Naná, az lenne a tökéletes, ha mindig a komfortzónán belül maradhatnánk, és soha semmi nem változna. A nőnk örökké tangát hordana, a pasinknak sosem ritkulna meg a haja, az Irie Maffia meg mindig ugyanolyan zenét játszana. Csak hát ők pont nem így tesznek az új lemezükön, és bár egyáltalán nem szorulnak rá, én most megvédem őket.

Kijár a tisztelet a 10 esztendős zenekarnak, hiszen az ünnepi évfordulóhoz kapcsolódóan igazán bátor lépésre szánták el magukat. A szimplán csak 10 címet kapott legfrissebb lemezük ugyanis merészen szakít a korábbi IM hagyományokkal, és ha szigorúan nézzük, talán a Johnny No Walker az egyetlen dal, amely a hagyományosnak tekinthető reggae stílusjegyeket viseli magán. Emiatt a kommentekben kapott is a formáció hideget és meleget, csak úgy repkedtek a „kérem vissza a régi Irie-t!” és a „hova tűnt az igazi Irie?” típusú rajongói bejegyzések. Persze akinek volt már kedvenc zenekara, és nehezen fogadta el, ha azok továbbléptek az addig képviselt stílusból, az megértheti az elégedetlen hangokat. Ugyanakkor a másik serpenyőben ott van a művészi önkifejezés tökéletesen érthető vágya, ahogy az is, hogy a 10 egész egyszerűen egy kiváló album.

Igen, tényleg nem egy tipikus Irie Maffia album – távolról sem -, de minden kétséget kizáróan ez az erénye; ráadásul a 10. születésnapját ünneplő csapatnak hadd legyen már meg az a szabadsága, hogy valami újba kezd. És mindezt mennyire jól teszik!

A nyitó Easy As One Two Three – ami a Sziget 2015 hivatalos himnusza is – már az első hangoktól magába foglalja az „itt valami nagyon jó következik” ígéretét, és Sena a kezdő pár sorral rögtön meg is adja, hogy mi az üzenetük. Ez valóban egy himnusz, ami azonban nem egy bugyuta dallamra vagy óvodás mondókákra emlékeztető frázisokra épít, hanem tényleg emelkedett. Ha valami süt a 2015-ös Irie Maffiából az pont a magabiztosság: a legjobb nóta, a Here Come the Girls, amellett, hogy egy hamisítatlan party-induló Sena lehengerlő hangjával, valósággal önkéntelenül is arra sarkall, hogy kihúzd magad és felemeld a fejed – és hogy közben ragyogjon az ábrázatod.

Igen, jóval több az elektronika ezen a lemezen, de ettől még mindegyik MC megkapja a maga dalát. Így kerül a középpontba Kemon a Grenada című nótában, Busa a Hé te! füstösen settenkedő soraiban; a másik csúcspont, a kiválóan eltalált szánsájn-hangulatú Be the One pedig leginkább Columbo perceit hozza el. Közben persze vannak kooperációk is – ilyen például a Vissza a jövőbe! idézettel indító Supersonic vagy az ugyancsak elektronikára épülő, klipes Jump Up -, és hát Sena ezúttal is varázslatos (halld pl. Elephant Bones), de nála az lenne a meglepő, ha nem az lenne. A Whistle and Walk is modernkedik egy sort a mostanában már kötelező elemnek számító hajókürtszerű effekttel; az albumot pedig egy régi ismerős, a Tisztelet zárja, amiben óriási Kemon magyar rapjét hallani, és hát a szöveget is rendesen odatették Busával.

Remek lemezt készített az Irie Maffia, amelynek egyetlen gyengébb pillanata sincs, viszont az tény, hogy a befogadása igényel némi nyitottságot. De hát nem pont erről szól alapvetően ez a zenekar?

Boldog 10. születésnapot, Irie Maffia!

Mi tagadás, szeretünk A38 Hajós bulikra járni. Nemcsak azért, mert a remek hangzás szinte mindig garantált, hanem mert a programok is kellően változatosak és izgalmasak. Ezt alátámasztandó az elmúlt időszakban is több olyan nevet jelentett be a lehorgonyzott szórakozóhely, akik miatt felettébb érdemes lesz alászállni a bárka gyomrába.

