Minden adott volt ahhoz, hogy Yves Saint Laurent-ról remek film szülessen. Mégis csalódva jöttünk ki a moziból.
Yves Saint Laurent-nak nem csak a ruhakölteményei izgalmasak, de az élete is az volt, kezdve onnan, hogy alig húsz évesen a Dior-ház elismert tervezője volt, folytatva a női divatot forradalmasító ötleteivel, egészen excentrikus és szomorú magánéletéig. Ezt onnan tudom, hogy utánaolvastam, és ahogy egyre mélyebbre jutottam az internet bugyraiba, úgy bukkantam újabb és újabb érdekes történetekre.
Milyen kár, hogy az apropója mindennek egy film volt, amely történetesen pont ezt az életet akarta bemutatni. Az Yves Saint Laurent készítői azonban mintha nem is jutottak volna tovább a Wikipédia vonatkozó szócikkének dán verziójánál: minden epizód felvillan, kicsit, kis időre, aztán tovább is suhanunk, mintha ott se lettünk volna. Az életrajzi film persze nem könnyű műfaj, de alkottak már benne maradandót – igaz, ott általában nem az volt az egyetlen truváj, hogy a főhős egykori szerelme és üzlettársa, Pierre Bergé emlékezik vissza, kapcsolatukkal mintegy keretet adva a történetnek.
Jalil Lespert rendezőnek és forgatókönyvíró-társainak azonban csak ennyire tellett, innentől pedig nehéz lenne menteni a menthetőt. Pedig a főszereplő, Pierre Niney játékával elégedettek lehetünk, gyönyörűek a ruhák (bár olyan sokat nem látunk az eredeti kreációkból), kellemesek a képek, a zene, minden egyéb.
Csak valahogy hiányzik az a dráma. Nem jön át az az egyszerre teremtő és önpusztító erő, amely megújította a női divatot és felemésztette alkotóját. Nem érezzük azt a viharos szerelmet sem, amely Yves Saint-Laurent-t és Bergét összekötötte.
Mindezek nélkül egyszerű dokumentumfilmszerűség marad a film, ami igazán könnyen nagyon jó is lehetett volna.
Okos szülő ilyenkor vagy alkalmazza azokat a technikákat, amelyeket Tina Pyne Bryson és Daniel Siegel: 
Tagadhatatlanul az elmúlt évtizedek egyik legnagyobb, sokakat befolyásoló és úttörő bandája a Blondie, akik közel 40 éves pályafutást tudhatnak a hátuk mögött. Az elnyűhetetlen formáció szeptember 9-én a Budapest Sportarénában ad koncertet.
A zenekart a dalszerző és örök lázadó Debbie Harry,a gitáros és zenei agytröszt Chris Stein,az erőműnek is nevezett dobos Clem Burke, valamint a banda új tagjai: Leigh Foxx, a gitáros Tommy Kessler és a billentyűs Matt Katz-Bohen alkotják.
Az elmúlt évek gasztró-sikerei mellett sajnos sok olyan étteremről is lehetett hallani, amely a betérő vendégeinek minőségi magyar gasztronómiát ígért, ám az ár-érték arány botrányos volt. Nagy Pál Attila és Elekes Ferenc, a Fesztivál Szövetség elnöke éppen ezen esetek miatt jutott arra az elhatározásra, hogy létrehoz egy olyan éttermet, ahol korrekt árakon kóstolhatjuk meg a magyar gasztronómia klasszikusait, e mellett pedig a grillen sült finomságok szerelmesei is otthonra találhatnak. 
Az étterem alsó részén egy hatalmas látványgrill fogadja a betévedőket, akik a grill szomszédságában található hűtőpultból kiválaszthatják, milyen húst, vagy más finomságot szeretnének enni, a séf pedig máris a forró szén fölé teszi azt. A kínálatban természetesen többféle hús is szerepel, így a szárnyasoktól kezdve a sertésen át a különféle összeállításokig és fűszerezésig bőven van kínálat.
A mai nappal berobbant a Transformers-sorozat eddigi legszórakoztatóbb filmje, A kihalás kora (12) a magyar mozikba. Michael Bay most sem hazudtolta meg önmagát (és az előző részeket), a film gerincét ezúttal is a gigászi robotok csatározása adja. Bár az autobotok ezúttal tűzokádó dinókon lovagolva gyepálják az álcákat, de viccessé és élvezhetővé az új színészi gárda tette a Transformerst. (SPOILER!)
