Marcus Mumford biztosan nem, habár a Mumford & Sons idei albuma hangulati síkon párhuzamba állítható Chris Martinék legutóbbi alkotásával. És még egy összevetésben biztosan van hasonlóság a két hanghordozó között: mindkettő eszméletlenül jó.

Akár még arra is kínálkozott volna valami halvány esély, hogy míg a Coldplay a Trónok harca musical összerakásán munkálkodott, addig a Mumfordos fiúk lábujjhegyen beosontak a próbatermükbe, és megpattintották onnan az új dalaik kottáit. Ez azonban csak puszta képzelgés, hiszen a Mumfordos fiúk nem szorulnak rá erre, meg aztán leginkább csak az érzésvilág közös, zeneileg mást nyújt a két csapat. A Mumford & Sons ezúttal magához képest is.

Az itthon is hihetetlen népszerűségnek örvendő négyes harmadszor zárta magára a stúdió ajtaját, és úgy érezhették, hogy ezúttal jött el az ideje a váltásnak. Nem észbontóan, nem radikálisan, éppen csak annyira, hogy frissen tartsák a produkciót, és hogy senki se süthesse rájuk, hogy ugyanazt a lemezt jelentetik meg újra és újra, csak más cím alatt. Sok zenekar van, akiknél egyáltalán nem bánjuk, hogy ragaszkodnak a már ismert és bevált receptúrához, de dicsérendő az is, ha új, addig még ismeretlen vizekre kalandoznak el. Pláne, ha mindezt úgy teszik, hogy közben minőségi hallgatnivalóval csiklandozzák meg a CD-jükre beruházók – vagy letöltők – hallójáratait. Márpedig a Mumford & Sons továbbra sem felejtett el remek dalokat írni.

Ez tényleg egy állati jó album, és nem csak azért, mert énekelnek rajta farkasokról (Wolf), kígyókról (Snake Eyes) és mindenféle szörnyekről (Monster, Broad-Shouldered Beasts), hanem mert végig erős nótákkal van tele a Wilder Mind. Igen, más, mint az elődei: a folkos elemek háttérbe szorultak, az akusztikus hangszereket jórészt felváltották elektromos társaik, sőt, itt-ott még néhány elektronikus alap is beúszik; de hát egy művészt azzal vádolni, hogy miért nem maradt amúgy suszter módra a kaptafánál, teljességgel értelmetlen. Főleg úgy, hogy a végeredmény ennyire meggyőző.

Amiben a Coldplay nagyon nagy, abban a Mumford & Sons is tündököl: úgy tudnak finomak, érzelmesek és tünékenyen melankolikusak lenni, hogy közben nem nyálasak – pedig a kettő között felettébb vékony a választóvonal. A Wilder Mind igazi nyári album, ami ugyanúgy szólhat egy nyaralásra robogó autóban, mint egy vízparti reggeli mellett, vagy egy olyan estén, amikor a nyitott ablakok hűsítő fuvallata közepette végigdőlünk az ágyon. A borító is tökéletes lenyomata ennek az atmoszférának, ugyanis ha ránézünk a színes városkép előtti magányos padra, majd utána meghallgatjuk az albumot, a kettő megbonthatatlan egységgé olvad össze.

A Wilder Mind nem az a lemez, amit a slágerek uralnak, nincs rajta olyan szám, ami látványosan kiugró, ami majd elviszi a hátán az egészet, amit nyilvánvalóan a rádióknak írtak. Egyre inkább divatjamúlt lesz a teljes albumok hallgatása, pedig a Mumford & Sons új anyaga csakis elejétől a végéig befogadva éri el a kívánt hatást. Elképzelhető, hogy pár ősrajongónak valamennyire csalódást okoz, ám ettől még minden bizonnyal ott lesz az év legfontosabb és legjobb megjelenései között.

A Parov Stelar Band már több alakalommal lépett fel nálunk, de idén sem kellett csalódnunk bennünk. Az osztrák együttes az idei VOLT Fesztivál pénteki napjának egyik nagyszínpados fellépője volt.

Az elektro swinget játszó csapat rendesen megtáncoltatta a közönséget. A kevésbé ismert számok mellett természetesen az olyan nagyobb slágerek is felcsendültek, mint a Catgroove vagy az All Night. Az 1-1,5 órás koncertet töretlen lendülettel egy masszív rajongótábor ugrálta, táncolta végig, vagyis látszott, hogy bejáratott terepet jelentünk a sógoroknak. A korábbi Sziget Fesztiválos fellépésüket a sátor befogadóképessége limitálta, idén pedig a nézőszámnak az szabhatott határt, hogy sajnos elfogytak a pénteki napijegyek.

Azonban szerencsére szombatra még lehet jegyet vásárolni, így akinek nincs programja estére, elcsíphet egy bejutást garantáló karszalagot. John Newman tavalyi Strand Fesztiválos koncertjét az eső sem tehette tönkre, így az ő fellépése - tekintve az időjárás kegyességét - még jobbnak ígérkezik. Őt Fatboy Slim követi, akinek slágereire már rophattuk a Balaton Soundon, amely alapján az ő fellépését is csak ajánlani tudjuk a táncos lábúaknak. A magyar színeket Ákos képviseli, aki a nagyszínpadot veszi majd birtokába.

Fotók: VOLT Fesztivál - Mudra László

Imaginery Adventures. Mi ugrik be róla? Ha rendszeresen sasoltad jó tíz évvel ezelőtt a hazai zenetévé kínálatát, akkor egy klip, amiben egy rózsaszín öltönyös csóka villantotta meg a mosolyát, egy bájos lányt pedig üvegkockába zártak, miközben a fiúk a bányában zenéltek. Ez volt a Strong Deformity, akik sokkal többre voltak hivatottak, mint amit végül elértek. Most azonban újra mozgolódik valami a tárna mélyén – némi múltidézés mellett erről is kikérdeztük a csapat basszusgitárosát, Tibby K-t.