Akua Naru – május 21.

A bűbájos neosoul énekesnő-rapperlány, Akua Naru azért jön a fővárosunkba, hogy bemutassa egészen friss, február 20-án megjelent új lemezét (The Miner’s Canary). Lauryn Hill és Erykah Badu nyomdokain járva, a soul, a hip-hop, a spoken word és a jazz határmezsgyéjén egyensúlyozik ez a New Havenből elszármazott, jelenleg Kölnben élő világpolgár. Az okos és szenvedélyes szövegekkel operáló, afrikai gyökereire is büszke Naru három éve jelentette meg első lemezét. Az albumnak már a címe is sokatmondó: A Journey Aflame, azaz Lángoló utazás pontosan jellemzi az énekesnő világlátását. Felfedezője, a kultikus afro-beat dobos, Tony Allen azt mondta róla: „ő a megtestesült cool”. Költészet, ritmus, zene – Akua Naru a kortárs neo-soul egyik legnagyobb egyénisége, amit tavaly már bebizonyított az A38 Hajón, ahová most visszatér egy forró hangulatú koncertre.

The Glitch Mob – június 24.

A bombasztikus, színpadi rocksztár-elektronika egyik legnagyobb produkciója, a The Glitch Mob négy év után újra Budapestre jön! A Los Angeles-i producertrió nyári európai fesztiválturnéjába egyetlen klubfellépést szorított be - június 24-én az A38 Hajón. Eszméletlen hangulatú fellépéseik majdhogynem euforikus rockkoncertek, azok minden külsőségével. A tavaly megjelent második nagylemez, a Love Death Immortality bevallottan nem is lemez, hanem - ahogy egy kritikus fogalmazott - "erőtől duzzadó playlist", amit kifejezetten a show-k kedvéért raktak össze. Mélyen jellemző, hogy a csapat - az eladásokkal egyáltalán nem foglalkozva - az összes lehetséges platformon ingyen elérhetővé tette az albumot. Nagyívű, dübörgő "glitch hop", monumentális remixek (például a White Stripes Seven Nation Army-jára vagy a Prodigy Breathe-jére), fejletépős EDM-himnuszok, összetett és letaglózóan látványos színpadkép, precízen kidolgozott koreográfia és persze totális őrület: erre készülhetünk az amcsi formációtól.

Black Stone Cherry – augusztus 10.

A kentucky-i kvartett első magyarországi fellépése ugyan egy klubban, az A38 Hajón lesz, de a monumentális refréneket éppúgy lehet itt is üvölteni, és a súlyos riffek csak még jobban leszedik a fejeket. A 2001-ben alakult Black Stone Cherry az a fajta slágergyáros, stadionrock-himnuszokban utazó zenekar, amelyik éppen elég bátor és tökös ahhoz, hogy kőkeményen is megszólaljon. Éppen ez a gyönyörű bennük: úgy tolják a gigantikus, monumentális riffekkel és fülbemászó refrénekkel operáló arénarockot, hogy közben egy pillanatra sem válik modorossá, és mindig van egy kevés "dirty stoner" a zenéjükben.

Dave Lombardo & PHILM – szeptember 09.

