Ő a lány a szomszédból. Akiből simán kinézed, hogy a saját, kézzel készített darabjait árulja egy kilós ruhavásáron, vagy hogy egy cigifüstben úszó konyhai vitában szenvedélyesen emeli fel a hangját a segélyprogramok visszásságai miatt. És mindeközben igazi művész. Ő Nneka, aki Afrika szívéből elhozta Budapestre a szeretettől és komoly gondolatoktól csillogó dalait. GALÉRIÁVAL!

Sena, Nneka – Budapest, Akvárium Klub – 2015. április 16.

Az a szép a Facebookos események világában, hogy boldog-boldogtalan rányom az „ott leszek” gombra, aztán ehhez képest Sena felvezető koncertje alatt még félház sem volt (és később sem volt rogyásig tömve a NagyHall). Az Irie Maffia énekesnőjét azonban egyáltalán nem zavarta a visszafogott érdeklődés, ő ugyanis zenésztársaival együtt úgy döntött, hogy ma este jól fogják érezni magukat, és ennek generátoraként muzsikáltak egy zamatosat. Komolyan, szeretnék gitárhúr vagy dobverő lenni a próbatermükben: tuti, hogy még ők is ragyognak az örömtől. A látogatószámon túl az sem tette veszettül pörgővé a bulit, hogy mind a hatan ültek a színpadon, így aztán jelentős akciókra nem volt kilátás. Ráadásul – ahogy Sena is mondta – a koncert első felében inkább az elmélkedősebb, befelé fordulóbb dalok kerültek sorra, ahol a visszhangosított gitár és a trombita, illetve a kellő pimaszsággal használt billentyűs hangszínek szépen ágyaztak meg az énekesnő semmivel sem összetéveszthető hangjának. Azért a levonulás előttre maradt néhány lendületesebb nóta, melyek lábdobogásra ingerlő ritmusai Havannától Accráig megállnák a helyüket.

Minden bizonnyal ez alól Nigéria sem lenne kivétel: az az ország, ahonnan Nneka származik. És hogy nála mennyire csak a zene számít, annak tökéletes megnyilvánulása volt ez a koncert. Hiszen minden felhajtás nélkül, egyszerűen csak besétáltak a zenészek, és bő másfél órán keresztül széles vigyorok közepette mutatták meg, hogy minden egyes hangjegy a vérükben van.

A középen elhelyezkedő Nneka már komolyabb volt, de csak annyira, amennyire egy gondoskodó nővér a szívén viseli a kishúga (itt a közönség) sorsát: már az elején biztosított minket arról, hogy csak az itt és a most számít – no meg a szeretet. Mondhatnánk erre, hogy borzasztó nagy klisé, azonban ennek a lánynak a hangja olyan elhivatottságot és ősi összekapcsolódást hordoz, hogy nála ez az egész teljesen új értelmet nyer. Nála ez nem buta klisék puffogtatása, se Oravecz Nóra, se Coelho nem akar lenni, egyszerűen csak arról énekel, amit lát, amit Afrikában tapasztal. És mivel előszeretettel jótékonykodik, valószínűsíthető, hogy nem épp vidám dolgokkal szembesül…

Mégis tud hinni, bízni, elsősorban az emberekben és a szeretetben, és ahogy a koncert végén énekelte: mindegy a helyszín, mindegy, hogy templom vagy mecset, higgy bármiben, háborúnak, előítéleteknek és megkülönböztetésnek ott nincs helye. De ha kell, ébresztőt fúj a saját szülőföldjének is, ahogy tette ezt az Africans-ban, és egy sor erejéig ezzel az üzenettel az Akvárium táncolóit is megszólította. A lemezein hallható dalok nála amúgy is csupán laza keretek, a koncertek pedig a játszótér, ahol ezek a keretek el is tűnnek. Sok volt az improvizáció, a már-már gospeles imádságokat idéző rész; akár úgy is, hogy teljesen minimál hangerőn játszottak a kísérői. Éppen ezeknél a részeknél fájt a leginkább, hogy kicsit piaci volt a hangulat: a nézőtéren többen ilyenkor döntöttek úgy, hogy harsányan mesélnek a napjukról, vagy ekkor érdeklődtek afelől, hogy hány sört hozzanak a társaságnak az aranyáron mérő bárpulttól.

Ezért, illetve az emelkedett dalszövegek miatt Nneka talán még maradandóbb élményt okozhatott volna egy kisebb, intimebb légkörű klubban; bár amikor a végén elővette a Heartbeat – My Love, My Love kettőst, amik eltávolodtak a topogós reggae alapoktól, a hangulat is forróbb lett. Az akcentusa zabálnivaló volt, és bár nem konferált sokat, nem érződött a kapcsolattartás hiánya. Mert hagyta, hogy a dalai meséljenek, egyszer-egyszer egy férfi vendégénekessel, meg egy totálisan laza dobossal, aki úgy játszott, hogy szinte lehetetlenség volt nem őt figyelni.

Nneka nem az az előadó, aki kibontja a ház oldalát, úgy, hogy még a csillárról is lógnak az emberek. Egy szolid, intelligens egyéniség, aki érzékeny a társadalmi, szociális és földrajzi problémákra, és határozott nőként énekli meg ezeket. A világnak szüksége van az ilyen művészekre, hiszen a zene ereje tényleg képes arra, hogy ébresztőt fújjon. És mindez az ő tolmácsolásában különösen igaz.

Fotók: Horváth Kata