Kicsit sablonos indítás, de megkerülhetetlen: pontosan mikor és miért állítottátok parkolópályára a Strong Deformity-t? Hivatalosan fel is oszlottatok, vagy csak szüneteltettétek a működést?

- 2006-ban voltak az utolsó koncertjeink, többnyire fesztiválokon. Igazából nem oszlottunk fel, tehát soha nem lett ez kimondva, viszont mindannyian elfáradtunk kissé, és elkezdtünk más dolgok után nézni. Bár több lemezre írtunk alá, szerencsére a kiadó sem erőltette egy újabb album elkészítését, így nem volt ilyenfajta nyomás sem a vállunkon.

Mikor fogalmazódott meg bennetek, hogy újra életre kellene hívnotok a bandát?

- Azért írogattunk dalokat és átküldözgettük egymásnak, sőt, Angliában csináltunk is jó néhány próbát. Szóval végig ott volt valahol a gondolat, hogy a történet nem ért még véget. Aztán úgy alakult, hogy Karesszal (Fekete Károly énekes) belecsöppentünk egy jótékonysági jammelésbe, ahol együtt zenéltünk Sipos Andrissal a Nuke-ból. Akkor Karesszal sokat dumáltunk, és a receptoraim azt jelezték, hogy neki is lenne kedve létrehozni új dolgokat. Közben Andrissal elkezdtünk fájlokat cserélgetni, és egyszer csak kézenfekvővé vált, hogy akkor gyerünk, mindenféle tét nélkül hozzunk össze valamit együtt. Balázs (Bertalan Balázs dobos) eleve képben volt, mivel együtt laktunk Angliában, szóval mi végig zenélgettünk ilyen-olyan formában. Aztán ő dobta fel a S.N.O.T.-os Háni Szabi nevét, aki nagyon régóta zenészcimboránk.

Fotó: Penge Borisz

Az eredeti két gitáros nem vesz részt ebben a reunionban. Mi ennek az oka?

- Muzzo és Berci ugyancsak külföldön élnek, és más dolgokkal vannak elfoglalva. Jóban vagyunk velük, elfogadták a jelenlegi helyzetet, tehát nincs fújkálás vagy ilyesmi.

Túl vagytok egy visszatérő bulin is, ami a képek alapján elég erősre sikeredett. Hogy álltatok hozzá ehhez az estéhez, és milyen utólag visszagondolni rá?

- A GMK-s bál igazából egy titkos koncertnek indult, de végül nem tudtuk megállni és publikussá tettük az eseményt. A koncert napján már nem lehetett jegyet kapni, sokan kint is rekedtek. Borzasztóan örültünk, hogy ilyen sikeres volt a buli, és azt hiszem, indulásnak nem is lehetett volna jobb. Az már más kérdés, hogy idő szűke miatt adósak maradtunk néhány dallal, de ezt be fogjuk pótolni.

Hogy érzitek, megelőztétek a korotokat az utolsó lemezetekkel (Magic Syrup)?

- Többen mondták már ezt, és nagy öröm, ha tényleg így van. Sokak szerint a Magic Syrup tíz évvel később lett volna aktuális. Számunkra nehéz ezt kívülállóként megítélni. Nekünk nagyon aktuálisnak tűnt akkor. Ezek csak dalok, nem kell őket túldimenzionálni, de nagyon jó érzés, ha egy alkotás, amit sok energiával létrehoztál, évek múltán is izgalmas egy csomó ember számára.

Annak az albumnak már a készítését is legendák övezik, hiszen a korabeli hírek szerint nagyon hosszú ideig folytak a felvételek és a keverés, amire az egyik stúdiós szakember meg is jegyezte, hogy „srácok, csak nehogy addig csiszoljátok a gyémántot, míg hamu lesz belőle”. Ez mennyire fedi a valóságot?

- Valóban hosszú ideig készült a lemez, de ennek több oka is volt. A HSB stúdióban kezdtük a felvételeket Hidasi Barnával, saját pénzből, kiadó, illetve szerződés nélkül. Aztán időközben Zsolt és Gergő (Anima Sound System) is beléptek a projektbe, és leszerződtünk az M-TON-nal, akik akkoriban a Warner-t képviselték Magyarországon. Ez magával hozott egy stúdió és hangmérnök váltást, ugyanis ők működtették az ország legjobb stúdióját. Sajnos Barnát bármennyire is szerettük volna, nem tudtuk magunkkal vinni. Plusz Zsoltéknak előbb be kellett fejezni a saját, Aquanistan című lemezüket, és csak utána folytatódtak a munkálatok. Végül a Syrup teljesen máshol ért célba, nem ott, ahová céloztuk. De mindezt pozitív kicsengéssel mondom. Persze azt sem tagadom, hogy a maximalizmusunkkal sokaknak az agyára mentünk, de az eredmény magáért beszél. Amikor már 3 hete bent voltunk a Warner stúdióban, kérdeztük Farkas Laci hangmérnököt, hogy vajon mikor fognak minket innét kirugdalni? Azt mondta: no para, fentről leszóltak, hogy ezt a produkciót másként kezelik…

A lemez húzódala egyértelműen az Imaginery Adventures volt, ami rengeteg helyre eljuttatott titeket – én még egy kereskedelmi tévés szereplésre is emlékszem. Voltak teljesen váratlan, meglepő felkérések?

- Hogy mást ne mondjak, a Brit Music TV is műsorra tűzte. És igen, jól emlékszel, felléptünk az akkori TV2 egyik szombat esti show-jában is. Sokat dilemmáztunk, és igazából azzal a kikötéssel vállaltuk el, hogy élőben adjuk elő a dalt, de végül a szerkesztők nagyon rutinosan túljártak az eszünkön. Kaptunk is hideget-meleget különböző fórumokon. Felkértek minket egy Való Világos szereplésre is, ahol a villalakókat kellett volna felriasztani álmukból egy megahangos zúzdával, de azt már nem vállaltuk el - nem fért bele az elképzeléseinkbe.