A Slayer iskolateremtő ex-dobosa, az idén ötven éves Dave Lombardo utoljára 2011-ben járt Budapesten - még egykori zenekarával. Most visszatér, hogy PHILM nevű, kísérletező kedvű "szabadidő-zenekarával" adjon súlyos klubkoncertet az A38 Hajón. Bár a havannai születésű Lombardo nem volt alapító tagja a Slayernek, de kulcsfontosságú figurája volt az együttesnek: iskolateremtő dobolása, karakteres alakja szinte teljesen összeforrt a bandával, még akkor is, ha többször viharos körülmények között távozott - és tért vissza. 2012-ben egyfajta örömzenélésre alapított meg a PHILM-et, régi barátjával, Gerry Nestler gitárossal és az ősfunk-kövület War fiatal basszusgitárosával, Pancho Tomasellivel. A trió első lemeze még nem okozott nagyobb földindulást, de közben Lombardo - meglehetősen feszült vitákat követően - kilépett a Slayerből, így aztán minden energiáját a PHILM-re fordíthatta. A különleges körülmények között, élőben, félig improvizálva felvett Fire from the Evening Sun rendkívül erős és változatos album lett: a rengeteg stílus (metal, blues, progrock, minimalista avantgárd, funk, punk, jazz) teljes természetességgel olvad egybe egyetlen nagyszabású szimfóniává. A PHILM úgy kísérletező, hogy közben egy percig sem öncélú, és úgy változatos, hogy közben egy pillanatra sem követhetetlen. Arról már nem is szólva, hogy itt a vissza nem térő lehetőség, hogy egy igazi doboslegendát láthassunk úgy, ahogy egyébként sosem: testközelből.

Editors – december 08.

És a +1 kakukktojás, hiszen bár a britek buliját ugyancsak az A38 stábja hozza el Magyarországra, a helyszín a Barba Negra Music Club lesz. Ugyanis a kétezres évek elejének egyik legsikeresebb, platinalemezes indie zenekara, az Editors visszatér! Az együttes finom arányérzékkel keveri a gitárorientált rockzenét az újhullámos hangzással, egyfajta sötét diszkót hozva létre. Hűvös elegancia, távolságtartás, ugyanakkor mély és személyes szövegek, hidegen csengő-bongó szintik, fülbemászó riffek: az Editors minden nehézség nélkül ötvözi ezeket a végleteket. A zenekar a közelmúltban egész trükkösen jelentette be új albumát. A nemrég kiadót váltó ötös az új lemezcég egyik bemutató korongján rejtette el az új anyag első számát, a No Harmot. Az első megtaláló annak rendje és módja szerint feltette a YouTube-ra, és ennek örömére Tom Smith frontember is megosztotta a hírt, hogy őszre kész az új Editors-lemez – amit Smith és társai élőben is bemutatnak december elején a Barba Negra Music Clubban.

Az óriási várakozás után februárban megjelent Smoke + Mirrors albumával az Imagine Dragons európai koncertkörútra indul az év végén. Hazánk is szerepel a turnéprogramban: az amerikai banda 2016. január 20-án lép színpadra a Budapest SportArénában.

Élőben a csapat hamar a világ egyik legjobb előadójává nőtte ki magát. Olyan bámulatos koncertkritkákat gyűjtöttek be az elmúlt évben, mint például "az Imagine Dragons arra született, hogy Seattle-től Sydney-ig mindenhol játsszanak a világon", vagy "zseniális buli, teljes mértékben megérte nem csak az árát, de a plusz szabadnapot is, hogy lássuk őket" csakúgy mint "kategóriájuk legjobbjai" és 5*-os értékelés a Q magazintól. A tavalyi Sziget fellépésük után itthon is lelkes kritikák jelentek meg: "Az Imagine Dragons jött, zenélt és mindent vitt" valamint "a koncertjüket receptre kellene felírni mindenkinek".

Az Imagine Dragons 2008-ban alakult Las Vegas-ban. 2012-ben, közvetlenül első albumuk megjelenése után, 2. helyezést értek el az amerikai és az angol slágerlistán. A Billboard év végi listáján a legjobb rock produkciónak választották, és 2013 nagy áttörésének nevezték őket. Gyakorlatilag mindent megnyertek az elmúlt bő évben: Grammy-, Billboard-, American és World Music díjak sorakoznak a vitrinjükben. Az Imagine Dragons Radioactive című slágerével robbant be az egész világon, amelyet az It’s Time, a Demons, valamint a Top Of The World követett; az új lemezükről pedig az I Bet My Life vált kirobbanthatatlanná a rádiókból és a slágerlistákról. Mostanra több mint 24 millió kislemezt és 6 millió példányt adtak el két albumukból.