A csodásan csilli-villi robotok mellett természetesen csak szép színészek lehettek, az egyensúly megőrzése érdekében. Michael Bay erre olyannyira figyelt, hogy Nicola Peltz rúzsa még az utolsó percekben, koszos, véres homloka ellenére is tökéletes volt, sőt a fiúja rúzsa sem hagyott kivetni valót maga után. Kettejük csodás párosának hála, még a minden második jelenetben feltűnő Victoria's Secret reklámot is képesek voltunk megemészteni. A tündöklő Rómeót és Júliát szerencsére Mark Wahlberg és Stanley Tucci könnyedén a háttérbe szorította, így végre nem ostoba tinikről szólt a film.
John Scalzi Vének háborúja-sorozatának ismét egy remek darabja került a magyar könyvesboltok polcaira. A lázadás hangjai pont olyan regény, ami miatt az emberek Scalzi-rajongók lesznek: humoros, lendületes, izgalmas, vagyis rendkívül szórakoztató.
Be kell valljam, a Zoé története - a sorozat előző része - engem nem nyert meg magának. Lassú volt és lányos, mintha egy ifjúsági regényt olvastam volna a rosszabbik fajtából. Éppen ezért csak remélni mertem, hogy A lázadás hangjaiban Scalzi visszatalál az első kötet hangvételéhez és ritmusához. Mindannyiunk szerencséjére így lett. Hasonlóan a Vének háborújához most is gyakran előfordult olvasás közben, hogy nem csupán elmosolyodtam, de hirtelen kibuggyant belőlem a nevetés is, egyes párbeszédek ugyanis kifejezetten stand-up comedy jellegűre sikeredtek.
Szerda este a Calcutta Trió fellépésével indul útjára a Zenés állatkerti esték koncertsorozat. Kilenc héten át szerda esténként változatos zenei programok várják az érdeklődőket. A nyitó előadáson a hagyományos indiai zenét játszó együttes vendégeként fellép Sandhyadipa Kar világhírű indiai táncművésznő is.
A Calcutta Trió szerda esti koncertjével indul útjára a Zenés állatkerti esték idei évadja. Az 1976-ban életre hívott, autentikus indiai zenét játszó trió muzsikája olyan magával ragadó élményt nyújt, amelyet különben csak komoly indiai zeneművészektől várhatna a közönség. A szitáron játszó Kozma András a méltán híres Ravi Shankartól tanult, mi több, Európában egyedül ő mondhatja magát a világhírű szitárművész tanítványának. A hagyományos indiai páros ütőhangszeren, tablán játszó Szalai Péter ugyancsak a hangszer legnagyobb hírű mesterének, Alla Rakhának a tanítványa. A tanpurát Molnár András szólaltatja meg.
Forradalmian új, magyar világszabadalom első hazai bajnokságán vehetsz részt a legismertebb nyári zenei fesztiválokon. A Teqball a lábteniszt és az asztaliteniszt ötvöző zseniális találmány, amelynek különlegessége, hogy egy ívelt asztalon játsszák. 
Teqballozás közben az asztal ívének köszönhetően a labda mindig a játékos felé pattan, így az könnyen lekezelhető és megjátszható. A játék visszaadja a labdarúgás élményét is, így a VB láz hevében bizonyára nagy sikert arat majd a fesztiválozók közt is. Létrehozásával az ötletgazdák és a fejlesztők célja egyértelműen az volt, hogy a világ legnépszerűbb sportágának, a labdarúgásnak egy új formáját tegyék elérhetővé minden sportolásra alkalmas helyszínen. “A Teqballt azok számára alkottuk meg, akik szeretik a labdarúgást, a versengést és a szórakozást” – mondják a fejlesztők.
Aki fiúkkal is, lányokkal is találkozik nevelői munkája során, az pontosan tudja, milyen különbségek mutatkoznak meg a két nem között már egészen kicsi korban is. Éppen ezért a pszichológus szerző - maga is kétgyermekes apa - öt életszakaszra bontja a lányok fejlődését, melyből az első mindjárt a születés pillanatával kezdődik. A biztonság megtapasztalása, a társas interakciók alapjai jellemzik az első életszakaszt, melyet a második, a felfedezés tanulása követ 2-5 éves kor között. A harmadik szakasz az azonos nemű barátságok ideje, a negyedik az önmagához vezető út megtalálása, az ötödik pedig a felnőttkorra való végső felkészülés.
Hobo fáradhatatlan. Az ember persze lát blues zenészeket 80 évesen is játszani, John Mayall járt épp nemrég nálunk, de az már önmagában lenyűgöző, hogy valaki 70 év felé közeledve évi több mint 100 előadást vállal be, folyamatosan alkot, színházban játszik, lemezt ad ki, és folyamatosan új terveken töri a fejét.
