Naná, az lenne a tökéletes, ha mindig a komfortzónán belül maradhatnánk, és soha semmi nem változna. A nőnk örökké tangát hordana, a pasinknak sosem ritkulna meg a haja, az Irie Maffia meg mindig ugyanolyan zenét játszana. Csak hát ők pont nem így tesznek az új lemezükön, és bár egyáltalán nem szorulnak rá, én most megvédem őket.
Kijár a tisztelet a 10 esztendős zenekarnak, hiszen az ünnepi évfordulóhoz kapcsolódóan igazán bátor lépésre szánták el magukat. A szimplán csak 10 címet kapott legfrissebb lemezük ugyanis merészen szakít a korábbi IM hagyományokkal, és ha szigorúan nézzük, talán a Johnny No Walker az egyetlen dal, amely a hagyományosnak tekinthető reggae stílusjegyeket viseli magán. Emiatt a kommentekben kapott is a formáció hideget és meleget, csak úgy repkedtek a „kérem vissza a régi Irie-t!” és a „hova tűnt az igazi Irie?” típusú rajongói bejegyzések. Persze akinek volt már kedvenc zenekara, és nehezen fogadta el, ha azok továbbléptek az addig képviselt stílusból, az megértheti az elégedetlen hangokat. Ugyanakkor a másik serpenyőben ott van a művészi önkifejezés tökéletesen érthető vágya, ahogy az is, hogy a 10 egész egyszerűen egy kiváló album.
Igen, tényleg nem egy tipikus Irie Maffia album – távolról sem -, de minden kétséget kizáróan ez az erénye; ráadásul a 10. születésnapját ünneplő csapatnak hadd legyen már meg az a szabadsága, hogy valami újba kezd. És mindezt mennyire jól teszik!
A nyitó Easy As One Two Three – ami a Sziget 2015 hivatalos himnusza is – már az első hangoktól magába foglalja az „itt valami nagyon jó következik” ígéretét, és Sena a kezdő pár sorral rögtön meg is adja, hogy mi az üzenetük. Ez valóban egy himnusz, ami azonban nem egy bugyuta dallamra vagy óvodás mondókákra emlékeztető frázisokra épít, hanem tényleg emelkedett. Ha valami süt a 2015-ös Irie Maffiából az pont a magabiztosság: a legjobb nóta, a Here Come the Girls, amellett, hogy egy hamisítatlan party-induló Sena lehengerlő hangjával, valósággal önkéntelenül is arra sarkall, hogy kihúzd magad és felemeld a fejed – és hogy közben ragyogjon az ábrázatod.
Igen, jóval több az elektronika ezen a lemezen, de ettől még mindegyik MC megkapja a maga dalát. Így kerül a középpontba Kemon a Grenada című nótában, Busa a Hé te! füstösen settenkedő soraiban; a másik csúcspont, a kiválóan eltalált szánsájn-hangulatú Be the One pedig leginkább Columbo perceit hozza el. Közben persze vannak kooperációk is – ilyen például a Vissza a jövőbe! idézettel indító Supersonic vagy az ugyancsak elektronikára épülő, klipes Jump Up -, és hát Sena ezúttal is varázslatos (halld pl. Elephant Bones), de nála az lenne a meglepő, ha nem az lenne. A Whistle and Walk is modernkedik egy sort a mostanában már kötelező elemnek számító hajókürtszerű effekttel; az albumot pedig egy régi ismerős, a Tisztelet zárja, amiben óriási Kemon magyar rapjét hallani, és hát a szöveget is rendesen odatették Busával.
Remek lemezt készített az Irie Maffia, amelynek egyetlen gyengébb pillanata sincs, viszont az tény, hogy a befogadása igényel némi nyitottságot. De hát nem pont erről szól alapvetően ez a zenekar?
Boldog 10. születésnapot, Irie Maffia!
Kommentek