A budapesti koncertre jegyek május 4-én 10 órától kaphatók a Livenation oldalán keresztül. Limitált számban kiemelt állójegyek is elérhetők a 3 különböző áru ülőjegy és a normál állójegyek mellett.

A 22 éves pályafutást maga mögött tudó Apocalyptica akár megelégedhetett volna azzal, hogy csak a Metallica és egyéb más bandák dalait dolgozzák át csellóra, ám ezeket a finn húrnyűvőket hajtotta a művészi önkifejezés vágya. Olyannyira, hogy ötévnyi hallgatás után már a nyolcadik albumukon húzzák el a nótánkat, egy állandó énekessel, kicsit furcsa hangzással és az elődhöz viszonyítva nem olyan erős lemezanyaggal.

A 2010-ben kiadott 7th Symphony-nak ugyanis nem csupán a borítója volt gyönyörű, hanem a korongra kottázott szerzemények is szinte egytől egyig méregerősek voltak. Most már tudjuk, egy időre biztosan az volt az utolsó Apocalyptica album, amelyen vendégénekesek váltották egymást a mikrofon előtt. A Shadowmakeren egyes egyedül Franky Perez felelt a vokálokért, pedig korábban a csapat védjegyének számított, hogy olyan nem piskóta nevek jódliztak náluk, mint Till Lindemann (Rammstein), Corey Taylor (Slipknot, Stone Sour), Cristina „istennő” Scabbia (Lacuna Coil), Gavin Rossdale (Bush), a honfitárs Ville Valo (HIM), és még hosszan sorolhatnánk a közreműködőket. A Shadowmaker azonban szakít ezzel a hagyománnyal, bár egyáltalán nem válik a CD kárára, hogy Perez rekeszt bő 50 percen át.

Azt már inkább megsínyli a lemez, hogy Eicca Toppinen és másik két vonós társa – 5 évnyi feltöltődés ide vagy oda – ezúttal nem látogatott el annyiszor a kreatív ötletek szaunájába, mint a 7th Symphony megírásának idején. A sötéten bekúszó nyúlfarknyi bevezető (I-III-V Seed of Chaos) után a klipes Cold Blood jön, aminél érződik, hogy itt bizony egy könnyen emészthető slágert akartak összehegeszteni a csellisták. Alapvetően nincs ezzel gond, hiszen korábban is voltak ilyen számaik, a kiszámíthatóság és az izzadságszag azonban visszavesz a nóta élvezeti értékéből. Már itt kiütköznek a hangzás hiányosságai: főként a dob tűnik erőtlennek (pedig Mikko Sirén nem az a seprűvel simogatós fajta), de az egész produkcióból hiányzik a dög – mintha a hangszerek nem töltenék ki teljesen a rendelkezésükre álló teret.

A Cold Bloodhoz hasonló a Slow Burn is, amiből egy nap még szintén klip lehet, de azért ijedtségre nincs ok: az Apocalyptica nem ment át popslágereket gyártó bérmuzsikusok tömörülésébe. A címadó kapásból 7 perc felett kalimpál, és van benne egy terjedelmes, pilinckázós, afféle „manók táncát” idéző instrumentális betét, ami fel is dobja a dalt. Kell egy ballada is (figyelem, újabb klipveszély!), amit ugyancsak megkapunk a Hole in My Soul képében; és rendben van ez a nóta is, de mégsincs benne az a húzás, az a mélység, az a képfestő képesség, mint a 7th Symphony remek alkotásaiban. Az egyértelműen keménynek szánt House of Chains-ben sem dörrenek meg igazán a torzított csellók, az élesnek szánt dob kiállások inkább csak puffognak, és a dal dallamvilága is csak közepes. Magyarán szólva: alig van olyan nóta, amelynél azt érzem, hogy „hú, ezt most annyira meghallgatnám újra”.