"Néhány nagyon közismert Ady-verset, amelyeket a múltban színészóriások sokszor előadtak, ki akartam hagyni, köztük A muszáj Herkulest, de az előadás rendezője, Vidnyánszky Attila úgy látta, ez akár rólam is szólhatna, hiszen egész életemben ki vagyok téve alantas támadásoknak, másrészt viszont az ezeknél sokkal nagyobb szeretet is mindig megtalált" – fogalmazott egy interjúban. 
Június 30-án debütál az HBO-n a csatorna legújabb saját gyártású sorozata, A hátrahagyottak. A Tom Perrotta regénye alapján készült film forgatókönyvét a Lost Emmy-díjas írója, Damon Lindelof, és maga a könyv szerzője jegyzik. A történet a népesség 2%-ának magyarázatok nélküli eltűnésével kezdődik.
Egy szabadtéri színházi előadásnak mindig megvan a maga varázsa, így a tegnapi Hamlet alatt is magával ragadó élmény volt végignézni, ahogy lassan lemegy a nap, hogy a drámai kifejletet már a csillagos ég alatt kísérhessük figyelemmel. Az ilyen élményeknek éppen az egyszerűségükben és természetességükben rejlik a nagyszerűségük, akárcsak magának az előadásnak is. A Shakespeare legendás Globe színházának eredeti formájában újjáépített, ma is működő változatában dolgozó művészek merész vállalkozásra szánták el magukat: két év folyamatos utazással bejárják a világot, hogy minden egyes országban megmutathassák, ők mit is gondolnak a tragikus sorsú dán királyfi történetéről. Előadásuk pedig igazán méltó a legendás színpadhoz, ahonnan elindultak: egyszerű de kreatív, hagyományos de nem régies darab, ami magával ragadó hangulatával seperc alatt elfeledteti a nézővel, hogy csupán a képzeletében jár éppen a Globe-ban.
Míg a kis gárda és kevés díszlet a társulat számára könnyebbség, addig láthatóan nehézséget jelentett a helyszínnek, hogy ne vesszen el ez a kevés ember a jóval nagyobb színpadon. Szerencsére a kulcsfontosságú hangosítás tökéletesen működött, akárcsak a kétoldalt elhelyezett magyar feliratok, és a három képernyős kivetítés is sokszor segítséget nyújtott a közelikkel, de tagadhatatlan, hogy kissé idiótán néztek ki, ahogy a darab felett függtek. Ahogy a színpad kétoldalát alkotó, hatalmas fekete paravánok is elnyomi látszottak az apró téren játszó színészeket, de ezek legalább beleolvadtak az éjszakába, ahogy besötétedett. Ám ettől a cselekménytől jóval nagyobb színpadtól és elemektől végig ott lebegett az ember fejében, hogy olyan, mintha mi lennénk a király s királynő, akik trónukra ültetve figyelik a poros vándorok előadását - önmagukról. És, ahogy már említettem, ez a folyton ott lebegő analógia egyáltalán nem tett rosszat az élménynek. Majd a végső, szinte pajtabuliba forduló "szellemtáncoltatás" - az elhalálozott főszereplők ugyanis a korábban másvilágra távozott Ophelia hívására egyenként táncba mentek, majd mindenki bekapcsolódott a túlvilági örömzenélésbe/táncolásba - ennél izgalmasabb finálét nem is adhatott volna egy jól ismert, de mégis mindig újat mondó remekműnek.
A „Valencia Holdja” elnevezésű életműdíjjal méltatták a rendkívüli homok-animációiról ismert Cakó Ferencet a Cinema Jove filmfesztivál pénteki megnyitóján Valenciában.
A Fővárosi Állat- és Növénykert új Ausztrál ösvénnyel, Pampakifutóval és ugyancsak új helyre költözött Lepkeházzal várja a nyári vendégsereget. Így aki kenguruk vagy lepkék között szeretne sétálni, annak irány az Állatkert!
