Hayao Miyazaki, a japán animáció nagymestere visszavonulása előtti utolsó filmje, a Szél támad (12) mesebeli világok és szellemek helyett egy repülőgépmérnök életét dolgozza fel, önéletrajzi elemektől sem mentesen. Miyazaki gyönyörű képei mögött a művészetről, a hivatástudatról és úgy egészében az életről való hitvallása dereng fel, ahogy a rendező elköszön a pályájától.

Na persze ez csak akkor igaz, ha Miyazaki valóban nem folytatja tovább, amiben, miután már nem egy alkalommal jelentette be visszavonulását, most sem lehetünk biztosak. Annyi biztos azonban, hogy a Szél támad nagyon is búcsúfilm-jellegű alkotás, így tökéletes lenne a Miyazaki-életmű lezárására. A korábbiaktól eltérően mindenféle mágikus szerzettől mentes, kosztümös életrajzi film egy, a II. világháborúban valóban használatos Zero repülőgépek megtervezéséért felelős mérnök, Jiro Horikosi életútját dolgozza fel. Jiro egész életét a repülés ábrándjának szentelte, ami gyerekkorában, a feudális rendszerű Japánban majdhogynem lehetetlen álomnak látszott, felnőve mégis elérte célját, még ha gyönyörű találmányát borzalmas célokra is használták fel. Ám a film, s így Miyazaki azt mondja, az ember (művész) csak annyit tehet, hogy a körülményektől függetlenül munkálkodik az álma eléréséért és nem adja fel akkor sem, ha körülötte minden rosszra fordul, vagy ha mások pusztításra használják a művét. Ahogy a címként és mottóként használt "Szél támad!... Élni, próbáljunk meg újra!" Paul Valéry-idézet is sugallja, ha olyan vihar jön, amit nem tudunk megállítani, akkor a túléléshez össze kell húznunk magunkat. Hogy ezzel egyetértünk-e vagy sem, az egy dolog, de mindenképpen elgondolkoztató üzenet.

Jiro már kisfiúként repülésről álmodozik, ám tudja, mivel rövidlátó, sosem lehet pilóta. De ez sem veti vissza a lelkesedését, visszatérő álmainak főszereplője Caproni, a kor híres olasz repülőgéptervezője nyomán ő is beleveti magát a tanulásba, hogy mérnökként kerülhessen a szárnyak közelébe. Kitartása és tehetsége ki is fizetődik, az egyetemen keresztül egyenes út vezet az egyik legnevesebb repülőgépgyár, a Mitsubishi tervezőasztalához, de az élet nem bánik vele kesztyűs kézzel - ahogy Japán lakosságának nagyobb részével sem. A rohamtempójú kényszeriparosítás mellett meg kell küzdeniük a 1923-as nagy földrengéssel, a gazdasági válság miatti nélkülözéssel, a TBC-járvánnyal is. De Jiro minden katasztrófa ellenére határozott marad, még a nagy szerelem megismerése is időleges figyelemeltereléssel jár csupán. A hosszú évek óta a fellegekben járó fiú élete megbízását kapja, amikor a II. világháború közeledtével olyan vadászrepülőgép megtervezésének feladatát osztják rá, amely képes vetekedni a németek gépeivel. Jiro minden erejével beleveti magát a gyönyörű masina megtervezésébe, miközben jól tudja, találmánya rengeteg emberéletet fog követelni, és a tervrajzok tengerében még a szerelmét, Naokót is egyre inkább elveszti.

Első, sőt sokadik hallásra is furcsa lehet ez a fajta hozzáállás, főleg, hogy a nyugati kultúrkörben főhősként a "mindennel szembeszálló bátor harcos" az általános példa, Jiro álmodozó, a körülményekre fittyet hányó mérnöke pedig minden, csak nem harcos. Ettől függetlenül cseppet sem gyáva, mint az akár a földrengésnél, akár a munkájáért való kiállásban, akár a németországi útjuk során kiderül, egyszerűen máshogy gondolkozik az életről, mint ahogy azt megszoktuk. Lehet, hogy nem az tűnik a legpozitívabb cselekedetnek, hogy a háborúra oda sem figyelve kergeti álmát tudva, hogy ha eléri, azzal gyilkos eszközt ad a döntéshozók kezébe, de azt sem téveszthetjük szem elől, hogy, ismerve a háborúk működését, ha ő nemet mondott volna a megbízásra azonnal találnak helyette olyat, aki boldogan vállalja. Arról nem is beszélve, hogy a japán kultúra alapköveként egy személy csak akkor érezheti magát sikeresnek, ha a közösségéért, a népéért tett szolgálata sikeres. Jiro így a saját személyes álmának megvalósításával nemcsak teljesítette ezt a kötelességét, de túl is szárnyalta az elvárásokat, történelmi eredményeket elérve. Hogy közben éppen háború folyt, az csak szerencsétlen véletlen. Ugyanígy a személyes kapcsolatai is eltörpülnek a felhők közé vágyás mellett, de ezzel senkinek semmi problémája nincs. Beteg szerelme is inkább nézi, ahogy tervrajzokon dolgozik, minthogy a szanatóriumban próbáljon meggyógyulni, Jiro pedig semmi kievtni valót nem talál ebben, még ha ez a lány halálához is vezet. És ezzel is lehet ellenkezni, teljesen jogosan, ám ha elfogadjuk azt, hogy az alkotó a műveiben él tovább, akkor ez azzal is jár, hogy a beléjük fektetett idő és munka a hús-vér életnél előbbre való. És Miyazaki nagyon is úgy tűnik, hogy ebben hisz - vagy legalábbis reménykedik.

Nem véletlen tehát, hogy a repüléssel egyébként is gyakran foglalkozó Miyazaki ezt az analógiát használta fel a művészettel kapcsolatos nézeteinek átadásához, mint ahogy a Jiro álmaiban felbukkanó Caproni figurája is a mester szócsöveként is értelmezhető. Néha már kissé eltúlzott, emlékkönyvbe illő bölcseleteivel ugyanúgy szól Jirohoz, mint a nézőhöz. Saját példáján keresztül bíztatja a fiatal tervezőt, csodálatos utakra kalauzolva álombéli fantázia-repülőgépek fedélzetén, mintha csak azt mondaná "Nézd mennyi csodát adhatsz a világnak, de ha a lehetséges rossz miatt meghátrálsz, akkor ezektől is megfosztod őket!". Mintha a Chihiro szellemországban vagy A vándorló palota egy-egy ilyen szörtyögő-püffögő-cserregő mese-repülőgép lenne, ami hatalmas tömegeket tesz boldoggá azzal, hogy a habos felhők közé emeli őket. És nem állítom, hogy a Szél támad egyenértékű lenne a Zeroval, de annyiban mégis, hogy elődeinél jóval komolyabb, felnőttesebb nyelven szól a nézőjéhez, egy olyan rendező hangján, aki büszkén tekint vissza élete művére, annak minden hibájával és lemondásával együtt.

Aztán ha Miyazakai megint csak megvezetett minket a leköszönésével, akkor persze ezt is újra kell gondolni, de a Szél támad mindenképpen egy új (és talán utolsó) gyöngyszeme az animáció egyik nagy alkotójának repertoárjában, ami, még ha nem is olyan fényes, mint sok előző, azért szépen csillog.