Ilyen az instrumentális Riot Lights, amiben végre tényleg villantanak a finnek, ráadásul a morzejel szerű effekt és az elektronikus alap is különlegessé teszik ezt a tételt. De ilyen a szomorkás, folkos hatású Sea Song is, amiben Perez különösen szép dallamokat énekel. Lehet, ha nem ismerném a Shadowmaker közvetlen elődjét, jobban tudnék lelkesedni ezért a lemezért, mert hát a zenészek fantasztikus képességeihez ezúttal sem férhet kétség, és az is elvitathatatlan, hogy még mindig egyedi, amit csinálnak, de egy kicsit mégis a megfáradás jeleit vélem felfedezni. Lehet, hogy ezúttal az árnyékban tapogatództak a világhírű finn csellósok?

Európa és Lengyelország egyik legnépszerűbb, leginkább innovatív world music zenekara, a Warsaw Village Band legutóbb két éve lépett fel Magyarországon. Akkor a Sziget fesztivál vendége volt, április 24-én pedig az A38 Hajóra érkezik egy pörgős, forró hangulatú klubkoncertre – előttük a Meszecsinka szolgáltatja a talpalávalót.

Az 1998-ban alapított Warsaw Village Band a lehető legtökéletesebben testesíti meg a modern világzene szellemiségét: úgy táplálkozik a közép-európai szláv népzenei hagyományból, hogy mindvégig hiteles maradt, de képes volt úgy megújítani azt, hogy nem vált giccsessé. Az együttes a lengyel folktradíciókat az elsők között ötvözte nagyvárosi elemekkel, elektronikus alapokkal, szkreccsel, "urban" stílusokkal; és hála a tagok zenei intelligenciájának és társadalmi elkötelezettségének, a csapat mindig egyedülállóan kísérletező maradt. Ennek köszönhető, hogy szinte az első lemez óta az európai world music élvonalában jegyzik őket: 2004-ben BBC Radio 3 World Music Award (a műfaj egyik legkomolyabb elismerése), Songlines- és Grammy-jelölések, illetve még számtalan más elismerés díszeleg a büszkeségfalukon.

A Meszecsinka etnopop, azaz világzenei és népzenei, valamint könnyűzenei vizeken egyaránt hajózó formációját a hazai szcéna két jól ismert szereplője, Oláh Annamari (ének) és Biljarszki Emil (zongora, gitár) alapította 2009-ben. Nevük Holdacskát jelent, és egy bolgár népdalból jött. A Meszecsinka hét nyelven énekel (magyar, cigány, bolgár, spanyol, finn, angol, arab), két országból jön (Magyarország, Bulgária) és Csodaországba tart. Az elmúlt hat évben a banda bejárta Európát és Amerikát, nemzetközi sikerük német kiadáshoz vezetett – a hamburgi Hiperbole Records adta ki és terjeszti első albumukat az egész világon. Az együttes 2013-ban Amerikába repült és 13 koncertet adtak az USA és Kanada különböző koncerthelyein, majd hamarosan következtek újabb meghívások: Németország, Ausztria, Horvátország, Szlovénia, Szlovákia, Csehország , Lengyelország és Bulgária után a Meszecsinka nemrég Moszkvában is fellépett. Második nagylemezük tavaly jelent meg.

Bátran állítható, hogy megint adtunk valamit a világnak. Az InFusion Trio ugyanis a földkerekség első looper zenekara: élőben rögzítik az alapokat, majd arra pakolják rá az újabb rétegeket. Most egy árnyalatnyival könnyebb dolguk volt, ugyanis a stúdióban kellett varázsolniuk a pedálokon és a vonókon, hogy elkészítsék első albumukat.

A felállásuk sem hétköznapi, hiszen Simkó-Várnagy Mihály elektromos csellón és basszusgitáron, Farkas Izsák ugyancsak elektronikus hegedűn, míg Weisz Nándor – totál meglepő módon – elektromos dobokon nyomul. Utóbbi felel az énekért is, de a csapat további kivesézésétől most eltekintenék; aki bővebben kíváncsi a háttérre, az olvassa el a velük készített interjúnkat. A debütáló anyagnak a találó Loop Me Up címet adták, és rajta van minden, amitől kaján vigyorgásra szaladnak az arcizmok.