A klipje is emlékezetesre sikerült. Honnan jött a videó ötlete és a homokbányás helyszín? Sok olyan levelet kaptatok, amelyben a főszereplő hölgy telefonszámát próbálták meg kicsikarni tőletek?

- A telefonszámot mi próbáltuk megszerezni saját célra, de nem jártunk sikerrel (nevet). A forgatókönyv, amit írtunk, jó pár millióba került volna, így le kellett róla mondanunk. A bányás ötlet pedig a videó rendezőjétől, Oláh Istvántól jött, ő dolgozta ki és filmezte le. 35 fokban forgattuk egész nap, és a végére nagyon le voltunk zúzva. Nagyon szürreális helyszín volt, úgy éreztük, mintha a holdon vagy valami másik bolygón lettünk volna. A méregdrága erősítők kis híján a vastelepen végezték, mivel teletömődtek porral és homokkal.

Amennyire sokaknak bejött a Magic Syrup, legalább annyira sokan ellentmondásosnak ítélték meg. Akik a metal felől ismertek meg titeket, ők a sok elektronikával nem tudtak mit kezdeni, a másik irányból közelítőknek meg a mélyre hangolt, vastag gitárok bizonyultak soknak.

- Az általad említett pop közönséggel, akik a kemény gitároktól fáznak, nem igazán találkoztunk. Azt lehetett érezni, hogy a közönségünk kissé lecserélődött, és páran megjegyezték, hogy popzenekar lettünk. Mi csak azt csináltuk, amit szerettünk, a dalok írásánál nem gondoltunk a majdani hallgatóságra vagy kereskedelmi előnyökre. Ha valaki úgy érzi, hogy nem voltunk túl következetesek, abban lehet némi igaza, de mindig is egy útkereső banda voltunk, és talán a Syrupnál értünk be igazán.  

Valahogy egyébként a mai napig „félnek” itthon a kemény zenét játszó csapatok az elektronikától: ez alól csak ti és kb. a FreshFabrik számítottatok kivételnek. Minek tudható be ez a jelenség?

- Nem könnyű organikusan összeházasítani ezeket a komponenseket, kell hozzá egyfajta ráérzés és persze sok kísérletezés. El tudom képzelni, hogy sokan megpróbálják, de végül feladják. Hozzáteszem, az elmúlt 10 évben fényévekkel messzebbre jár a világ, ami a technikai lehetőségeket illeti. Ma már viszonylag olcsón lehet nagyon jó eszközökhöz jutni, a többi már csak kreativitás kérdése.  

Hogyan tovább: koncertek, lemez? Vagy csupán marad egy hobbi a Strong Deformity, évi 1-2 bulival?

- Nem fektettünk le semmit, de írunk új dalokat, és jelenleg éppen egy háromszámos felvételen melózunk. Amint összeáll egy lemeznyi anyag, nincs kétségem, hogy fel is fogjuk venni. Meglepően sokan kíváncsiak ránk, még olyanok is, akik annak idején még kisiskolások voltak. Ez mindenképpen jó üzemanyagnak bizonyul. Lesz pár koncert is, de főleg egy új lemez a fő cél, mivel nem akarunk kizárólag 'nosztalgia' koncerteket adni.

Milyen stílusra lehet számítani tőletek: viszitek tovább a Magic Syrup vonalát?

- Az eddig elkészült daloknak megint van egy sajátos hangulata, ami egyik eddigi lemezünkre sem hasonlít, de ha mindenképpen be kell lőni egy irányvonalat, akkor valahova a Racket és a Magic Syrup közé helyezhetnénk.

Kerek jubileumhoz érkeztek a legvadabb bakonyi betyárok, és ennek örömére meg is tettek mindent, hogy a Budapest Parkos koncertjük a kitörölhetetlen jelzős szerkezettel ragadjon meg a rajongók kollektív emlékezetében. Egységesen sötét-ezüstös űrruházat, hosszú évek óta nem játszott dalok, extra hosszú program és lélegzetelállító látvány közepette ünnepelte születésnapját Likó Marcell és kompániája. GALÉRIÁVAL!

Vad Fruttik, Esti Kornél – Budapest, Budapest Park – 2015. június 27.

Mivel nincsen szülinap vendégek nélkül, ezért az Esti Kornél legénysége foglalta el elsőnek a színpadot. A három gitárral dolgozó, kollektíven talpig feketébe öltöző csapat számára egyedi élményt jelenthetett ez az este, és ennek nagyon szimpatikus módon többször hangot is adtak. Kellő vehemenciával belakták a rendelkezésükre álló területet, bőszen hálálkodtak a Fruttiknak a lehetőségért, többször is gratuláltak nekik a 10 évhez, és borongós dalaikhoz az időjárás is ideális hátteret teremtett az átvonuló felhőkkel.

Nem éppen megszokott dolog úgy köszönteni egy szülinapost, hogy a levegőbe bömböljük azt, hogy „nem hiszek”, hogy „nekem senkim sincsen” vagy hogy „a testem virul, a lelkem kicsit halott”, de nem volt mit tenni, ha egyszer a Vad Fruttik egy teljes generáció tanácstalanságát és keserűségét képes lézerszikével felnyitni. Viszont ez is csak a torta egyik szelete, merthogy az édes oldalon ott vannak a boldogabb Darabok, és Marcell is kifejezte, hogy reményei szerint senki sem vág eret a koncert alatt; meg aztán az egész este tényleg emelkedett volt, és a konferálások sem az önmarcangolásról, hanem a bulizásról szóltak.