Az egykori állatsimogató átköltözött az április 29-én megnyílt Holnemvolt Park területére, így egykori helyén az Állatkert vezetése az ausztrál élővilágot bemutató zónát bővítette. Az új létesítmény az Ausztrál ösvény nevet kapta, s különlegessége, hogy a látogatók akár be is mehetnek a kenguruk és az emuk közé. A kifutóban egy viszonylag kisebb termetű kengurufajjal, az úgynevezett vörösnyakú, vagy másik nevén Bennett-kenguruval ismerkedhet a nagyközönség. Összesen 14 felnőtt állat került be az új kifutóba, ám sokuknak kölyke is van, s a zsebibabák többsége mostanra már több időt tölt az erszényen kívül. Az emuk természetesen mind fiatal, növendék állatok, a felnőtt madarakat ugyanis problémás lenne összeengedni a nagyközönséggel. Az Ausztrál ösvényhez kapcsolódóan új madárröpdék is épültek. Ezekben a jellegzetes hangú kokabura, más néven kacagójancsi, a zöldszárnyú galamb és az ausztrál kontyos galamb képviseli Ausztrália és a környező szigetek madárvilágát. Ugyanebben a röpdében seregélyeket és feketerigókat is láthat a közönség: ezek ugyan eredetileg nem őshonosak Ausztráliában, de betelepített fajokként ma már ők is nagy számban előfordulnak arrafelé. Ugyancsak az ausztrál ösvényen át közelíthető meg a hangyászsünök, az erszényesnyestek és a kovarik már korábban átadott bemutatóhelye, illetve a madármentő állomás is.
Az igényes, egyedi hangzásvilág, remek zenei alapok, és kivételes vokális adottságok: így lehet a legrövidebben jellemezni Rebecca Fergusont, aki már eddig is olyan slágereket adott a világnak, mint a 
(vagy ahogy a sajótanyag szólt) kalandregénybe oltott fantasy. Ehhez mi még talán hozzátennénk azt is, hogy bár elgondolkodtató, mély műről van szó, mégis stílusában szerintünk sokkal közelebb áll az ifjúsági irodalomhoz, mint a felnőtt regényekhez. Ez azonban nem von le az értékéből. 
Na persze ez csak akkor igaz, ha Miyazaki valóban nem folytatja tovább, amiben, miután már nem egy alkalommal jelentette be visszavonulását, most sem lehetünk biztosak. Annyi biztos azonban, hogy a Szél támad nagyon is búcsúfilm-jellegű alkotás, így tökéletes lenne a Miyazaki-életmű lezárására. A korábbiaktól eltérően mindenféle mágikus szerzettől mentes, kosztümös életrajzi film egy, a II. világháborúban valóban használatos Zero repülőgépek megtervezéséért felelős mérnök, Jiro Horikosi életútját dolgozza fel. Jiro egész életét a repülés ábrándjának szentelte, ami gyerekkorában, a feudális rendszerű Japánban majdhogynem lehetetlen álomnak látszott, felnőve mégis elérte célját, még ha gyönyörű találmányát borzalmas célokra is használták fel. Ám a film, s így Miyazaki azt mondja, az ember (művész) csak annyit tehet, hogy a körülményektől függetlenül munkálkodik az álma eléréséért és nem adja fel akkor sem, ha körülötte minden rosszra fordul, vagy ha mások pusztításra használják a művét. Ahogy a címként és mottóként használt "Szél támad!... Élni, próbáljunk meg újra!" Paul Valéry-idézet is sugallja, ha olyan vihar jön, amit nem tudunk megállítani, akkor a túléléshez össze kell húznunk magunkat. Hogy ezzel egyetértünk-e vagy sem, az egy dolog, de mindenképpen elgondolkoztató üzenet.
Nem véletlen tehát, hogy a repüléssel egyébként is gyakran foglalkozó Miyazaki ezt az analógiát használta fel a művészettel kapcsolatos nézeteinek átadásához, mint ahogy a Jiro álmaiban felbukkanó Caproni figurája is a mester szócsöveként is értelmezhető. Néha már kissé eltúlzott, emlékkönyvbe illő bölcseleteivel ugyanúgy szól Jirohoz, mint a nézőhöz. Saját példáján keresztül bíztatja a fiatal tervezőt, csodálatos utakra kalauzolva álombéli fantázia-repülőgépek fedélzetén, mintha csak azt mondaná "Nézd mennyi csodát adhatsz a világnak, de ha a lehetséges rossz miatt meghátrálsz, akkor ezektől is megfosztod őket!". Mintha a Chihiro szellemországban vagy A vándorló palota egy-egy ilyen szörtyögő-püffögő-cserregő mese-repülőgép lenne, ami hatalmas tömegeket tesz boldoggá azzal, hogy a habos felhők közé emeli őket. És nem állítom, hogy a Szél támad egyenértékű lenne a Zeroval, de annyiban mégis, hogy elődeinél jóval komolyabb, felnőttesebb nyelven szól a nézőjéhez, egy olyan rendező hangján, aki büszkén tekint vissza élete művére, annak minden hibájával és lemondásával együtt.