Annak ellenére – vagy éppen azért? -, hogy klasszikus képzettségű csókákról beszélünk, nem az egyéni villantásokról szól a produkció, hanem a dalokról, és arról, hogy alárendelik a tudásukat a közös alkotásnak. Ráadásul kellően zakkantak is, így attól sem riadnak vissza, hogy bátran járkáljanak a stílusok között, vagy éppen bolondozzanak. Az InFusion Trio univerzumában nincs olyan, hogy lehetetlen, vagy hogy „ez nem fér bele”. Jó érzékkel nyúlnak a népdalokhoz is, olyannyira, hogy a Csitári hegyek alatt, a My Little „Kece” Girl és a Dunáról fúj a szél egyenesen kiugrik a lemezről a hallgató ölébe. Ugyanis nem szimplán elhúzzák a nótákat, hanem tényleg teljesen új értelmezést adnak nekik. Ha például nem tudnám, hogy Izsák hegedűn tolja, simán elhinném, hogy egy torzított gitárból csikarja ki a hangokat. Szinte látom magam előtt, amint Slash módjára térdel egy hatalmas színpad közepén, és úgy tépi a húrokat.

A népdalokon túl még sokfelé elkalandoznak: vannak funkys darabok (Insanity, Ne kapitulálj), itt-ott a drum’n’bass sem áll távol tőlük, de keleti hatásokat is előszeretettel építenek be a számaikba, és akadnak lebegősebb, borultabb pillanatok (InSoundOut), ahogy magyar nyelvű szerzemények is (Érzem már, Ne kapitulálj). Teljesen rendben van a cucc debütálásnak, mégis azt mondom, hogy aki igazán szeretné elcsípni az InFusion Trio lényegét, annak élőben kell meglesnie a bandát. Ott jön ugyanis elő, hogy pontosan miként működik ez a zenekar, hogyan építik fel a nótákat egyik rögzített hangmintáról a másikra; plusz sok feldolgozást is játszanak, ami mindig megkönnyíti az azonosulást (és még ezekbe is van képük akár klasszikus betéteket, akár filmzene részleteket belecsempészni). A másik, ami még nem 100%-os, az Weisz Nándor hangja: egy karakteresebb tónus rendesen megdobná a dalokat.

Nagyon drukkolok az InFusion Trionak, mert tényleg teljesen egyedi, amit művelnek, és szerintem nincs ember, akinek például a Finale vezérmotívumára ne indulna be a csárdásokon és Zenebutikon szocializálódott lába. Ebben a hármasban simán benne van az, hogy külföldön is megismerjék a nevüket, és még több új benyomással felvértezve egy még merészebb, még kísérletezőbb, még izgalmasabb második anyagot tegyenek le az asztalra.

Hajrá, InFusion Trio!

Azért csak majdnem, mert itt kalózkodásról szó sincs - maximum a szíveket rabolják el eme XVII. századi történet szereplői. Aki kíváncsi egy Hollandiában felejtett dögös vörös és matróznak álló kedvese romantikus sztorijára, annak érdemes behúznia a The Gentle Storm debütáló lemezét.

A költői ellentmondást tükröző zenekarnév tulajdonképpen egy projekt, amelyet az 50-es évei közepén járó progresszív rock legenda, Aryen Lucassen, illetve a hollandusok egyszerre legtündéribb és legbevalóbb angyalkája, Anneke van Giersbergen alkot. A zenei részekért a gitáros/basszeros Lucassen, míg a szövegekért és az énekért van Giersbergen hölgyemény felelt. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a csapatban még olyan kaliberű muzsikusok zörögnek, mint a dobos Ed Warby (ex-Gorefest), a billentyűs Joost van den Broek (ex-After Forever) vagy mint a basszusgitáros Johan van Statum (Stream of Passion), akkor holland léptékkel mérve itt egy valódi supergrouphoz van szerencsénk. A nevek nagyságához pedig méltó maga a produkció is.