A Vad Fruttik mestere annak, hogy elmesélje, milyen három percben megőrülni, de egyúttal az irodalmat is berántják a zenéjükbe. Nem véletlen, hogy vegyes volt a kilátogató korosztály, és sokak talán csak most ismerkednek meg a zenekarral Marci könyve hatására (jó, Géczi János jegyzi szerzőként, de a főszereplő mégiscsak a frontember) – ráadásul a cikk címében olvasható idézetet is a Bunkerrajzolóból emeltük át. És ha már irodalom: a VF valahol ugyanolyan helyzetben van, mint Karinthy Frigyes a maga korában, ugyanis az írónak örök szívfájdalma volt, hogy csak a humoros írásait ismerték el, a komolyabb műveiről meg alig esett szó. Mind a névválasztás, mind az olyan dalok miatt, mint a Sárga zsiguli vagy az Izabella („Tetszett? Jó, mert most újabb 10 évig nem lesz!”), a zenekar jó darabig nem mosta le magáról a könnyed szórakoztatás bélyegét, aztán a legutóbbi albummal (Darabok) megmutatták, hogy olyan mélység van bennük, hogy ahhoz képest az egykori várpalotai bányák épp csak kis gödröcskék lehetnek.

A „kapott eredmény” abszolút pofánrúgása az, hogy mindkét szélsőérték jól áll az ötösnek, és ezeket az ellenpontokat hitelesen képviselik. Így aztán egyszerre szakadtak szét a dobhártyák a dühös ordítástól, és egyszerre vigyorogtunk jóllakott krokodilként a Boroskóla mókázásán, mikor az énekes a kiválóan ütő Hock Attila dobost is bevonta a vokálozásba egy Korda György – Balázs Klári duett időtartamára. Az meg valódi hab volt a tortán, mikor a rogyásig megtelt nézőteret kettéosztották, és az egyik oldalnak az eredeti szöveget kellett nyomnia, a másik meg mamma-ma-ria-mázhatott. Óriási poén volt!

Pöstiesen szólva, rendesen oda volt téve minden ezen a bulin, hiszen a kihagyhatatlan nóták (Szemben a nappal, Lehetek én is, Goa, stb.) mellett nagyon-nagyon ritkán hallott szerzemények is zörögtek az Éjszakában (Szerelmes dal, Egy napra, Forró nyár – ez utóbbi a Prodigy Smack My Bitch Up alapjára építkezett, a refréneknél némi Beatles behatással). A fények nyugati szuperkoncert színvonalúak voltak, de kitörtek füstoszlopok és hullott a konfetti is; illetve volt három mozgó állvány, melyek a VAD feliratot rajzolták fel a zenészek fölé. Marcell félelmetesen jó és kifejező hanggal rendelkezik alapjáraton is, de ha lehet, ezen a koncerten még zseniálisabban teljesített, és ebben a jó hangzás is erőteljesen támogatta.

Ami pedig az egésznek még földközelebbi, hús-vér érzetet ad, az az, hogy nincsenek náluk talpcsontig tetovált tagok, se méteres raszták, se semmilyen trendi külsőség, hanem csak öt teljesen hétköznapi fazon (a billentyűs Gyuszkó egyenesen Fűzfő-gyártelepről), akik minden percét élvezték ennek a koncertnek, amit bizonyít, hogy még a mindig visszafogott Kerekes Gergő gitáros is kivette a részét a tapsoltatásból. A végén valamennyien kijöttek a kifutóra, és megfürödtek abban a jogosan dörgő ovációban, amely kijár egy ilyen egyedi, párját ritkító ünnepeltnek.

Boldog születésnapot, Vad Fruttik!

Fotók: Demjén Zoltán

Épp csak megjelent az Irie Maffia jubileumi, 10 címre keresztelt albuma, azonban Sena és a srácok nem ülhetnek a babérokon, ugyanis minden eddiginél komolyabb feladatok várnak rájuk a következő hetekben és hónapokban. Ezekről, illetve a vitákat kiváltott friss anyagról kérdeztük ki az Akvárium teraszán a felettébb barátságos és közlékeny MC-t, Kemont, illetve a billentyűs Horváth Gáspárt, aka Jumo Daddy-t.

Ahogy néztem a kommenteket, úgy vettem észre, hogy elég sok rajongót megleptetek az új lemezzel. Egyes vélemények szerint szinte eltűnt az igazi Irie Maffia a dalokból…

Horváth Gáspár: A kommentek jó csatornát jelentenek, hiszen leszűrhetjük így a visszajelzéseket, viszont nem mindig a teljes igazságot tükrözik. Úgy gondolom, hogy az új album az elmúlt 10 évünket öleli fel: vannak rajta reggae számok, hiszen innen indult az egész, és aztán a pop/rockon keresztül eljutottunk a modern, elektronikus dolgokig. Az volt a tudatos koncepciónk, hogy egy összegző lemezt adjunk ki a kezünk közül. Lehet, hogy túl progresszív lett, de ez volt a célunk.

Szinte süt az anyagról a bátorság, az önbizalom, az, hogy nagyon tudtátok, mit akartok csinálni.

Kemon: Van egy jellegzetes Irie Maffia stílus, olyan összetevők, amiket más zenekarokban nem találsz meg. Nagyon egyben van az egész produkció, képben vagyunk egymás dolgaival is. A lényeg, hogy előrefele tekintünk. Szerintem nagyjából egy év múlva minden rajongó rájön arra, hogy nem is olyan furcsa a 10, és hogy az alma ezúttal sem esett messze a fájától.

H.G: Igaza van ebben Kemonnak, ugyanis az Irie összes lemeze a megjelenéstől számított 1-2 éven belül ért be, még a legközelebbi rajongóknál is.

Fotó: Boom Produkció

Leültetek előzetesen megbeszélni, hogy merre kanyarodjatok az új lemezzel, vagy inkább magát jelölte ki az ösvény?

Kemon: A 10 önmagáért beszél. Nagyon boldogok vagyunk, hogy elkészülhetett, és nagyon örülünk, hogy eljutottunk idáig. Nem volt akkora tervezés, de bennünk dolgozott az a tudat, hogy ez az album legyen egy „saláta”, amiben összekeverjük az Irie összetevőit. Azt is kitűztük magunk elé, hogy mindenkinek valósuljanak meg az elképzelései, mindenki legyen boldog, de közben valóban Maffiás legyen a végeredmény.

