió lemezt, a Billboard szerint pedig minden idők második legjobb előadója (egy bizonyos Beatles nevű zenekar mögött), akkor az ember hajlandó sok-sok ballépést megbocsátani abban reménykedve, hogy az tényleg csak egy hiba volt, nem pedig új irány. Madonna legutóbb MDNA névre keresztelt lemeze nálam ilyen hiba volt, így igazi felüdüléssé vált legújabb, Rebel Heart című lemezének meghallgatása. 

Az énekesnő egyértelműen túl van fénykorán, nem vele van tele a zenei sajtó, és új albumai sem számítanak szenzációnak. Legutóbb akkor került címlapra, amikor az idei Brit Awards-on így:

Persze azért elég profin végig énekelte a produkciót és utólag humorosan kommentálta az eseményeket, de remélhetőleg az öltöztetőjének, aki két csomóra kötötte a palástot, volt alkalma ennyi idő alatt megírni a felmondólevelét és távozni a tett helyszínéről. 

De a Rebel Heart hosszútávon képes lesz feledtetni ezt a munkahelyi balesetet is, hiszen egymást váltják rajta a jobbnál jobb dalok és Madonna régi és új rajongói egyaránt találnak kedvükre valót, hiszen a lemez kiváló ötvözete a klasszikus és folyamatosan megújuló Madonnának. Hiszen az egyik oka, amiért milliók szeretik őt az pont a folyamatos megújulás és jelenlét, ami az elmúlt évtizedekben jellemezte őt. Madonna mindig is képes volt egyedi maradni, miközben aktuális kortársait bevonta és egyben le is pipálta zeneileg. Ezt pár évig is nagy bravúr színvonalasan teljesíteni, de ha belegondolunk, hogy Madonna első lemeze több mint harminc éve jelent meg, kérlelhetetlenül érzünk egy nagyfokú tiszteletet attól függetlenül, hogy rajongunk-e érte. 

A mostani lemez nagyszerűségében közreműködött Avicii, Nicki Minaj, Alicia Keys, Ryan Tedder, sőt, Mike Tyson is. Bár ahogy erről már volt szó, őket inkább csak felhasználja Madonna, hogy jó vagy rossz értelemben véve trendi legyen. A Living for Love, a Ghosttown, a Body Shop és a címadó Rebel Heart is szerethető és tökéletesen beleillik Madonna zenei profiljába. Ezek azok a dalok, amelyeket valószínűleg azok fognak nagyon kedvelni, akik még sok-sok évvel ezelőtt szerették meg az énekesnő zenéjét. Ezek mellett pedig van persze sok más dal is, amiben egyrészt saját kortársainak int be közepes eleganciával, vagy egyszerűen meg akar felelni az átlagos botránkoztatási indexének. Ettől persze a maguk műfajában ezek se rossz dalok, de nem csúcspontjai a lemeznek - ilyen például a Bitch, I'm Madonna, a Devil Pray, vagy az Unapologetic Bitch.

A zenei sokszínűség (pop, country, DnB, reggae és techno pacsizik egymással a dalokban) a szöveg ezúttal is fontos eleme az összképnek, és Madonna sokat mesél saját magáról a sorok között. Időnként egészen nosztalgikus, amit hallunk, aztán jön valami teljesen más, mélység és felszínesség könnyed keveréke a mostani anyag. 

Persze készítsen Madonna jó vagy rossz lemezt, az ember lányában mindig felmerül a kérdés, hogy meddig és miért akar ő még bármit is bizonyítani, hiszen hiába a megújulásra való képesség a ribancozás és ki/be szólogatás máshogy áll valakinek húszas, harmincas, vagy éppen ötvenes éveiben. Madonnát pedig nem sok választja el a hatodik x-től. Szóval a Rebel Heart mellé jár egy nagy piros pont, de talán lassan ideje lenne méltó búcsút venni a stúdiótól. Haknizni persze lehet, hiszen legyünk őszinték: a sok milliós rajongótábor úgysem az új dalokra kíváncsi, sokkal inkább a klasszikusokra.