Különösebb mögöttes megfejtést a The Diary című albumon nem kell keresni: a XVII. századi Hollandia aranykorába nyerhetünk bepillantást, méghozzá két szerelmes levelezésén keresztül. Az ország kereskedelmi és hajózási nagyhatalommá nőtte ki magát, így aztán a történet főhőse is megpattan a németalföldről, és két éves „csónakázásra” indul távoli tájak felé. Szerelmetes mátkáját azonban otthon hagyja, így köztük az egyetlen kapcsolat – wifi és skype hiányában – az egymásnak írt leveleik lehetnek. Ez a levelezés adja a lemez alapkoncepcióját, ami nem csupán puszta fikció, ugyanis 1666 és 1668 között a tengerész Joseph Warwijck valóban kiterjedt levelezést folytatott az Indiába vezető hajóútja alatt feleségével, Susanne Vermeerrel. Sajnos a történet vége nem happy end: a megannyi megpróbáltatás után hazatérő férjet asszonya halálhíre, illetve két esztendős gyermekük fogadja. Mivel azokban az időkben a levelezés sem volt éppen zökkenőmentes, a család feje egyik hírről sem értesült korábban…

A sosemvolt fapapucsomban fogadnék arra, hogy Hollandiában óriási népszerűségnek örvend majd a produkció, de semleges füllel hallgatva is grandiózus alkotás, amely egyenesen üvölt egy színházi interpretációért. Hiszen monumentális a hangszerelés, helyenként komolyzenére hajazó betétekkel és kórusokkal, kellő drámával (The Moment), romantikával és jó értelemben vett teátrális felhangokkal. Aryen Lucassen alaposan kitett magáért komponistaként, az egészet pedig megkoronázza Anneke káprázatos hangja és dallamvilága. Már csak néhány látványos díszlet, szereplők és egy tánckar kell a tökéletes előadáshoz, ami után garantált lenne a viharos taps és az álló ováció.

Az anyag másik különlegessége, hogy a hagyományosabb, rockos/szimfonikus (storm) verzió mellett megkapjuk a dalokat visszafogott, akusztikus (gentle) formában is. Itt aztán még inkább kijönnek a kürt, a nagybőgő, a mandolin, a vonósok, sőt, a cimbalom szépségei is (főként igaz ez a címével is sokatmondó Shores of India tételben). Dalokra felesleges is lebontani az albumot, hiszen a történet összefüggően hallgatva, egyvégtében állja meg a helyét. Mindenképpen érdemes még szólni a gyönyörű borítóról, illetve arról, hogy a formáció koncertezik is a The Diary szerzeményeivel.

Kíváncsi vagyok, hogy Hollandia határain túl mennyire lesz népszerű a The Gentle Storm, és hogy vajon valaha lesz-e belőle színházi produkció. Utóbbira már csak a csodálatos Anneke miatt is szívesen beneveznék.

Ő a lány a szomszédból. Akiből simán kinézed, hogy a saját, kézzel készített darabjait árulja egy kilós ruhavásáron, vagy hogy egy cigifüstben úszó konyhai vitában szenvedélyesen emeli fel a hangját a segélyprogramok visszásságai miatt. És mindeközben igazi művész. Ő Nneka, aki Afrika szívéből elhozta Budapestre a szeretettől és komoly gondolatoktól csillogó dalait. GALÉRIÁVAL!

Sena, Nneka – Budapest, Akvárium Klub – 2015. április 16.

Az a szép a Facebookos események világában, hogy boldog-boldogtalan rányom az „ott leszek” gombra, aztán ehhez képest Sena felvezető koncertje alatt még félház sem volt (és később sem volt rogyásig tömve a NagyHall). Az Irie Maffia énekesnőjét azonban egyáltalán nem zavarta a visszafogott érdeklődés, ő ugyanis zenésztársaival együtt úgy döntött, hogy ma este jól fogják érezni magukat, és ennek generátoraként muzsikáltak egy zamatosat. Komolyan, szeretnék gitárhúr vagy dobverő lenni a próbatermükben: tuti, hogy még ők is ragyognak az örömtől. A látogatószámon túl az sem tette veszettül pörgővé a bulit, hogy mind a hatan ültek a színpadon, így aztán jelentős akciókra nem volt kilátás. Ráadásul – ahogy Sena is mondta – a koncert első felében inkább az elmélkedősebb, befelé fordulóbb dalok kerültek sorra, ahol a visszhangosított gitár és a trombita, illetve a kellő pimaszsággal használt billentyűs hangszínek szépen ágyaztak meg az énekesnő semmivel sem összetéveszthető hangjának. Azért a levonulás előttre maradt néhány lendületesebb nóta, melyek lábdobogásra ingerlő ritmusai Havannától Accráig megállnák a helyüket.