H.G: Tudatosan dolgoztunk, de úgy, hogy megőrizzük a zenekar természetességét. Ezért is van mindegyik énekesnek és MC-nek saját dala a lemezen. Kemonnak a szülőföldjéről szól a Grenada, ami egy karibi hangulatú szerzemény, Senaé a kicsit soulos, blue-os hangulatú Elephant Bones, Columbónak ott van a Be the One, egy hagyományosabb pop/reggae dal, amiben Kemonnal énekelnek együtt; Busának pedig a Hé Te! az igazi világa.

Én ezt maximálisan megértem, de az olyan dalok, mint mondjuk a Here Come the Girls kicsapták a biztosítékot pár fanatikusnál. Téged egyenesen bűnbaknak kiáltottak ki, és azzal vádolnak, hogy EDM bandát akarsz faragni az Irie-ból.

H.G: Ez egy állandó kérdés az Irie Maffia körül. Valószínűleg én vagyok a zenekaron belül a legprogresszívabb személy, de ezt mindig ellensúlyozzák a többiek. 11 nóta közé egyetlen ilyen szerzemény be kell, hogy férjen. Más projektjeimnél már hozzászoktam ahhoz, hogy ahogy én gondolkodom a zenéről, az nem mindenkinek könnyen befogadható, de hosszútávon mégis beigazolódnak az én kísérleteim.

Kemon: A zenekaron belül többen is szeretik ezt a progresszív irányvonalat, tehát ez nem csak Gáspár sajátja.

H.G: Nálunk ezen a téren is egység van, és talán csak kívülről tűnik úgy, hogy ez az én mániám. Amúgy a Here Come the Girls nem egy EDM szám, hanem inkább egy elektronikus dancehall darab. Major Lazer mindig is erőteljes hatásunk volt, de arra is büszkék voltunk, hogy már az ő felbukkanása előtt is nagyon hasonló zenéket hallgattunk. Van egy lelki, zenei, kulturális összhang, és való igaz, hogy a nála alkalmazott hangszerelési megoldások nálunk is felbukkannak.

Ahogy kihallom a szavaitokból, számítottatok arra, hogy nem minden rajongótok lesz elragadtatva a 10-től.

H.G: Nem látok újdonságot a közönség reakciójában, minden ugyanúgy történt, ahogy már korábban is. Amit én még forszíroznék, az a magyar nyelv lenne, csak hát ez nálunk elég nehéz ügy. Most sok minőségi, jó magyar popzene van, és ebből a szempontból mi egy kissé háttérbe szorulunk. Ugyanis mi hitelesen angolul tudunk dalt szerezni, hiszen a négy frontemberből három angolul ír szöveget.

Kemon: Én is megpróbálkoztam a magyar szövegírással, és ebből lett a Tisztelet. Ha akarnánk, szerintem simán el tudnánk vinni teljesen magyar irányba az Irie Maffiát.

H.G: Ez ott is szerepel a tervek között, pláne, mivel azt érzem, hogy emiatt az Irie itthon kicsit elszigeteltebb a szélesebb rétegektől. Ugyanakkor az egyik nagyon erős exportcikke vagyunk Magyarországnak, olyannyira, hogy a New York-i Hungarian Cultural Institute hívott meg minket az Egyesült Államokba, ahol lebonyolíthattunk egy négyállomásos miniturnét. Ott elengedhetetlen, hogy jó kiejtésű, hiteles, értelmes angol szövegeid legyenek, és ezt kevés magyar zenekar tudja magáról elmondani. Emiatt mi egy állandó úttörő szerepbe kényszerülünk. Ez egy globális helyzet, a világ ebbe az irányba megy. A fura, különleges, érdekes világzenék korát éljük, és az Irie is ide tartozik művészi, kulturális szempontból.

Már szóba került a Grenada és a Tisztelet, amelyek Kemon dalai, sőt, utóbbinak a klipjét is a szülőföldjén vettétek fel. Ezekkel a dalokkal a hazád előtt tisztelegsz?

Kemon: Abszolút, semmi másról nincs is szó benne. Meg aztán egyszerre vicces és mókás is, hogy grenadai arcok kiabálják benne azt, hogy tisztelet. De jelentősége van annak, hogy ezt a szót kiabálják. Örültünk a lehetőségnek, hogy otthon forgathattunk, szerepel a videóban az öcsém és az édesanyám is. Ez a tisztelet azoknak is szól, akik benne vannak a klipben. Fontos a mondanivaló, de egyúttal a lazaságot is közvetíteni akartuk. Jól bemutatja a dal és a videó, hogy mi otthon semmit sem veszünk túl komolyan. A lényeg a mosoly. Más helyszín egyébként szóba sem jöhetett. A Velencei-tó vagy a Balaton kicsit másként mutatott volna (mosolyog)…

Ha már távoli tájak: az előbb említettétek Amerikát, ami szintén nagyon friss történet, hiszen csak pár napja érkeztetek haza.

H.G: Egyszerűen elsöprő az egész élmény, nagyon nehéz is lenne röviden összefoglalni. Egészen más kultúra, iszonyatosan gyors világ, eszméletlen nagy az információ mennyiség. Zenészként nagyon meghatározó benyomást gyakorolt rám az, hogy mindenhol értették és szerették a zenekart. Picit furcsa érzés volt visszakerülni a teljesen kezdő állapotba az itthoni ismertségből. Volt 1-2 kisebb klubkoncertünk, ahol a technikai feltételek az Irie indulását idézték fel, aminek volt némi időutazás jellege. Viszont ott volt a brooklyni Northside Festival keretén belül adott bulink, ami egy rendes, nagyszínpados esemény volt, ahol ráadásul még jó időpontban is léphettünk fel. Megjártuk tehát a létra legtetejét és a legalját is. Jó volt látni, hogy a frontembereink színessége, hitelessége az kint előny. Valósággal beilleszkedtünk a kinti társadalomba azzal, hogy egy „vegyes”csapat vagyunk.

