A londoni Shakespeare's Globe színház két éves turnéra indult a bárd egyik legnagyobb darabjával, a Hamlettel. A Budapesti Nyári Fesztivál jóvoltából a hazai közönség is belekóstolhatott az örökérvényű tragédia újszerű, ám mégis hagyományos, utazó változatába.

Egy szabadtéri színházi előadásnak mindig megvan a maga varázsa, így a tegnapi Hamlet alatt is magával ragadó élmény volt végignézni, ahogy lassan lemegy a nap, hogy a drámai kifejletet már a csillagos ég alatt kísérhessük figyelemmel. Az ilyen élményeknek éppen az egyszerűségükben és természetességükben rejlik a nagyszerűségük, akárcsak magának az előadásnak is. A Shakespeare legendás Globe színházának eredeti formájában újjáépített, ma is működő változatában dolgozó művészek merész vállalkozásra szánták el magukat: két év folyamatos utazással bejárják a világot, hogy minden egyes országban megmutathassák, ők mit is gondolnak a tragikus sorsú dán királyfi történetéről. Előadásuk pedig igazán méltó a legendás színpadhoz, ahonnan elindultak: egyszerű de kreatív, hagyományos de nem régies darab, ami magával ragadó hangulatával seperc alatt elfeledteti a nézővel, hogy csupán a képzeletében jár éppen a Globe-ban.

Egy ilyen hosszútávú, megerőltető vándorlás természetesen nehezen lenne kivitelezhető hatalmas színészgárdával, így csupán egy tucatnyian játsszák el a szerepeket, így aki egyik este még Ophelia volt az másnap éppen Horatio lesz, vagy fordítva. Csupán Hamlet hatalmas szövegű szerepét játszák hagyományos, kétszereposztásos verzióban, így a Margitszigeti Szabatéri Színpadon a nigériai Ladi Emeruwa alakítását csodálhattuk meg, míg a társulat többi tagja majdhogynem végig színpadon volt, cserélődő szerepeik valamelyikében. Arról nem is beszélve, hogy a zenei aláfestésről is ők maguk gondoskodtak - azért az nem mindennapi látvány, amkor Gertrude királyné, szövege végeztével leül a sarokba mandolinozni, Ophelia meg "szabadidejében" hegedűn játszik. Ugyanilyen takarékos és kreatív megoldásokkal éltek a díszletet és a jelmezeket illetően, egy-egy ruhadarabbal jelezve, melyik színész éppen kinek a szerepében van, míg a színpadot előlünk, nézők elől is gyakran eltakaró vörös függöny remek takarásként szolgált a számukra, és a színház-érzetet is tovább erősítette. Erre a színház-a-színházban érzetre a Hamletnél, magából a darabból kifolyólag, természetesen van magyarázat, de így, hogy konkrétan a Hamlet-beli vándorszínészekhez hasonló életre szerződött társulat játékát nézzük, méginkább erős volt az áthallás. A díszlet alapját is utazóládák, látszólag a sufniban talált deszkák, kötelek alkották, mintha tényleg csak annyi eszközzel utaznának, ami éppen felfér egy szekérre, majd előadás után állnának is azonnal tovább. És ez nem is lehet túl messze az igazságtól.

Színészi alakítások terén nehéz lenne kiemelni bárkit is, mindenkinek megvoltak a jobb és rosszabb pillanatai, a címszereplő Emeruwa például kevésbé volt hihető Hamlet törékenyebb pillanataiban, ám fel-felbukkanó ereje és határozottsága sugárzó volt, ahogy szinte érezhető a kegyetlensége. Phoebe Fildes Ophelia-ja talán túlzottan is szürkén indult, ám a megőrülési jelenetre kifejezetten szívbemarkoló karakterré érett. Miranda Foster Gertrude-ként kissé hisztérikusra, csapongóra sikerült, ám minden más szerepében (mint például a vándortársulat színésznője) remekelt, az új-zélandi Rawiri Paratene pedig eléggé szokatlanul, leginkább őrült tudós-szerűen ábrázolta Poloniust, amivel semmi gond nem volt, csak kicsit nehéz volt hová tenni. Ahogy a nemzetiségekben és rasszokban, úgy a nemekben is majdnem totális átjárással történt a szereposztás, így eshetett Horatio szerepe a gyönyörű Amanda Wilkinre, aki az est legkiegyensúlyozottabb alakítását szállította, az általánosnál sokkal érdekesebbé, emberibbé és fontosabbá emelve a hű barát és egyetlen túlélő figuráját.

Míg a kis gárda és kevés díszlet a társulat számára könnyebbség, addig láthatóan nehézséget jelentett a helyszínnek, hogy ne vesszen el ez a kevés ember a jóval nagyobb színpadon. Szerencsére a kulcsfontosságú hangosítás tökéletesen működött, akárcsak a kétoldalt elhelyezett magyar feliratok, és a három képernyős kivetítés is sokszor segítséget nyújtott a közelikkel, de tagadhatatlan, hogy kissé idiótán néztek ki, ahogy a darab felett függtek. Ahogy a színpad kétoldalát alkotó, hatalmas fekete paravánok is elnyomi látszottak az apró téren játszó színészeket, de ezek legalább beleolvadtak az éjszakába, ahogy besötétedett. Ám ettől a cselekménytől jóval nagyobb színpadtól és elemektől végig ott lebegett az ember fejében, hogy olyan, mintha mi lennénk a király s királynő, akik trónukra ültetve figyelik a poros vándorok előadását - önmagukról. És, ahogy már említettem, ez a folyton ott lebegő analógia egyáltalán nem tett rosszat az élménynek. Majd a végső, szinte pajtabuliba forduló "szellemtáncoltatás" - az elhalálozott főszereplők ugyanis a korábban másvilágra távozott Ophelia hívására egyenként táncba mentek, majd mindenki bekapcsolódott a túlvilági örömzenélésbe/táncolásba - ennél izgalmasabb finálét nem is adhatott volna egy jól ismert, de mégis mindig újat mondó remekműnek.

Egy olyan Hamlettel lehettek gazdagabbak a tegnapi előadás nézői, amihez, ha Shakespeare ma is élne, majdnem biztosan elismerően hümmögne - maximum a női színészek "elterjedésén" akadhatna fent kissé.