Minden bizonnyal ez alól Nigéria sem lenne kivétel: az az ország, ahonnan Nneka származik. És hogy nála mennyire csak a zene számít, annak tökéletes megnyilvánulása volt ez a koncert. Hiszen minden felhajtás nélkül, egyszerűen csak besétáltak a zenészek, és bő másfél órán keresztül széles vigyorok közepette mutatták meg, hogy minden egyes hangjegy a vérükben van.

A középen elhelyezkedő Nneka már komolyabb volt, de csak annyira, amennyire egy gondoskodó nővér a szívén viseli a kishúga (itt a közönség) sorsát: már az elején biztosított minket arról, hogy csak az itt és a most számít – no meg a szeretet. Mondhatnánk erre, hogy borzasztó nagy klisé, azonban ennek a lánynak a hangja olyan elhivatottságot és ősi összekapcsolódást hordoz, hogy nála ez az egész teljesen új értelmet nyer. Nála ez nem buta klisék puffogtatása, se Oravecz Nóra, se Coelho nem akar lenni, egyszerűen csak arról énekel, amit lát, amit Afrikában tapasztal. És mivel előszeretettel jótékonykodik, valószínűsíthető, hogy nem épp vidám dolgokkal szembesül…

Mégis tud hinni, bízni, elsősorban az emberekben és a szeretetben, és ahogy a koncert végén énekelte: mindegy a helyszín, mindegy, hogy templom vagy mecset, higgy bármiben, háborúnak, előítéleteknek és megkülönböztetésnek ott nincs helye. De ha kell, ébresztőt fúj a saját szülőföldjének is, ahogy tette ezt az Africans-ban, és egy sor erejéig ezzel az üzenettel az Akvárium táncolóit is megszólította. A lemezein hallható dalok nála amúgy is csupán laza keretek, a koncertek pedig a játszótér, ahol ezek a keretek el is tűnnek. Sok volt az improvizáció, a már-már gospeles imádságokat idéző rész; akár úgy is, hogy teljesen minimál hangerőn játszottak a kísérői. Éppen ezeknél a részeknél fájt a leginkább, hogy kicsit piaci volt a hangulat: a nézőtéren többen ilyenkor döntöttek úgy, hogy harsányan mesélnek a napjukról, vagy ekkor érdeklődtek afelől, hogy hány sört hozzanak a társaságnak az aranyáron mérő bárpulttól.

Ezért, illetve az emelkedett dalszövegek miatt Nneka talán még maradandóbb élményt okozhatott volna egy kisebb, intimebb légkörű klubban; bár amikor a végén elővette a Heartbeat – My Love, My Love kettőst, amik eltávolodtak a topogós reggae alapoktól, a hangulat is forróbb lett. Az akcentusa zabálnivaló volt, és bár nem konferált sokat, nem érződött a kapcsolattartás hiánya. Mert hagyta, hogy a dalai meséljenek, egyszer-egyszer egy férfi vendégénekessel, meg egy totálisan laza dobossal, aki úgy játszott, hogy szinte lehetetlenség volt nem őt figyelni.

Nneka nem az az előadó, aki kibontja a ház oldalát, úgy, hogy még a csillárról is lógnak az emberek. Egy szolid, intelligens egyéniség, aki érzékeny a társadalmi, szociális és földrajzi problémákra, és határozott nőként énekli meg ezeket. A világnak szüksége van az ilyen művészekre, hiszen a zene ereje tényleg képes arra, hogy ébresztőt fújjon. És mindez az ő tolmácsolásában különösen igaz.

Fotók: Horváth Kata