Kemon: New York azt is megmutatta nekünk, hogy nemzetközi szinten is teljesen működőképes az Irie Maffia. Őszintén szólva, én meglepődtem bizonyos dolgokon. Megérkeztünk Harlembe, egy nagy hajú, afros csajszi nyomta épp a színpadon, remek hanggal, utána meg mi következtünk, és azért bennünk volt, hogy vajon minket hogyan fogadnak majd. De szerencsére egyből rohantak előre, videóztak a telefonjaikkal, úgyhogy csak néztünk egymásra, hogy „mi történik, ennyire megy itt a csapatnak, ennyire tetszik nekik, amit csinálunk?”. A buli után sokan odajöttek gratulálni, ami újabb lökést adott az előttünk álló feladatokhoz.

H.G: Itthon a közönség és a színpad között van egy energiaáramlás, ami folyamatosan megy oda-vissza, libikókaszerűen hullámzik, és egyre magasabbra tud ívelni. Ez kint nem így történt, ott folyamatosan adni kellett és kifelé sugározni, ami nagyon nehéz, hiszen hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy a hazai bulikon kapjuk a pozitív visszajelzést, ami újabb és újabb lendületet ad az adott koncertnek. Az első kinti fellépésen ez hiányzott, így a következőn még nagyobb energiát próbáltunk beleadni, és ott már sikerült is áttörnünk a falat, és az emberek kimutatták a szimpátiájukat felénk. Az Irie-val a műfajok határait feszegetjük, és Brooklynban, ami a hipszter mozgalom egyik központja, nagy előny, ha valaki valami újszerűt csinál, és azt magas szinten műveli – legyen az bélyeggyűjtés vagy kalapfonás. Ez a nyitottság és tisztelet megtalálható a zenében is.

A következő hónapokban viszont biztos, hogy nem a tengerentúli napokról nosztalgiáztok majd, hiszen szeptember 10-én a Művészetek Palotájában léptek fel egy speciális koncerten (eredetileg június 25. lett volna az időpont, azonban Sena bárányhimlője miatt ezt módosítani kényszerült a zenekar – a szerk.), különleges vendégekkel, egy orgonával és 13 fúvóssal kiegészülve. Utóbbiak miatt Meggyes Ádám trombitás nem sokat unatkozhat.

H.G: Jó, hogy említetted Ádámot, hiszen mindenképpen őt kell kiemelni ennek az estének a kapcsán. A korábbi években ő készítette a szimfonikus átiratokat is, és most is ő az, aki a munkálatokat átfogja. Benne megvan az a képesség, hogy a meglévő Irie dalokat átírja úgy, hogy azok rendesen megszólaljanak egy big band kíséretében is. A meglévő markáns témák megmaradnak, ezekhez jönnek még kiegészítő szólamok, amitől csak még színesebb lesz az összkép. Nagyszabású és megismételhetetlen koncert lesz, amelyen a MüPa orgonája is megszólal Premecz Matyi jóvoltából, aki tulajdonképpen tiszteletbeli tag, hiszen a kezdeti időkben ő helyettesített engem a zenekarban.

A rajongóknak pedig igazi csemege lesz, hogy a Punnany Massif frontemberei is vendégeskednek majd nálatok.

H.G: Egészen pontosan a Akkezdet Phiai és a Punnany néhány tagja lesz fent velünk a színpadon. Az Akkezdet Phiaival van ugye egy közös számunk, a Livin’ It Easy, amihez egy elég jó videoklip is készült – ez nagy kedvence a táborunknak és nekünk is. Amikor tudjuk, és úgy jön ki a lépés, például egy fesztiválon, ezt mindig eljátsszuk a srácokkal. A Punnany-val pedig már több éve téma köztünk, hogy kellene valamit együtt készítenünk, hiszen nagyon hasonló a felfogásunk, kábé egyidős is a két zenekar, és mindketten a hip-hop felől közelítjük meg a zenét. Első körben az ő dalukat (Engedd el!) dolgozzuk fel ezen az estén, és a frontembereik lesznek a sztárvendégeink. Ezzel is tisztelgünk előttük és a teljes munkásságuk előtt. De továbbra sem vetettük el a közös dal ötletét, csak a megfelelő időzítést kell megtalálnunk hozzá.

Kemon: Tuti, hogy előbb-utóbb össze is hozzuk ezt, hiszen hosszú évek óta nagyon jó a viszony a két zenekar között.

Ha már ennyire közelről figyelhettétek a Punnany pályafutását, kíváncsi vagyok a véleményetekre: szerintetek mi a sikerük titka?

H.G: Én sem tudok nagyon mást mondani, mint amit már annyi helyről hallani: a szövegek jelentik náluk azt a bizonyos kulcsot. Nekik sikerült elsőként a hagyományos, alternatív magyar zenék szövegéhez viszonyítva valami mást mutatni. Más nézőpontot képviselnek, ami nagyon pozitív és hiteles egyszerre. Tudnak úgy őszinték és patrióták lenni, hogy ezzel nem bántanak meg senkit, hanem konstruktívak maradnak. Azt gondolom, ez nagyon hiányzott az elmúlt évek magyar közéletéből. Egy nagyon szerethető Magyarországot képzelnek el, és ezt jól öntik szavakba. Ezzel elindítottak egy olyan hullámot, amely most kezd tetőzni: ide futnak be az olyan sikeres popzenekarok, mint a Halott Pénz, a Wellhello, vagy, hogy egy kicsit hazabeszéljek, a Kelemen Kabátban is. Ezek a csapatok jó érzékkel és ízzel ragadják meg a magyar értékeket: a nők szépségét, a gasztronómiát, az italokat – egy pozitív értelemben vett hedonizmus ez. Az alternatív világban én mindig éreztem kritikusságot, pikírtséget, sértettséget, hiúságot. Mindig volt benne egy kis fájdalom, keserűség, ami muszáj, és kell az édeshez, de a Punnany-nak sikerült ezzel leszámolnia, és egy új korszakot indítottak. Továbbá kihozták a hip-hopot a teljesen underground szintről, és ma már nagy népszerűségnek örvend a műfaj nekik köszönhetően.

