Biztosan mindenkinek volt már olyan érzése, hogy a gyerek másképp reagált valamire, mint ahogy számított rá, vagy épp nem is reagált. Vagy amikor az úristennek se akar megérteni/megcsinálni valamit, hisztizik, dacos lesz, csakazértse.

Okos szülő ilyenkor vagy alkalmazza azokat a technikákat, amelyeket Tina Pyne Bryson és Daniel Siegel: A gyermeki elme - Agyfejlődés, konfliktusok, támogató szülői stratégiák című könyve javasol, mert már olvasta, vagy pedig tanácstalanul áll, és azon gondolkodik, mi segíthetne neki megérteni és nevelhetővé tenni a büdös kölköt.

No, ők azok, akiknek ajánljuk ezt a könyvet, mert láthatóan nem ismerik a gyermeki agy működését, pedig nem kell agykutatónak lenni, épp elég csak az alapvető dolgokkal tisztába jönni, és néhány konfliktuskezelő technikát elsajátítani. Megéri, mert a gyerekünkből hirtelen kezelhető és érthető emberi lény lesz, és jéééé, mi magunk is nyugodtabbak, magabiztosabbak leszünk, ami sok veszekedéssel és hisztivel töltött percet spórol meg nekünk.

A legtöbb szülő persze nem bíbelődik könyvekkel, hanem ordítani kezd, netán lekever egy pofont a gyereknek, a lelke mélyén persze sejtve, hogy ezzel semmit nem oldott meg (maximum elodázta, kicsit súlyosbította is a gondot). A megértés nehéz ügy, idő- és energiaigényes, és a szülőknek ebből a kettőből van a legkevesebb. Mégis, érdemes egy pár órát fordítani erre a könyvre, mert utána minden sokkal könnyebb lesz.

Mondok egy példát. Ötéves fiam nem volt hajlandó fürdeni, több alkalommal is úgy kellett nagy hiszti közepette bevontatni a fürdőkádba, pedig pár héttel korábban még imádott lubickolni. Álltam fölötte, és nem értettem, magyaráztam neki, ő pedig sírt, és dacosan csak annyit kiabált, hogy „Nem akarok fürdeni!”. Egy gondolattól vezérelve, hirtelen leültem mellé a fürdőszoba padlójára, és ezzel a fejünk kábé egy vonalba került.

– No, most mondd el nekem, mi a baj a fürdéssel.

– De hát már mondtam! - válaszolta dacosan. (Nem mondta, de ez most nem jelenthetett akadályt.)

– Oké, ismételd el, mert hátha így jobban megértem – kértem.

És szépen el is mondta, meg is értettem, meg is beszéltük, utána csodák-csodája minden rendbe jött, azóta nincs baj sosem a fürdéssel.

A gyerekek ugyanis utálják, ha felülről, egy méterrel magasabbról hangosan osztja nekik az észt a szülő, eleve megalázó, lekezelő pozíció ez, és egyáltalán nem tekinti partnernek a gyereket, akinek az agya dacos, érzelmi üzemmódba vált, (jobb agyfélteke lép működésbe) lehetetlenné téve a további kommunikációt. Abban a pillanatban azonban, ahogy egy szintre került velünk fizikailag, hirtelen a racionálisabb rész kerekedett felül, ami azt jelenti, hogy a másik (a bal) agyfélteke kezdett el dolgozni.

Ha csak a két agyfélteke közti „munkamegosztással” tisztában vagyunk, máris rengeteg bosszúságot spórolhatunk meg, ráadásul a későbbi években a gyerek tanulmányaiban is sokkal többet tudunk neki segíteni.

A kötet számos ilyen technikát ismertet, megoldási javaslatokat ad, miközben végigvezet minket a gyermeki elme működésén – egészen emészthetően tudományos stílusban. Ne ijedjünk meg a szakkifejezésektől, mindent el fognak magyarázni, és a fejezetek végén minden össze fog állni érthető egésszé.

Sok szülő fog a homlokára csapni a kötet olvastán, hogy „ezt eddig miért nem tudtam” és hogy „miért nem mondta el ezt eddig senki”. Nos, igen, baromi sokat tudunk arról (néha többet, mint a gyerekorvos, legalábbis van egy ilyen érzésem), hogy mit kell tenni, ha a gyermekünk lázas, ha folyik az orra, ha köhög, bárányhimlője van vagy sérve. Ám rendkívül kevés tudásunk van a legfontosabbról: az agy fejlődéséről, felépítéséről, működéséről.

Itt az idő, pótoljuk a hiányosságokat, én nagyon sokat tanultam belőle, az egyik leghasznosabb könyvnek bizonyult a gyerekneveléshez.

Tina Pyne Bryson és Daniel Siegel: A gyermeki elme - Agyfejlődés, konfliktusok, támogató szülői stratégiák című könyve az Ursus Libris kiadó gondozásában jelent meg. 

Jásper Ferenc