Ez a nyár arról is emlékezetes lesz számotokra, hogy idén ti szolgáltatjátok a Sziget Fesztivál hivatalos dalát az Easy As One Two Three képében. Ez – főleg külföldön – még több emberrel ismertetheti meg az Irie Maffia nevét, nem?

Kemon: A Sziget évek óta olyan fesztivál, ahová legalább ugyanannyi külföldi arc megy ki, mint magyar ember. Vannak, akik évről évre visszajáró vendégek, mintha egy nyaralót vennének ki újra és újra (mosolyog). Én Londonban sétálva is futottam bele olyan fazonokba, akik Szigetes pulóvert viseltek, és mikor mondtam nekik, hogy én rendszeresen fellépek ott, alig akartak hinni a fülüknek (nevet). A Sziget egyértelműen egy olyan hely, ahol elültetheted a magot, és nem kell messzire menned ahhoz, hogy a külföldieknek is megmutasd a zenédet. Itthonról is elérheted őket. Ebben óriási segítség, hogy az idei Sziget himnusza egy Maffia szám lett. Ez nagy megtiszteltetés a számunkra.

H.G: A Sziget egy óriási sikersztori, ami Európában is egyedülálló, rettenetesen vonzó, és az országnak is egy olyan arculata, ami kifele az egyik legnagyobb reklámerőnk. Valóban nagy megtiszteltetés, és egyúttal hatalmas lehetőség is. Ezzel a dallal túl tudtunk jutni a saját aktív közönségünkön, ami miatt az egész nóta egy olyan hangszerelést igényelt, ami egyszerre Irie-s, vagyis jellemez minket, de közben jellemzi a Szigetet is, és ugyanakkor szíven tudja találni azokat is, akik nem a rajongóink. Ez szakmailag egy igen jelentős feladat és kihívás volt. De azt gondolom, hogy sikeresen megoldottuk ezt a feladványt. A színpadról nézve a hagyományos Irie slágereknél mindig az első sorokban megy a tombolás, hátrafele pedig ez csökken, az Easy As One Two Three-nél viszont az egész közönség egyszerre mozog - igaz, kisebb intenzitással. Nem éget a nóta, hanem átfűt. A Szigetes koncertünk egyébként Robbie Williams előtt lesz a nagyszínpadon, ami a zenekar történetének legkomolyabb bulijának ígérkezik. Ez is egy csúcspont, ahogy a MüPás koncert is, illetve a július 17-i, Budapest Parkos fellépésünk is.

Az interjú létrejöttéért külön köszönet Konczlik Lillának és Bucsai Tímeának!

Romy Schneider (f)elszabadult nevetése, Lugosi Béla szúrós tekintete és Zságer Balázs zenéje: mintha az Isten is egymásnak teremtette volna őket. Csak ennyit tudunk mondani a Žagar Motion Picture Laboratory címmel a Müpában rendezett koncertje után. Kérünk még belőle!

Ahogy a Mona Lisa mosolya vagy Edward Munch Sikolya, úgy a filmtörténet is kitermelt felejthetetlen arcokat: Lugosi Béla és Nosferatu, a Metropolis robotja vagy Alex a Mechanikus narancsból pont ilyen. Néha már nem is emlékszünk a filmekre, néha nem is érezzük sajátunknak a filmet, de az az arc, azt nem tudjuk kitörölni. Ezek az impressziók kapták a főszerepet a Žagar Motion Picture Laboratory címmel a Művészetek Palotájában tartott koncertjén is. A Hey June fesztivál keretében tartott előadáson a zenekar mögötti vásznon robotok lépdeltek, medúzák lebegtek és a filmtörténet sok-sok ilyen kitörölhetetlen arca követte egymást a vásznon.

Láttunk már ilyet, fogunk is még ilyet látni, de tény: a Žagar zenéje tökéletesen illeszkedett a filmkockákhoz. Persze kipróbált akció volt, hiszen éppen azokat a dalokat válogatta össze a koncertre a zenekar, amelyek vagy eleve filmhez íródtak, vagy a hozzájuk készült videoklip is filmes utalásoktól hemzsegett. A Mr. Lugosi, amelyhez Kemuri készített montázst is ilyen volt, és ebben a szellemben telt a bő két óra legnagyobb része: a Ready for the Revolution mögött a Mechanikus narancs képkockái pörögtek, de Barbarellától Rita Hayworthön át Romy Schneider kísérteties mosolyáig A pokol című filmből sok klasszikus jelenet kapott új értelmet a Zságer Balázs vezette zenekar dalaival. Vagy éppen kis filmetűdöket láttunk: az űrben jártunk, a vízben (igen, medúzákkal), vagy éppen az Astorián (felidézve a fényreklámoktól hemzsegő Bossa Astoria-klipet.) A vizualitásért egyébként Bernáthy Zsiga és Karcis Gábor felelt, akik tényleg mindent megtettek azért, hogy álmunk is egy film noirrá változzon.

És hogy még inkább egy filmben – na jó, egy moziban – érezzük magunkat, a dalok instrumentálisabb, improvizatívabb átdolgozásban kerültek közönség elé – vagy legalábbis megkaptuk mellé az improvizáció illúzióját is, hiszen láthatóan az utolsó ütemig megkomponálták az egész előadást.

Innentől persze csak egy kérdésünk maradt: ez a produkció korábban nem állt így össze? A dalok adottak voltak, a klipek jó része is, a Müpa is bő tíz éve működik már? De a múltba révedni hiábavaló, így a vasárnapi előadás után csak egy dolgot várunk: egy kis továbbgondolással erősített ismétlést.

Fotó: Zagar Facebook-oldal

Valahol döbbenetes az, hogy már 15 éve annak, amikor az MTV még valóban joggal nevezte magát Music TV-nek, és a nap nagy részében klipek mentek rajta. Így aztán lehetetlen volt nem belefutni a Papa Roach Last Resort videójába, és szolidaritást vállalni az amerikai tinédzserek minden frusztrációjával. De talán még döbbenetesebb, hogy 2015-ben is a levegőbe emelkedünk, ahogy Jacoby Shaddix énekes rákezd arra, hogy cut my life into pieces.

Papa Roach, AWS, Sunset – Budapest, Barba Negra Track – 2015. június 14.

Háromszor is járt már Magyarországon a Papa Roach, ám egyszer sem klubkörülmények között, így már csak ebből a szempontból is különlegesnek ígérkezett a Barba Negra Trackes koncertjük. A bemelegítésről a hazai színeket képviselő Sunset és az AWS gondoskodott: előbbiek programját szinte teljes egészében lekéstem, így arról érdemben nehéz lenne nyilatkozni, a budakeszi AWS műsorával kapcsolatban pedig nem túlzás azt állítani, hogy felnőttek a feladathoz. Énekesük a buli elején néhol még bizonytalan volt hangilag, de aztán hamar magára talált, és igazi frontemberként a küzdőtér „lakosságát” is szépen átmozgatta. A saját nóták mellé a végén egy Scooter feldolgozást szabadítottak ránk, ami vércikiként is elsülhetett volna, ehelyett minden rocker boldog vigyorral bömbölte, hogy töpp-töpp-töpp-törö-töpp-töpp-töpp.

Ahogy körülfutott a tekintet, egyértelműnek tűnt, hogy a Tracket tisztességesen megtöltő közönség jelentős része még valóban a zenetévék mindenhatóságának korában kezdett el ismerkedni a kaliforniai Papa Roach nevével. Sokan nem fogadtunk volna arra, hogy a négyes túléli a nu metal hullámot, de már csak azért is jár nekik a pacsi, hogy ezt a tettet végrehajtották. Mindezt ráadásul úgy, hogy közben nem váltak önmaguk szánalmas paródiájává, akik görcsösen kapaszkodnak a letűnt idők sztárságába (lásd pl. Limp Bizkit).

Shaddix mester és társai magabiztosan törtek ki a rappelős metal karámjából, és Jerry Horton gitáros vezetésével masszívan rentábilis slágergyárat virágoztattak fel az elmúlt bő évtizedben. Ebben semmi cinikus él nincs: egyszerűen tény, hogy a formáció ösztönösen érzi a szemtelenül fogós dallamok megalkotásának mibenlétét. Így aztán legyen szó régebbi vagy új nótákról, még ha nem is ismered az adott szerzeményt, tuti, hogy már a második refrénnél együtt tolod a sorokat Jacoby-val.

Az énekesnek még mindig nagyon bika hangja van, tényleg lemezminőségben hozta a témáit, miközben bespeedezett kiskakasként folyamatosan változtatta a helyét a színpad kiemelt pontjain, és még a jellegzetes kapáló mozdulatait is hozta (a hajára meg nagyjából egy teljes flakonnyi hajlakkot és habot fújhatott el). A rekkenő hőség ellenére a két oldalán Jerry gitáros és Tobin basszer is dzsekiben szántotta a deszkákat, hátul meg Tony Palermo dobos ügyködött felettébb impresszív módon. A buli szerencsétlen közjátéka is hozzá volt köthető, bár aligha tehetett róla: a lábgépe a negyedik dal után bemondta az unalmast, és hosszú percekig tartott, míg a zseblámpás technikusok orvosolni tudták a problémát. Egy darabig Jacoby freestyle rapbárbajt vívott önnön magával Tobin basszusfutamaira, majd a teljes csapat levonult. Ez a kínos szünet akár ki is nyírhatta volna a hangulatot, de a lelkesedés semmit sem csökkent a kényszerű intermezzo után sem.

Amit egyébként az ugyancsak sokat vetített Broken Home-mal tört meg a PR, aminek az elején Jákob barátunk pár traktus erejéig Eminemet is megidézte. Érdekes mód, itt érződött egy kicsit az, hogy lefagyott a tömeg, habár valóban egy ismert dalról volt szó. Amúgy jó pár tételt játszottak az idei F.E.A.R. korongról, és egy Broken As Me ugyanolyan erővel dörrent meg és ugyanolyan tombolást váltott ki, mint az olyan old school klasszikusok, mint a már másodikként elővett Between Angels and Insects, a közönségénekeltetős Getting Away With Murder és az utolsó előtti Last Resort. De ugyanígy fújták a rajongók az olyan kevésbé alapvető tételek szövegét is, mint a Forever; a Scars 10 pontos refrénjénél vagy a Lifeline himnuszánál pedig joggal fogalmazódott meg, hogy a Papa Roach egyszerűen csak egy minden alkategóriás jelző nélküli, tökös rock banda.

Jacoby persze többször is bőszen hálálkodott néhány jól elhelyezett fucking kíséretében, jó érzékkel buzdította az ugráló, fortyogó küzdőteret, illetve megdicsérte az első sorokban a die hard fanok PR tetoválásait. Amiért a buli után egyes hangok haknit kiállítottak, annak az ad jogalapot, hogy a szerelős szünettel együtt is csak egy óra húsz percet voltak színpadon, pedig 8 lemezzel a hátuk mögött azért lett volna még miből szemezgetni. De ezen, illetve a kezdés után uralkodó eléggé túlvezérelt és koszos hangzáson kívül nem nagyon lehet fogást találni a bulin. A Papa Roach köszöni, él és virul - és minden bizonnyal ez még jó darabig így lesz.

Fotók: Máté Évi (ZeneFórum)